Ma délelőtt Petinek remek ötlete támadt. A telefonjával minietűdöket rögzített, amihez a lányok lelkes partnerei voltak. A kész alkotásokat majd a nagyszülők kapják, emailen. Ilyen ez a huszonegyedik század...A telefonozás eltartott vagy fél órát, aztán persze kezdődött újra a mitkezdjünk a háromgyerekkel, amikor már elég késő van ahhoz, hogy elkezdjenek bomolni, de még elég korán ahhoz, hogy ebédeljünk, aludjunk.
Kimentek a kertbe, (ezt megfelelő mennyiségű ellenállás előzte meg a részükről) én pedig kedvet kaptam, és vittem a fotómasinát is, hogy végre rögzítsek.
Miközben a fotelban ülve vártam a jó pillanatokat (ki is a legfáradékonyabb...), arra gondoltam, hogy februárban odahaza már elég depresszív hangulatom volt, torkig a hideggel, sötéttel, latyakkal, sárral, öltöztetéssel. És mert talán a legeslegjobb része az itteni életünknek a zoknimentesség (és az ezzel szorosan együttjáró összes többi meleg ruhadarab negligálása (szerintem a fűzős cipőt megkötni sem fogják tudni a gyerekeim jódarabig...)), arra gondoltam, küldünk egy kis nyarat a télbe, hamár meleget nem sikerül.
Természetesen ment a vizezés, a kavicsozás, a zsebkendőnyi kertben, öröm volt nézni, ahogy az amúgy elég tikkasztó melegben az árnyék és a víz milyen lelkesedést vált ki mindegyikükből. Ebédig a hangjukat sem lehetett hallani...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar