Édesanyámról

Hétfőn hazarepült...
Egész nap figyeltem, őt is, magamat is, hogyan éljük meg ezt az elválást, és egyáltalán, milyen volt ez a hét hét együtt.
Az új helyen csak hat napot laktunk közösen, de ez a hat nap olyan sokkal könnyedebb, jobb volt, mint az előző hetek, hogy ha tehetném itt kezdeném elölről.
Bent a városban, ahol minden ismeretlen volt, a körülöttünk lévő bútorok, a hatalmas ház, az állandó forgalom, a zúgás, amit még a 23. emeleten is lehetett érzékelni, mindannyiunkra rányomta a bélyegét. Nem így szoktunk élni, és ezzel együtt úgy hittük, ez az életünk. Hosszú volt az átmenet, és nagyon hosszú időt vártunk arra, hogy újra otthon lehessünk.
Ettől, meg nyilván attól, hogy az anyukám nem beszél angolul, és egyedül jött (soha még nem volt ennyit és ilyen távol otthonról) neki is, nekem is nehéz volt. Voltak konfliktusaink, zömmel akkor, amikor valamiért feszült voltam a gyerekekkel, rendszeresen éreztem, hogy úgy kellene nevelnem, ahogy ő jónak gondolja. Ez pedig rólam (is) szól... De abban a helyzetben nehezen küzdöttem meg ezzel a vélt elvárással, és nem volt jó.
Pedig mekkora segítség volt, hogy akkor is ott volt. Hogy amikor a legnehezebb volt, lefekhettem, mert volt, aki enni adott Áronnak, olvasott a lányoknak, vagy a taxiban még két kéz volt, hiszen rengeteget mentünk így, három gyerekkel gyerekülések nélkül.
Csak így tudtam megoldani, hogy eljussak velük gymboreera, az egyetlen lehetséges töltődési helyünkre, airől ma már tudom, nem tökéletes, és nem nagyon húz oda a szívem...
Csak így tudtunk Danival néha kettesben eljutni lakást, vagy autót keresni.
Csak így sikerült elmennem orvoshoz gyerekek nélkül.
Főzött, mosogatott, vasalt, gyerekezett, rengeteget segített.
Amikor végül átköltöztünk, minden napra jutott valami szerelni való, ha nincs itt, sosem lettem volna készen semmivel. Egy hete csak pakolok, és még mindig nincs vége...
Hétfőn, amikor a repülőtéren elbúcsúztunk, mindketten sírtunk. Én még akkor is, amikor hazafelé tartottunk az autóval. És most is.
Mert eddig volt egy felnőtt, akihez lehetett beszélni, és nem csak gyerektémákról értekezni egész nap. Mert volt valaki, akiről tudtam, a legjobbat akarja nekem is, a gyerekeknek is, és nem kér cserébe, még akkor sem, ha úgy érzem, azt várja, legyek jobb, türelmesebb, megértőbb. Hiszen Dani csak este ér haza, reggel pedig, amikor ébredünk már nincs itthon. És még mindig nincs senki, akinek fontosak volnánk, akivel lehetne közös programot szervezni, aki szólna hozzánk...
Nagyon kíváncsi voltam, ő hogyan élte meg ezt a pár hetet.
Azt mondta, olyan volt neki, mint egy igazi mesében.
Hogy bármennyire is ismer bennünket, most látott bele igazán az életünkbe. Hogy ennyi időt még egyben sosem töltött az unokáival. Áronnal egészen összenőttek...
Hogy milyen volt ilyen messzire jönni?
Érdekes, hogy ugyanazt mondta, amit mi is éreztünk, mikor először jártunk itt... hogy a világ összezsugorodott. Nincsenek távolságok, hamár egyszer körberepülte valaki a földet.
És hogy itt is ugyanolyan emberek élnek, mint bárhol máshol, legfeljebb kicsit más a bőrük színe...
Amit mindig mondott, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabbak itt az emberek, mennyivel mosolygósabb ez a világ, mint odahaza.
Bánt picit, hogy végül sehova sem jutottunk el KL-en kívül. Neki nem volt hiányérzete. Annyi helyen járt így is, annyi emberrel találkozott, annyira izgalmas volt látni, ahogy elkezdünk egy új életet, hogy az jobb, mint bármilyen utazás.
Izgultam érte hazafelé. Végül KL-ben egy utaskísérő elvitte a kapuig, Amszterdamban pedig összetalálkozott egy magyarral, akivel együtt keresték az utat.
Tegnap este hazaért. Beszéltünk, jó kedve volt, vele voltak a testvéreim is. Szerettem volna kicsit én is velük lenni, osztozni abban az örömben, amit a hazatérés jelent.
Hiányzik... pedig volt olyan, amikor szívesebben lettem volna magam.
Azt ígérte, visszajön...
Mama, köszönök mindent!!!