Visszatérés

Pár napja, mintha könnyebben viselném ezt a pocakosodást.
Volt már gondolatom, hogy írjak arról, milyen érzés most, itt, és terveink szerint utoljára várandósnak lenni, de mert csak panaszkodni tudtam volna, inkább nem írtam.
Most is szétválasztódik bennem a baba iránt érzett rész, és a fizikai állapot okozta nehézségek megélése.
Dani pár napja kérdezte, hogy örülök-e ennek a babának... nem tudtam rá válaszolni. Mint ahogy arra sem tudok soha, amikor megszületnek, boldog vagyok-e. Mert ez nem ilyesfajta érzés... Hiszen szerettem volna, hiszen természetes, hogy a pocakomban van, hiszen nem az első eset, és persze a félelem is bennem van minden alkalommal... Nos, nem öröm amit érzek, hanem inkább kíváncsiság.
Hogy milyen egy negyedik. Hogy milyen egy legkisebb. Hogy miben lesz más, mint a többiek. És miben hasonló.
Aztán kíváncsi vagyok, kisfiú-e vagy kislány. Hogy hol és hogyan fog születni.
És ahogy mindezt írom, olyan hihetetlenül filmszerű, mintha nem is velem, velünk történne.
Pedig a pocakom biztosan nő (kilóra egészen biztosan nyomon követhető), mert már sikerül újra hason aludnom, ami egy hete még lehetetlen lett volna.
A közérzetem is javult, most érzem csak igazán, mennyire nem voltam jól. Már van erőm azon gondolkodni, mit együnk, és képes vagyok eltölteni a konyhában egyben fél-háromnegyed órát, csak a gyerekek igénye szab határt.
Sőt, fel tudom emelni Mikoltot is, Áront is gond nélkül, pedig ez is mekkora erőlködéssel járt...
Elérkezett a könnyebb időszak, hogy majd a vége újra nyűgös és hosszú legyen, de ezt a részét igyekszem élvezni, tudatosítani, hogy (bár soha nem mondd, hogy soha... mégis egészen biztos vagyok benne, hogy mi négygyerekes család vagyunk) minden elmúló perc a múlté, és nem lesz megint.
Neveken gondolkodunk, a kislányé már megvan, a kisfiú alakulóban. Február 9-ére van újabb időpontom, akkorra terveztük Danival a 4d-s ultrahangot is, amikor majd kiderülhet a neme is.
Közben pedig szalad az idő, múlnak a hetek, messze még a július, de mégis olyan közeli már...