leírni a hullámzás okát... és egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog, mert ahhoz, hogy érthető legyen, miért borított ki annyira egy kicsit ingerültebb hang szombat délelőtt, hogy aztán két nap alatt megjártuk a legmélyebb bugyrainkat, nem biztos, hogy elég bármennyi karakter, és az sem biztos, hogy minden részletét meg tudom fogalmazni...
Az én szeretetnyelvem a minőségi idő. És ráadásul egy olyan hátizsákkal érkeztem ebbe a kapcsolatba, amiben egy rakat félelem volt példásul azzal kapcsolatban, hogy elhagyhatnak. Ez itt az első számú ellenségem... Nem alaptalan, de nem Dani az, aki miatt nem az. Elég korai a tapasztalat, vagyis meglehetősen mély nyomokat hagyott bennem, így aztán hiába dolgozom rajta, hogy ne legyen, nem elég a döntés (pedig tisztességgel dolgozom az ügyön, és rengeteg vetületét sikerült már finomítani, a gyökerek túl mélyen vannak ahhoz, hogy teljesen szublimálhatóvá tegyem, legalábbis ez alatt a 34 év alatt addig jutottam, ahol most tartok). A lényeg, hogy ahhoz, hogy úgy élejem meg, fontos vagyok, az kell, hogy jelen legyen az életemben a másik. Leginkább fizikailag. Azt hiszem sokkal intenzívebb ez a vágyam, mint másoknak általában. Mára jelentősen változott az, ahogyan ezt kifejezem, vagy akárcsak megélem, de még mindig ez az egyik alapvető konfliktusforrás kettőnk között. Ha huzamosabb ideig Dani úgy dolgozik, hogy későn ér haza (és persze ez is szubjektív, de az én küszöböm nagyjából ott van, hogy mondjuk pár napig este hét körül jön, reggel pedig sosem találkozunk), akkor beindul egy önvédő mechanizmus, és távolodom... védekezésből, vagy abból a félelemből, hogy ismét elhagy(hat)nak. És hiába bizonygatja Dani, hogy itt van, és hiába tudom az agyammal, hogy tényleg itt is van...
És hiába szeretném mosolyogva viselni azt is akár, ha napokra el kell mennie, vagy csak azt, hogy kiszámíthatatlan a hazaérkezés időpontja... Pedig neki ahhoz, hogy úgy dolgozzon, ahogy a lelkiismerete diktálja, szintén időre van szüksége, nem lehetséges, hogy egy felnőtt ember érzései miatt azon aggódjon, hogy mi történik, ha.
Mióta gyerekeink vannak, rengeteget változtam. Ebben is, és szükségszerűen sokminden másban is. Mint például abban, hogy mit és mennyit engedek át másoknak a gyerekek körül. Ez itt a második számú ellenségem, a maximalizmus (Mindenben amúgy, nem is sorolom, de tényleg mindenben... mégha nem is bírom...). Hanna születésekor elképzelhetetlen volt számomra, hogy pár hetesen valaki más ringassa, ha sír, hiszen én vagyok az édesanyja, az én dolgom, hogy megnyugtassam. Most, Lelle sokszor Petinél van, vagy esténként Dani az, aki elaltatja... (amikor most Szingapúrba ment, előző este meg kellett kérdeznem, hogyan teszi ezt, mert fogalmam sincs, hiszen én olyankor három másiknak őrzöm az álmát egy ideig, és mire elérhető lennék, Lelle már alszik). Agyból tudom, hogy rendben van ez így, mégis van, hogy lelkiismeret furdalással küzdök, mert azt gondolom, nekem kellene... De ez csak egy dolog... Mennyit küzdött Dani, mire beadtam a derekam és lett kéthetente valaki, aki takarított nálunk... És ebben a magasra helyezett léc állapotban rengeteg a buktató. Mert sokszor nem is lehet beosztani az energiát, hiszen már valahol a nap közepére elfogy, és akkor csak várom, hogy Dani hazajöjjön, és ha nem jön, akkor meg beindul a nemisvagyok jó semmire sem érzés... Finom kis kör.
A harmadik számú pedig az, hogy mindezek mellett roppant ügyes és okos, és kreatív és pörgős, és kockázatvállaló is vagyok, ami pont elég ahhoz, hogy lássam mit kellene, és mégse tudjam olyan könnyen megtenni.
Azzal, hogy eljöttünk, minden szinten meghaladtam önmagamat. Olyan dolgokat tettem, amit azelőtt soha, én voltam a legtürelmesebb, lelassítottam önmagam és a gyerekeket is, elfogadtam, hogy egyedül vagyok, bezárva egy aranykalitkába, és igyekeztem lerombolni a maximalizmust is... mindezt úgy, hogy közben egy új életet kellett kialakítani, pocakkal, távol minden megszokottól, egy olyan közegben, amiben még az is más, ahol az autók közlekednek... Az én döntésem is volt, hogy eljöttünk, de tudtam, hogy valamennyire kényszerű, szükségszerű döntést is hoztunk az akkori legjobbat, amit hozhattunk, ahhoz mindenesetre a legjobbat, hogy az otthoni kilátástalan (leginkább anyagi jellegű) köreinkből ki tudjunk lépni. Tartottam magamban a lelket, tudtam, hogy idő kell ahhoz, hogy helyére kerüljenek az érzéseim, és minden magam körül. Tudtam, hogy amint Lelle megszületik, minden sokkal könnyebb lesz. Cipeltem azt is örömmel, hogy érzelmileg én vagyok a családunk összetartó ereje (ami máshol talán alapvető leosztás, de nálunk erre ketten voltunk korábban), nemcsak a gyerekek számára, hanem Daninak is, aki sokszor volt igazán mélyen... azt hiszem olyan színeinket ismertük meg itt, amire máshol nem lett volna lehetőségünk (és ezért nagyon hálás vagyok, annak ellenére, hogy baromi nehéz pillanataink voltak közben).
És ahogy már nagyon sokszor leírtam, eljutottunk a határainkhoz. Lelle megszületett, ma már tudom, bármennyire háborítatlan volt ez a születés, illetve talán épp ezért, a legnehezebb volt nekem. Újabb gondolkodnivalót adott, azzal az érzéssel együtt, hogy kerek lett a család, megalkottuk azt, amire vágytam, most már nem kell újabb hegyeket mozgatni. Kicsit leeresztettem volna szívem szerint, de Dani ebben az időben érezte úgy, nincs itt tovább számunkra.
Amikor a nagyok elaludtak végre, akkor volt időnk beszélgetni. Ezt sokszor a síró Lellével sétálgatva tettük, mert ő az első időkben nehezen vette az esti akadályt, sokszor járkáltunk vele felválta hajnalig, közben beszélgetve a jövőről, fáradtan, kétségbeesve... ami persze nem túl jó tanácsadó.
Én pedig sokszor sírtam szorongva, elképzelhetetlen volt, hogy újra össze tudom majd szedni magam (testileg sem voltam még egy pár hétig a legjobb formában, és lelkileg sem volt itt az ideje egy újabb változásnak számomra), az egész házat, az összes gyereket... és ősszel (amihez természetesen hideget és sok esőt vizualizálok hirtelen) hazamenjek. Vissza. Elöntöttek a félelmek, azok, amiket magam mögött hagytam anno, amikkel szemben itt úgy éreztem helyt tudok állni...
Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ha itt nem tudunk muníciót gyűjteni, akkor arra visz az út, amerről igen. És ez most nem egy új hely, ahol ismét nulláról kell elkezdeni az építkezést. Ehhez nem adottak az anyagi feltételek, csakúgy nem, mint a lelkiek. Beláttam ezt én is hamar, nem is ez a kérdés... és nem is az, hogy itt jobb-e nekem, vagy ott. A kulcs a változatlansághoz való ragaszkodásom. Hogy annyira sikerült elfáradnom, hogy a mozdulásra gondolva gyomorgörcsöm van, szorongok, és elsírom magam. Alkudozni nem lehet, a döntés megszületett, csak párszáz akadályt kell még leküzdeni ahhoz, hogy hazaérjünk. Szinte kibírhatatlan az a folyamat számomra, amiben most vagyunk. A tehetetlenség leginkább. Mert hibába bólintott rá mindkét fél az elválásra már egy hónapja, és hiába gondoljuk azt, hogy tíz nap múlva csomagolás, elsején érkezés... ha még mindig nincs meg a papír, amiben ennek a részleteit rögzíti a cég. Hogy csak egy apróságot említsek. Pedig enélkül bajos a dolog... Ha lenne pármilliónk, akkor mindezek nem okoznának gondot, de nincs... Ezért aztán nem is rajtunk múlik, hogy hazajutunk-e. És ez csak egy a sok sok sok dologból, amiket el kell intézni, és nem azon múlik, hogy elintéződik-e, hogy mi mennyire akarjuk... Ázsia ez, ahol végül minden meglesz, csak épp idegösszeomlást kap az európai agy a folyamattól... a határidőnek, felelősségvállalásnak, ha nem érdekről van szó, akkor nincs jelentősége... mint ahogy az adott szónak, ígéretnek sem.
És el is jutottam a tegnapi mélypont megfogalmazásáig, azt hiszem...
Csak annyi történt, hogy egy fontos dolog halasztódott miattam, és Dani kért egy ideje, hogy csináljam...de nekem nem volt erőm, ő pedig nem bírta és ingerültebben kért, ráadásul épp akkor, amikor el voltam foglalva valami számomra fontossal.
Egy olyan időben, amikor minden mozdulatunkra oda kell figyelnünk ahhoz, hogy a gépezet egyenesben maradjon és ne zuhanjon le a szakadék széléről, ami mellett manőverezünk éppen, amikor kicentizettek a tartalékok, vagy talán már nincsenek is, amikor minden szavunkat meg kell emésztenünk sokszázszor mielőtt kimondanánk, hogy mindenki jól értse, ne okozzunk fájdalmakat, félreértésre ne adjunk okot, hogy ne ártsunk senkinek... főleg nem egymásnak, akkor nagyon nehéz még akkor is tartanunk magunkat, amikor "csak" egymás között vagyunk. Pedig ezekben az időkben, amikor mindent lefogyasztottunk magunkban és magunk körül egyaránt, már csak egymásnak vagyunk... és ha ez is megbillen, ha már egymás kezét sem tudjuk megfogni, és bíztatni egymást, hogy minden rendben lesz, akkor itt a vég. Elfogyhat a hit, és nem marad más, csak azok a pokoli bugyrok, amik egyébként jó, ha néha felszínre kerülnek, de nem most.
Elfogyott, előkerültek a démonok, végül pedig iszonyú energiába telt visszatuszkolni, lecsillapítani őket. Küzdöttünk magunkkal, egymással, néha legszívesebben belehaltam volna inkább...
Van mögöttünk két átsírt nap, egy hatalmas erejű cunami, és nem gondolom, hogy ez jó volt, szükséges volt, mégcsak katarzis sincs benne... de végül meg tudtuk fogni egymás kezét újra és szép lassan visszatemettük a démonokat oda, ahol most a helyük van. Otthon majd dolgozunk velük, és remélem helyükre kerülnek, mi pedig megértjük, miért kellett ez a két nap.
Sejtem én, de egyelőre nem tudok foglalkozni vele.
Elolvastam újra, cseppet sem érzem koherensnek, és talán rajtam kívül nem is érti más, mégis fontos volt mindezt kiírnom magamból... mert így kerek a történet, az életünk. Most ez a darab egy cseppet sem rózsaszín. Miközben pedig annyi szép és lelkesítő apróság van benne ezen kívül (ahogy azt tegnap írtam :). Úgyhogy meg is veregetem a vállam... hajrá.
Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.
