5 nap múlva Magyarországon

Szilvi majdnem minden nap megkérdi, várom-e már, hogy hazamenjünk.
Esős évszak van épp, minden nap leömlik az adag, elképesztő erővel zúdul ilyenkor a víz az égből. Ma éjjel is esett, én pedig felébredtem, és hosszan nem tudtam visszaaludni. Nem az eső miatt, de hallgatni jólesett. Ez a fajta hang otthon nem ismerős. Ez a hang Malajziával egyenlő nekem. És persze a sötétben a gyerekek szuszogása és az eső hangja mellett elindultak a gondolatok is.
Olyan most, mintha nyaralnánk. Abból meg nem nagyon vágyik hazamenni az ember. Legalábbis jó esetben nem. Látom a házunkat itt, de nem az üreset... és jó arra gondolni, milyen sok hullámunk volt itt, mennyit küszködtünk, és milyen sokat kaptunk ettől a sok küzdelemtől. És jó arra gondolni, hogy az a sok sok doboz, amikben a dolgaink vannak, már úton vannak hazafelé, abba a házba, amibe Áront vittük haza nem is olyan régen. (Bár Áron pillanatnyilag többet élt itt, mint ott, de ez csak heteken múlik :))
Tegnap este az autóban Dani is feltette a kérdést, és kicsit csalódottan konstatálta, hogy én tényleg nem mennék most haza. Az én időszámításomban március volna ideális. Azt mondta, úgy teszek, mintha opció volna nem hazamenni. Tudom én is, hogy nem az, és nincs is bajom ezzel... de a történelmi pillanatokat (ahogy Dani nevezte ezeket a napokat) még nincs kedvem megélni. Elszalad ez a pár nap, és felülünk arra a repülőre... bennem ez így van jól. Nem készülök, napról napra élek, mindenünk megvan, ami ehhez kell, és többre nincs szükségem.
El is fáradtam talán, és várom, hogy még egyszer szétnézhessek az Adorában, megölelhessem Devit utoljára, elköszönhessek Yohanától, és aztán elindulok...
20 éve, hogy elköszöntünk az általános iskolai társainktól. Idén én fogom megszervezni a találkozót, csak nekem jutott eszembe, hogy ilyenünk is van. Arra gondoltam, mit mondok majd az elmúlt 5 évről, és a képek pergése közben elfáradtam. Ilyenek vagyunk... belevágunk, mert hisszük, hogy az úton mennünk kell, és hogy ami nehéz, az nem feltétlenül rossz, sőt.
Az elmúlt öt évben négyszer költöztünk, négy gyerekkel gazdagodtunk, vettünk és felújítottunk egy házat, és éltünk egy évig külföldön.
Mi jöhet még?
Bármi :)
És csak mert most éppen visszafelé mutat az út, még nem jelenti azt, hogy ez a végállomás. Vagy kitudja.
Mindenesetre 5 nap a világ, hogy aztán elkezdődjön egy új fejezet, családdal, barátokkal, emlékekkel, régi és új helyekkel, ismerős illatokkal, ízekkel...
Szeretném megölelni azokat, akiket egy éve nem láttam...
És szeretném mosolyogva megköszönni mindazt, amit itt kaptam.