Az első benyomások

Álomszerű volt megérkezni.
Rettenetesen hálás vagyok a napsütésért, és a melegért, ami fogadott minket, olyan volt délben itt, mint este szokott lenni ott. Lelle még mosolygott is, mikor a nap a szemébe sütött. :)
A kicsik természetesen nem ismerték meg a családot, csak szép lassan tudtak mit kezdeni a nagy örömmel, amit éreztek mindenfelől. Áron úgy megijedt a kinyíló ajtótól a reptéren, hogy előbb visszaszaladt, csak egy kis bíztatásra jött velünk tovább, és kint is visszafogottan barátkozott. Aztán idővel oldódott persze, sőt, itthon egy hintázás után meg is barátkozott végül Ferivel. A mamámat persze megismerték, tőle nem régen búcsúztak el utóljára és Mari is ismerős volt azonnal, hiszen őt a skypon sokszor látták. Hanna nagylány. Elképesztő emlékei vannak, olyan régről, hogy csak csodálkozunk hitetlenkedve. Ő előreszaladt, alig várta, hogy megölelhessen mindenkit, az utolsó szakaszon, a fotocellás ajtók előtt eltévedt, és csak rohangált a kijáratot keresve. Akkor úgy éreztem, hiba volt őt elvinni, neki tényleg ez az otthon, és végig ez volt...
A városon jöttünk keresztül, jó volt bringázó, meg gyalogos embereket látni.
Az egyik átszállásnál, még korábban egy férfi magyarul kérdezett valamit, Petivel hirtelen nem tudtunk reagálni, mert egyszerűen nem értettük meg... A repülőn Hannának is hasonló élménye lehetett, mert az előttünk ülő gyerekeket hallgatva nagyra kerekedett a szeme, és mikor kérdeztem, mi olyan furcsa, azt válaszolta, hogy az angol gyerekek nem tudnak magyarul. :) És nem értette, hogy ezek nem angolok... :)
Itthon, belépve a lakásba olyan volt, mintha el sem mentünk volna, mintha ez az egész 11 nónap egy villanás lett volna csupán. A legfurább pedig az volt, hogy úgy áreztem, mintha KL egy kis autózásnyira volna, és ha szeretém akármikor megölelhetném Devit, vagy kimehetünk medencézni.
A félelmem, hogy a hideggel nem tudok majd megbarátkozni, eltűnt, természetes volt az este egyre hűlő levegő, mintha ehhez a képhez ez a hőmérséklet tartozna. Az azért hiányzik egyelőre, hogy a gyerekeket ne kelljen öltöztetni, és reggel, miután felkelnek, azonnal cipőt húzni a lábukra sem egyszerű.
A jobb oldalon való közlekedés meglepően magától értetődő volt azonnal, bár a kikanyarodásnál, körforgalomban azért lennének érdekes pillanataim még. Ugyanígy a gyalogos közlekedéssel is, mindenkit balról kerülök, és először balra nézek. Újra kell tanulnom ezeket.
Az, hogy lehet sétálni, olyan fantasztikus, hogy nem tudok betelni vele. A déditől Márkusszal hazasétáltunk, fújdogált a szél, sütött a nap, volt járda, egészen beleszerelmesedtem a látványba, a fizikai érzésbe.
Az este még az ikeát is megjártuk, az első élményem az volt, hogy milyen kicsit... pedig Feri meggyőződése, hogy nagy maradt :). Hogy az emberek magyarul beszélnek szintén nagyon furcsa, megszoktuk azt is, hogy bármit beszélhetünk, nem értik, illteve nem néznek rám, vagy nem kérdeznek vissza. Most hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel sem, és ha valakihez szólni kell, azt rutinból angolul teszem. Közben meg feszélyez is, hogy mindez, meg rém fura is, és hiányzik is az angol szó...
Az emberek magasak, egészen másképp öltözködnek, mint Ázsiában, sehol egy kendő, vagy egy bindi. Nekem sokkal öntudatosabbnak, önérzetesebbnek tűnnek, és ez nem feltétlenül kellemes élmény. Az ázsiaiakban több az alázat, sokkal többet mosolyognak, sokkal természetesebben veszik, ha kommunikálnak egymással. Itt, mintha az emberek a saját köreiket védve nem akarnának kapcsolódni sem.
A legérdekesebb pedig az volt, ahogyan a gyerekekkel bánnak itt, összahasonlítva az ottal. Mikor kimentünk, nekem iszonyú megdöbbentő volt, hogy nem kezelik a kicsinyeket egyenrangúnak, nem beszélgentenk velül olyan intenzíven, mint itt, nem tanítgatják őket az alapvető dolgokra, nem törekszenek az önálló felfedező kíváncsiság kielégítésére, egyáltalán nem törekszenek semmiféle igény kielégítésére. Akkor ezt nem tudtam megfogalmazni, de ma, mikor egy másfél éves forma kislány mellett guggolt az anyuka, aki épp három féle színű üvegmosót pakolt, és látszólag a dackorszak küszöbén egyáltalán nem őhajtott egyetlen darabot sem otthagyni... a mamája pedig magyarázott, terelt, kompromisszumot ajánlott, közben a színeket emlegette... hát ebben a szituban döbbentem rá, hogy ilyet én Ázsiában nem láttam. Soha senki sem ereszkedett le a gyerekéhez, és soha egyetlen gyereket sem láttam kiabálva hisztizni egy üvegmosó miatt.
Az Ázsiaiak ebből a szempontból sokkal fegyelmezettebbek, a gyerekeiktől már nagyon kicsi korukban elvárják, hogy azt tegyék, amit a felnőtt mond, nincs de még csak ezt, vagy de még egy kicsit... Soha senkitől nem vesznek el ezek a gyerekek semmit, nagyon korán megtanulják, hogy ami a másé, az a másé. A szülők a gyerekek tudásának a fejlesztését kiszervezik, arra az iskola való, hogy ismereteket közvetítsen, a környezet pedig olyan kevés igazán izgalmas ingert kínál a gyerekeknek, hogy talán nem is érdemes kérdezni...
Az ázsiai gyerekek a szüleik számára nem partnerek, hanem befektetés. Nem az a fontos, hogy megéljék a gyerekkort, hanem hogy mielőbb a legjobbak legyenek. És meggyőződésük, hogy ezt minél előbb elkezdik, annál jobb eredményt fognak elérni.
Favágásban, utasítások gyors és pontos végrehajtásában verhetetlenek, a kreativitásuk viszont nagyon csekély.
Sokkal kezelhetőbb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb, kevesebb érzelmi energiát igénylő az a világ, ez itt pedig sokkal színesebb, de egyben zajosabb, kimerítőbb is.
Nekem még szoknom kell, és ugyanakkor meg nagyon izgalmas is.
És végül... nem tudom megunni a fehér kenyeret, a túrós palacsintát, a baracklekvárt, a finom sajtokat. És hiányzik a görögdinnye, a mango lassi, az ananász. De ezekért valószínűleg nem érdemes visszaköltözni :)