Sok sírás és mégtöbb doboz

A reggelt egy kiadós kiborulással indítottam. Azt hiszem a legalattomosabb dolog lassan elválni. Hamár menni kell, menjünk, nem volt jó (legalábbis nekem) ez a két napig tartó hurcolkodás. Az éjjelt millió doboz társaságában tölteni, úgy, hogy tudtam, még egy halom van, amit szortírozni kellene, és kilenckor jön az újabb támadás, és pakolnak, amit csak érnek.
Nem segített az sem, hogy napok óta öt órát alszom csak, emiatt persze kevesebb a tejem is, amiért pedig Lelle haragszik, nem is elmarasztalható módon.
Igy aztán nyolckor már mindenki fenn volt, én romokban, és fogalmam sem volt, hogyan szedem össze magam, és lesz rendben bennem minden kilencre.
A lányokat oviba, Áront gymboreera terveztem vinni... meg még néhány apróbb elintézni valót gondoltam besűríteni a sokkezes pakolás mellé... végül csak zokogtam a zuhany alatt (miután sikerült kiőrjöngenem magamból a tehetetlenséget, és rájönnöm ismét egy csomó dologra, miértekre, amiket majd egyszer remélem feldolgozhatok... ) hátha ez segít. Mert tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, de ma reggel komolyan nem voltam biztos benne, hogy ez erősít éppen, sokkal inkább volt halálfélelmem...
Végül megérkeztek a hatak, én pedig elvittem a lányokat az oviba, ahol AJ is sírt, meg én is... A gymboree kimaradt, ellenben összehordtam ami kell a miszobánkba, és még a mosogatógépből elcsomagolt eszcájgtartót is sikerült megtalálni valamelyik dobozban...
Délben mentem a lányokért Áronnal, AJ és AN ismét megsirattak bennünket. A lányok még megölelték az itteni barátokat, Hanna hosszasan ácsorgott Yuval és Yohannával összefonódva, nagyon megható volt, hogy ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mire hazaértünk már nem volt asztalunk, és székeink sem, így a dobozokból kialakított kisszatalnál etettük a gyerekeket...
Délutánra 180 doboznál tartottak, mi négyesben Peti szobájában aludtunk, mert az egyetlen, ami maradt, az a landlord franciaágya, illetve mi is megőriztünk egy szivacsot Penangra, meg haza. Lelle Petin aludt, Dani vezénylete a pakolást.
Ötre már csak az üres lakásban sepregettem, hogy aztán a valamennyire tisztából elinduljunk... neki a világnak, bőröndökből élve, sokszor újrarendezve a rutinokat (amiket ezúttal is el kell engednem, és örülni a spontánnak...).
Indulás előtt még egy utolsót klubházaztunk, hogy lemossuk magunkról a nap minden izzadságát, a lelkieket is, én talán ekkor engedtem fel egy cseppet... de még mindig nagyon rossz volt elképzeni a sehova sem tartozást, az üres házat, a cuccainkat egy nagy kamionban, az előttünk álló időszakot... Végül nekivágtunk az utolsó 10 maláj napnak, legelőször a Cameron Highlandra tartó 50 kmnyi szerpentinnek... sötétben.
Út közben azon méláztam, hogy vajon milyen lesz visszamennünk oda, ahol hat és fél évvel ezelőtt még csak kettesben a cunami elől menekültünkben töltöttünk néhány napot... és vajon ha akkor valaki azt mondja, hogy hat év múlva négy gyerekkel tekergőzünk majd fel a hegyoldalban, elhittem volna vagy sem. Azt hiszem nem...