Nagyjából normális napirendet tudunk már tartani, bár Lelle tegnap előtt még egy hajnali zengedezéssel értésünkre adta, hogy ő még maláj idő szerint él, de ma már mindenki végigszunyókálta a neki kellő mennyiségű órácskát, és egyikük sem kelt fél hét előtt.
Én még bízom benne, hogy egyszercsak fél kilenc is lesz ebből, de egyelőre azzal is tökéletesen elégedett vagyok, hogy nincs fél ötös riasztás.
Hanna hét körül ébredt, és az első mondata az volt: menjünk oviba.
Időben szólt (bár az összekészítése ennek a kis bölcsinek majdnem háromnegyed óra... (egyszer valaki kérdezte, hogy van időm megcsinálni a lányok haját minden nap... hát úgy, hogy nem kellett őket öltöztetni :)), megreggeliztünk, és fél kilenckor már mind a néggyel el lehetett indulni. Hanna nyolctól már az ajtóban toporgott, és amikor az ovi előtt leparkoltunk, kireppent a kocsiból, odabennt pedig hátra sem fordult, átvette a benti cipőt és már szaladt is.
Egyelőre ebéd előtt érte kell mennem, és majd a jövő héttől ebédel bent. Az alvás még kérdés, hiszen én itthon vagyok három apróval, ez pedig elég ok arra, hogy hazakérjék ebéd után Hannát.
Háromnegyed 12kor még az udvaron találtam a csoportot, Hanna három kisfiú és egy kislány társaságában túrta a földet odakinn. A három fiú egyszerre pattant fel, és kérlelték Hannát, maradjon, meg engem is, hogy egyen itt, aludjon már ma bent. Hannának sem akarózott elindulni...
Nagyon jó érzés volt mindezt látni, leginkább pedig megnyugtató, ahogy Hanna ide is megérkezett. Örömmel, várakozással, csalódás nélkül, teljesen magától értetődően közéjük valóképp.
Mikoltot ma sikerült meggyőzni, hogy ő még nem ovis magyar viszonyban, de egyszercsak majd ő is mehet... hogy mikor, az még kérdés, és bár nagyon szimpatikus volt a katicás óvónéni, akit az udvaron láttam, egyelőre örülök, hogy velem marad.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar