Csacsogik

Immár hárman szórakoztatnak napi szinten a viccesebbnél viccesebbekkel, csak lejegyezni nem sikerül általában. Most addig mondogattuk, míg sikerült egyet kettőt emlékbe vésni.
Hannával a színházból hazafelé beszélgettünk arról, mi tetszett neki a legjobban. Mesél, aztán gondolkodik, majd kiböki:
- Nagy kerekedés csattant ott bent.
:):) És hogy ez mit jelent?
Az egyik színész három színes gombolyaggal zsonglőrködött az előadás egy pontján, és ez annyira tetszett Hannának, hogy összecsapta a kezét, hátrafordult, hogy megnézze látom-e én is. :) Szenzációs volt látni, mennyire elvarázsolta a jelenet, és azóta is emlegeti. Emígyen.
Mikolt az autóban (úgy látszik, ez már sosem fog változni, Mimi aranyköpései itt teremnek :)) bámul kifelé, és észrevesz egy gumist. A kapujában felhalmozva az abroncsok. Jóideje nem volt dolgunk ilyen helyen, és mégcsak szóba sem került semmi gumissal összeköthető. Mikolt szól:
- Papa, nézd mennyi kerék.
- Igen, szerencsére nekünk most nem kell vennünk.
- De Papa, ha tél lesz és hó, akkor csúszni fog az autó, ha nem teszünk rá másik kereket...
Nyilván ez a téma a játszón... :)
Az írásos gyerekszájaknál nekem mindig hiányzik a kép, meg a hang, mert igazából rengeteg helyzetben sokkal mókásabb az összhatás, sőt leírva néha talán át sem megy, mennyire frappáns volt a mondat a helyzetben. A mai szöszt sikerült lencsevégre kapni, amikor Mikolttal azon hadakoztunk, hogy össze kell-e fogni a haját a lekváros kenyér evés előtt vagy sem. Ő azon az állásponton volt, hogy elég egy hajpánt. És fel is vette.
- Mama nézd, nem lóg a szemembe a hajam!
És tényleg nem lógott... :)
Azért a joghurtevéshez elkészítettem a rendes frizuráját, de végül még ez is kevésnek bizonyult, mert ha Mimi eszik, egészen biztosan jut a földre, asztalra, ruhára is belőle... Ő pedig tudja már, hogy ez nem túl népszerű nálam, pláne, hogy amúgy képes volna a tányér fölé hajolni, de ezzel a mi Mikoltunk egyáltalán nem (vagy csak ritkán) foglalkozik. Viszont igyekszik a végén a legjobbat kihozni a helyzetből... :)
- Mama, máj jenyajogattam a joghurtot a jujámjól, és máj nincs jajta...
És végül Áron, aki szintén beállt a sorba és ontja a remekebbnél remekebb háromszavasokat. Az egyik aktuális kedvencem:
- Képzejl ej, jogujtot. :)
No meg a tjaktojos pidzama. :):)
Valamint a mai legfrissebb... Jejjike szép vad. :):)

Áron 23 hónaposan

Majdnem két éves.
Egészen megváltozott az arca. Is.
Hannára emlékszem, aki ebben a korban lett kisgyerek babából. Szinte napok alatt kezdett el megnyúlni a kis feje, és formálódott a pufi puhaságból ez a gyönyörű kislány. Áront is így látom, a kétéves szülinapjára ő is igazi kisember lesz, ha ebben a tempóban halad a változásban.
Néha annyira babás, hogy szívem szerint visszautalnám a pocakomba. Ha elsírja magát, előbb legörbül a szája, aztán néhány másodperc hatásszünet után keserves zokogásban tör ki. Ha fáradt, még mindig keresi a szabad felületet rajtam, azzal fejelve meg az olvadozásomat, hogy mondja "bőjdajab" :):).
Máskor egy igazi sármőr. Huncut, és kedves, és van humora is. Mikolttal igazi kis bandát alkotnak, annyira eredeti mind a kettő, hogy sokszor emiatt kerülnek egymással konfliktusba. Máskor meg el el csípek egy pasis-csajos pillanatot, és ezt is olyan jó látni, pláne, hogy Áronnak nem nagyon van más mintája idehaza, csak Dani. És mégis. Végtelenül fiús, és ezt is annyira szeretem benne.
Két hónapja, hogy szép fokozatosan, de zökkenőmentesen leállt a szopiról, azóta minden alváshoz kell valami apróság a kezébe. A mostani kedvenc a "pijos autó", ami amúgy kék, és nagyon kicsi, és egy cseppet aggódom is, hogy mi lsze, ha egyszer elvész. Hálózsákban gésáskodva totyog széttárt karokkal, összeréncolt homlokkal, mikor keresi. :) Imádom.
Mellettünk alszik, gyakorlatilag észrevétlenül kezdte el átaludni az éjszakát, azzal együtt is, hogy Lelle gyakran rázendít a közelében. Néha kimászik és bekuckózik Dani mellé, de többnyire csak kora reggel érkezik, akkor is félálomban, szerintem fel sem tűnne neki, ha nem lennénk mellette. Mintha csak pozíciót váltana. Tulajdonképpen át is tehetném a lányokhoz, de annyira szeretjük mindketten a közelségét, hogy egyelőre marad.
Beszél, harmadik féle módja ez a szavak formálásának, és megunhatatlan nekem. Áron addig mondogat egy egy szót, amíg tökéletesre nem sikerül. Igy aztán sokszor csak hallgatom, ahogy nyolcadszorra végül sikerül teljesen tisztán kiejtenie amit akar. Kevés olyan hangzó van, ami nem megy még tökéletesen, ilyen az "L", és az "R", de azt hiszem alig kétévesen ez is fantasztikus.
Amiket használ, azok zömmel a lányoktól hallott dolgok, így van a repertoárban egy jó sor meghökkentő is, mint például a képzeld el :)
Ragoz, mostanában már múlt időt is használ, a tárgyragot már régóta jól illeszti, és tisztában van az én, te fogalmakkal is. Magára jóideje használja "en". :)
Énekel, az egyik kedvenc a zsipp zsupp, de Mikolttal gyakran csipcsip csókáznak is, ezt is lelkesen mondogatja.
A kisautók mellett a konyha a nagy favorit, és a könyvek is bekerültek a látótérbe. Ez utóbbit nagy komolysággal lapozgatja, kommentálja, szívesen hallgatja.... mint ahogy nézni is szereti. Vannak (vagy lehet, hogy csak voltak) elveim a mesenézéssel kapcsolatban, de a négy gyerek különböző igénye a mesélésre esténként már kivitelezhetetlen, így mozgót kapnak, míg Lelle fürdik. Áron lelkesen kiabál, mikor a hálózsák is felkerül rá: mesje. :)
Hol van már az a kis sírósbaba, akit Peti minden nap órák hosszat hurcolászott, aki folyton nyafogott valamiért, aki rosszul aludt, és csak rombolni akart. Nem mondom, hogy nem próbálgatja a türelmem határait minél kijjebb tolni, de nagyszerű partner már nagyon sok mindenben. Olyan édes,a hogy mondja utánam, ha kérek jojo. :) és tényleg jön és segít, pl. kezet mosni, elpakolni (nem szalad el, már csak akkor, ha öltözködni kellene, de ezt is csak ritkán).
Vannak színes falaink, és huncutul rámvigyorog, miközben arról győzköd, hogy ahol akisautót tolja, az a föld és nem a fal.
Egyedül eszik, szól, ha pisilt, négy fog híjján teljes a készlet, 14 kiló és 88 centi, érzékeny bőrű, kékszemű, kis felhőcske.
Formás, izmos kisgomóc.
Szerelem még mindig...

Majdnem mind, mind

Mitagadás, nem bírok betelni a látvánnyal...
Most, hogy már Lelle is képes hason fekve picit figyelni, itt volt az ideje az első igazi közös képnek.
És nemcsak engedték, de mind rámnézett legalább néhányszor (ezúttal kézrágás és orrtúrás nélkül :):)).

Hanna hercegkisasszony

A lányoknak sok, ám nagyon vékonyszálú selyemhaja van. Emiatt elég nehéz olyan frizurát készíteni nekik, ami egész nap tart, és nem lóg néhány tincs tíz perccel az elkészítés után a szemükbe.
Mikolt, mert velem van egész nap, a könnyebbik eset, neki akármikor újra lehet gondolni a haját, de Hanna, aki az oviban tölti a délelőttöket, fejtörést okoz. Pláne, mert a reggelek zömmel Danira hárulnak, ő a fodrász és a dresser egy személyben, és azt hiszem az már nem lehet elvárás, hogy kreatívkodjon. Bár nagyon tehetséges, mára háromra emelkedett a száma a lehetséges verzióknak, amik közül van egy, ami nagyjából tart délig, míg újra látjuk egymást Hanna, meg én.
Volt idő, amikor befontam a hajukat, ez egy nagyjából tartós megoldás volt, de csak abban az esetben, amikor már nem volt frissen mosott a hajuk. Ráadásul elég időigényes is, és bár mindketten igazán jó alanyai a fodrászkodásnak, Mikolt többször nehezményezte a folyamat hosszát és kényelmetlenségait egyaránt.
Mígnem a napokban rátaláltam a legjobb megoldásra. :) Majdnem olyan, mintha fonnám, de sokkal gyorsabb, és a végeredmény annyira tetszett mindkettejüknek, hogy azóta kérik, csináljak koronát a fejükre. Mert tényleg olyanok vele, mint a hercegkisasszonyok. :) Ime Hanna haja ma reggel (ez még mindig csak akkor működik, ha reggel nekem is van lehetőségem részt venni az elkészítésben):
Ez a második kép csak azért kerül most ide, mert nekem ezen Hanna teljesen Dani. Az arcformája, a szája, a szeme vágása, a haja színe. Olyan nagyon jó látni, ahogy megsokszorozódnak ezek a szeretett, ismerős vonások. :)
És hogy a hercegkisasszonysághoz vezető út milyen kihívásokkal teli is tud lenni... Hanna lelkesen hordja a fogszabályozós cumiját. Anna nálunk járt hétfőn, és félve mondtam neki, hogy lehet, hogy csak nagyon szeretném, de én úgy látom, hogy sokkal szebbek Hanna fogacskái a két héttel ezelőtti állapothoz képest. Anna csendben visszasúgta, hogy ő is :):) Ez egy két héttel ezelőtti kép, ez pedig a mai.
A cumikérdésben egyébként nagy előrelépés történt, Hanna néhány napja a délutáni alváshoz a nagylányossla alszik. Szerdánként az oviban sziesztázik, ma reggel kérdeztem tőle, mindene megvan-e amire szüksége van.
- Cumit nem viszek.
Mondta, és kiderült, hogy a gyerekek kinevették a múlt héten a cumija miatt, de erről ő nem szólt. Csak megoldotta azzal, hogy hihetetlen ügyesen leszoktatta magát mára a délutáni cumizásról.
Egyfelől nagyon örültem a kitartásának, másfelől pedig belesajdult a szívem, hogy ezt kellett megtapasztalnia, átélnie ahhoz, hogy megtegye ezt a nagy lépést.
Büszke vagyok rá.
És csendben hiszem, hogy van elég muníciója már ahhoz, hogy a csúfolódás a jó oldalát élje meg csak igazán (azt, hogy milyen ügyesen letette a cumit, ami miatt Dani is és én is sokszor megdícsértük már azóta), és ha szüksége van ránk a feldolgozáshoz, szólni fog.

Áron ősszel

Elmaradt negyedéves

Adós maradtam néhány maláj ihletettségű bejegyzéssel.
Többek között a negyedévente sorozat utolsó darabjával is. Hogy mennyire a fejemben van még, azt jelzi a facbookon a lives in KL változatlansága. Is. Pedig szemezek vele egy ideje, mégsincs szívem átírni...
A témánál maradva, tegnap, midőn Lellénk ismét a hajnalok hajnalának hajnalává lett, én pedig dideregve igyekeztem minél többet magamra rángatni a pokrócból a kanapén, eszembe jutott, tavaly ilyenkor, pedig csak pár hét telt el ott, olyan nagyon távolinak tűnt az itthon hidege. Mitagadás, jólesne most egy kis 37 fok, de ezért nem érdemes visszamenni.
Aztán nézegettem a kandalló sötéten ásítozó nagy üvegét, és beleképzeltem a kicsit későbbi hajnal tüzének pattogását, akkor meg azt gondoltam, legyen bármilyen vacogtató is a tél, itt nagyon jó.
Hát így vagyok most. Ilyen kettőképpen, vagy talán méginkább sokféleképpen.
Tisztulnak az ott jobb, itt jobb csomagocskák, van bennük már szép számmal tartalom. Mindkettőben.
Lassan megérkeztem, lassan elengedtem amit el kellett, és új arcokat adtam azoknak, akiket megilletett. Igy maradt legalább facbook karnyújtásnyira Yohana, Rory, May, Julie, Nadia, skypenyira és egy blogugrásnyira Sziviék és telefonnyira Devi, akivel már kétszer beszéltünk eleddig, és mindkétszer nevethetnékem volt, miután letettük, olyan nagyon szeretem őt, és olyan nagyon jó volt egymás szavába vágva mondani a fontosakat.
(Áron, mikor átadtam neki is egy kicsit a telefont, előbb csak figyelt, aztán szétszaladt az otthonérzés mosolya az arcán, és vég nélkül Devizett)
Nézegetem a házunkat, és már el sem tudom képzelni, milyen volt, amikor nem itt laktunk. És azt sem ezzel egyidőben, hogy ott nem volt jó laknom. A hálószoba olyan ismerős, néha, ha belépek, keresni kezdem az Adora kertjét az ablakból, és jólesik kinézve a János hegyi kilátót látni. Aztán csak odaképzelem a nagyon rózsaszín virágokat is ebbe a novemberi szmogos ködbe, de az is jólesik.
Tegnap éjjel azt gondoltam, fogunk mi még Ákosékkal borozgatni a 33-on. És elkezdtem gyűjteni a repülőjegyre valót fejben :). (Indoknak pedig azt találtam ki, hogy : Mert kell, hogy Lelle lássa, hol született... egyszermajd.)
Figyelem magam, ahogy a járdákon sétálunk, és eszembe jut, ahogy Petivel toltuk a babakocsit a rekkenőben az ovi felé, és közben sóhajtozva könyörögtünk egy kis hűvös szellőért, ami sehogyan sem ért el odáig.
Szívom magamba a kultúra minden apró darabját, és közben morgolódom magamban, hogy miért nem lehet elfogadható áron jó minőségű gyerekruhát kapni nálunk.
Nézegetm Lellét, és ezerszer lepereg a pocakos életünk milliárd apró filmkockája, és nem hiszem el, hogy ezt végigcsináltuk.
Pedig igen.
És tudom, hogy idővel minden sokkal szebb, mint akkor és ott volt, de egyben azt is, hogy ha egy kicsit is többet aggódnék a világ folyása miatt, akkor nem indultam volna hárommal és rohantam volna vissza a pocakbélivel a fészekbe.
Igy csak hálás vagyok. Mindenért, amit kaptunk, mindenért, amit végigcsinálhattam, mert lassan kikecmergünk a kilátástalannak tűnő alagútból, és megérkezünk a valóságba ebből az álomvilágból. És ez jó.
Annyira, hogy még írni is elfelejtek néhanap. De bízom benne, hogy a történet így sem unalmas, mert mi mi maradtunk, kicsit megtépázva ugyan, de ugyanazzal a bizalommal, amivel nekivágtunk. Azt hiszem immár sokadjára kezdődik az életemben az új fejezet.
Ami pedig változott bennem ez alatt az egy év alatt, az (hirtelengondolkodva) legalább három dolog.
Nem ragaszkodom már olyan nagyon helyekhez, tárgyakhoz, talán semmihez, mint azelőtt. Sajnos nem lettem jobb kapcsolattartó, de a szívemben nagyobb a hely az embereknek, mint ezelőtt volt.
Tisztelem mindenki történetét annyira, hogy fel se merüljön bennem kritikát alkotni.
Ez a fel sem merülés a lényeg, ez eddig nem volt részem, és nagyon izgalmas. Olyasmi, hogy pl. nem tudhatom, hogy az éppen aktuális helyzet, az amit látok, mennyi mindent rejt, ami miatt éppen olyan, amilyen, így még ha szeretném, sem érthetem az egészet... Hatással lehet rám, de a hatás belőlem, nem a másikból fakad.
Nyílok, és várok. Figyelek, és ha érteni is vélek egy egy darabot abból, amit látok, kritika vagy állásfoglalás helyett inkább még figyelek... ha mondok, akkor azt szeretem mondani, nekem jobb volna ha... de mert ez a legritkább esetben releváns, inkább csak figyelek.
És végül megtanultam, hogy ha úgy érzem, eljutottam a határaimig, az csak egy jel, és nem a realitás. Sokkal messzebb vannak azok a határok mint gondolom... általába. És zömmel csak döntés kérdése, hogy túllendülök-e egy egy hullámvölgyön. Viszont nem szégyellek már segítséget kérni, ha másképp nem megy.
Welcome home again.
Földhözragadtabb miajóról legközelebb :)

Förgős ruha, fürdős kalács

Egy újabb kollázs, mert egyszerűen nem lehet választani...
Az ezerarcú legújabb hóbortja, hogy délutánonként, az alvásból ébredve kinyitja a szekrényt, megáll előtte, és hosszasan válogat. Általában a legszebb ruhák közül, a lényeg, hogy minél nagyobb legyen a szoknyarész, valamint minél inkább hasson a végeredmény egy királylány külsőjére.
Az eredmény már önmagában is hiperédes, és ha még hozzávesszük azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Mimink egy igazi kis KillBill, akkor aztán végképp lábról levevős.
Ő pedig a maga hanyag módján, csak úgy kommentálja a dolgot, förgős ruhában vagyok. Kiskirálylány. :)
A minap vendégségben voltunk, ahol minden kislánynak jutott egy egy csinosabb darab, Mikoltot a nagyobbak egy fehér csipkéssel ékesítették, a kezére pedig karkötő, meg gyűrű került, rögtön öt darab. Mimi levonult a lépcsőn, majd meglátott egy aprócska stilfűrész utánzatot. Csillogó szemmel rohant a habosban, nehogy valamelyik fiú előtte megkaparintsa a játékát, majd felkapta, és elégedetten pillogott körbe. No azóta helyére került bennem Mikoltunk lelkének egy darabja :) , és lett ő minikill.
És hogy hogyan kerül a kalács a kádba?
Egyszer elkezdetm összeírni Mikolt babanyelvét, azt a kisebb részt, ami még megmaradt belőle. Többek között a számítópég, a badacsocsi, a picelsz, a biszket és a megförgetsz szerepeltek azon a listán.
Malajziában kalácsot nem osztottak, én pedig elmulasztottam felvenni a magamkészítette dolgok repertoárjába, így egy év kiesett kalácsevés ügyben. Pedig szeretik, szerették, és bármikor, amikor az APG könyvben láttak hasonlót, a lelkemre kötötték, hogy majd ha egyszer hazamegyünk, legyen.
Abban a könyvben kürtős volt a kalács, amit pedig szavamat betartva kaptak a múlt héten, az kakaós. De mit számít a neve, a lényeg, hogy legyen. Mikoltnak fürdős kalács. :)

Valahogy sejtettem

Volt egyszer egy bejegyzés, igen rövid, és egy kérdést tartalmazott csupán.
Aztán megszületett a legkisebb, ami egyben azt is jelentette, hogy ismét felfordult az életünk. Legalábbis az éjjelek ismerős ziláltsága az emlékek megszépített távlatából húsbavágóan éles valósággá változott.
Azóta mondogatom magamnak, hogy egy év múlva sokkal könnyebb lesz ám. És elhiszem.
Nem, a negyedik gyerek sem nő magától, sőt, ez a negyedik (ahogy sok négygyerekessel tárgyalgatva hasonló témában úgy tűnik, nem csak a miénk olyan érzékeny, meg hangos...) talán a legnehezebb eset mind közül a kedvenc témakörünket tekintve, ami mi is lehetne más, mint az alvás...
Pedig azt hittem, már sosem fog halomnyi újabb poszt születni ezzel foglalkozandó, sőt egy kicsit meg is fogadtam, legyen bármilyen a jövő, nem írok minden reggel arról, mi volt aznap éjszaka.
Pedig megérné ezt is rögzíteni, hogy abban a szép jövőben egyszer visszaolvasva megveregethessem a vállam, mégsem őszültem meg teljesen egy év alatt. Most pont úgy vélem, jó úton haladok.
És ezúttal nem csak én, hanem Dani is, aki kiveszi a részét ezekből a nehezebb pillanatokból. Ami egyben ismét azt jelzi, hogy Lellikénk nem a jóalvók táborát erősíti... legalábbis éjszaka nem.
Két éves korig nincs bennem semmiféle elvárás az elalvás körülményei tekintetében, sem az átalvással kapcsolatban, sem a holalszik kérdésében. Aki álmos, aludni fog, előbb vagy utóbb, de biztosan. Hogy hányszor ébred, random változik, kettő és a rengeteg között.
És ez is természetes. Mint ahogy az is, hogy az ébredések okát nem kutatva mindig megkínáltam mindegyiket cicivel, és eddig ez mindegyiküknél mohó szopizást, majd édesded visszaalvást váltott ki, még Hanna is beborult ilyenkor mindig, pedig őt kivettem a kiságyból, és fotelban ültem vele, nem úgy, mint a másik kettővel, akik közül Mimihez még felültem az ágyban, Áront már fekve etettem...
Lelle más.
Ő, ha ébred, valami zavarja. Bármi lehet a valami, mondjuk tíz dolog közül az éhség csak egy. Pelus, sötét, meleg, hideg, csend, hangok, akármi. A tény, egyből sosem eszik, és azonnal a legkevesebb alkalommal alszik vissza. Inkább rázendít, amitől megijedhet, de végül rettenetesen behergeli magát, addig, míg teljesen fel nem ébred, és ekkor kezdetét veszi az a másfél óra, amit azzal töltünk, hogy szintre hozzuk a komfortérzetét, részben azzal, hogy megetetem... ha hagyja.
Aztán egyszercsak elalszik újra, de nagyjából két óra múlva kezdődik az egész előlről.
Ilyenkor már zombiként automatikusan teszem amit jónak, vagy üdvözítőnek gondolok, rendszerint a nappaliban bolyongva, mert (hála az eszemnek, meg az ötletnek) abban a kiságyban általában megnyugszik végül... és alszik is.
Vörösszemű fáradtságomban néha egészen dühös tudok lenni, miközben ökölbe szorult szívvel igyekszem mondogatni magamnak, hogy az volna a legjobb, ha nem hagynám nappal aludni olyan sokat (mint pl. tegnap) és akkor hátha három átsírt nap után visszaállna a ritmus. De mert nappal kifolyik az idő a kezeim közül a fáradtság miatt, nem tudom rávenni magam, hogy felébresszem, vállalva ezzel a visszafordíthatatlan következményeket.
Ördögi köröcske sokadjára.
Konklúzió... van egy kis baglyom. Egy pillelelkű ráadásul. Amit amúgy úgy szeretek benne.
Gyorsan elszalad az az egy év... bárcsak megállíthatnám néha az időt.

Lelle játszik

Anyukám kérdezte a minap, van-e ennek a gyereknek rágókája... mert sosem viszünk magunkkal semmi ilyesmit. A cumiláncot kivéve, amit viszont előszeretettel rágicsál, fogdos, ha úgy adódik.
Pedig van elég bébijátékunk, de tény, hogy eddig nem volt késztetésem előszedni őket, néhány apró kivételtől eltekintve.
Az első játéka a sosemhasznált kiságy fölé lógatható, kissé giccses forgónk volt, aminek testvérét egy vendégeskedés során ismert meg egy kölcsönágyikóban, és rettenetesen élvezte, hogy mozog, zenél. Nézte, kacarászott, sőt akkor először megpróbálta megfogni is. Picit elszégyelltem magam, milyen anya az olyan, aki a háromhónaposának nem ad semmi izgalmasat. A tesók nem ez a kategória, ahogy az én kezem sem, amivel sokat játszunk, meg a szépzene sem, amit általában hallgatunk, ha olyanunk van... nem, itt kifejezetten a színes, szagos cuccokra gondolok, bár már most tudom, bogy a magokkal töltött félliteres műanyag flakon lesz a nonpluszultra hamarosan.
És akkor felszereltük a miforgónkat, ami azóta is nyugitárs, játékeszköz, motivációs tárgy.
Aztán feltúrtam a kacatosdobozt és előkerült néhány nekivaló, köztük csörgős Ella baba, és a farkánál felhúzható bárány is, aki szintén szolíd dallamot játszik.
Lelle pedig megérett a hasonfekvére, sőt a játék kedvéért még meg is fordul. Egyre gyorsabban.
És így hason nyúl is. :)
Támasztani még mindig nagyon finomkodva igyekszik csak (pedig edzünk, de ennek ellenére sem), de fél kézzel a szájában, a másikkal a bari felé nyúlva egészen komoly koordinációt mutatott ma délelőtt.
Elnézegteve a képeket, olyan hihetetlen, hogy már ekkora. Maholnap vehetem elő a jólbevált kúszásra ösztönző kisgömbünket...

Megérkezős

Dani mesélte, hogy van egy nép, akik ha repülnek valahova, egy jelentős időt a reptéren ücsörögve töltenek, arra várva, hogy a lelkük is megérkezzen. Valahogy így vagyok most én is ezzel a megérkezéssel. Fizikailag már itt vagyok, a lelkem egy része viszont még kering valahol a világban. Időről időre rámtör a hiányérzet, a melegé, néhány emberé, pár ételé, és néhány helyé. Odafelé ez nem volt, tudtam, Magyarországra biztosan eljutok még :). Malajziával más a helyzet. Oda, épp oda, ahonnan jöttünk már soha nem fogunk visszatérni.
Ezt feldolgozni pedig idő.
Annyira más az itt és az ott, hogy még közös pontot sem találok, nem mondhatom, hogy nem baj, mert ez itt jobb, mert nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. Nagyon más.
És persze bosszankodom, mikor rettenet sok idő a négyet elkészíteni, akkor is, ha utána nyomban normális hőmérsékletben játszhatnak odakinn, ameddig csak tetszik nekik.
Például.
Lelle úgy tűnik lelkileg megérkezett, épp olyan mosolygós-sírós, mint amilyen volt... :) Neki fizikailag kellene végre ráállnia a magyar valóságra, mert a fél ötös ébredései kicsit elveszik az erőnket. :) És ha nem hatan laknánk egymás hegyén hátán (aminek kétségtelenül vannak igen szép pillanatai is), lehet, hogy könnyebben menne a szoktatás, de egyelőre nem örülnék, ha mindenki hajnalban kukorákolna, így aztán kénytelen vagyok Lellét kihozni a szobából, amire persze teljesen fel is ébred általában. Egyébként viszont szereti a hűvöset, ellentétben az előzetes félelmeimmel. :)
A többiek lassan megérkeztek testileg, lelkileg pedig látványosan. Összeszorul értük a szívem, ezért az egy évért, amiben nyilvánvalóan több volt a munka, mint az élvezet számukra, és ez ahogy nézem őket az én lelkiállapotaimtól is részben függetlenül igaz. Itt, bár én még dolgozom, ők olyan arcaikat mutatják, amelyekről emlékeim vannak csak, és bizony majdnem mind ide köthető. Hanna teljesen felszabadult, csacsog az összes útjába kerülővel, legyen az felnőtt, vagy gyerek. Kipattan az ágyból, és rohan öltözni, és egészen kinyílt az összes vonatkozásban. Veszekszik, kiáll magáért, szeret, kedveskedik, figyel, vagy épp nem. Mint egy rendes gyerek. :)
Mikolt egyelőre néha zavart, de Hannát figyelve a legtöbb helyzetben otthonosan mozog. Ő inkább figyel, és mindent megkérdez. A póznákról lógó vezetékektől kezdve a villamos vs vonat kérdéskörig.
Áron folyamatosan az udvaron lenne, hintázna. :) Neki a játszó is újdonság, a homokkal és a mászókákkal együtt. Szereti.
Persze az új helyek azonnal beindítják nála a menekülési reakciót, Vikiéknél a minap mindenre az volt a válasza "nem". Gyaníthatóan, ha azt hallotta volna, hogy ma ott alszunk, meg sem lepődött volna. Remélem, lassacskán hazaérünk majd végképp, és mindent szépen megszoknak itt.
Ezek a képek szerintem magukért beszélnek, úgy látom, jó nekik itt. :)
Dani érzéseiről nem tudok, annyi biztos, hogy nagyon jólesik neki a fehér kenyér, az almáspite... :) de majd megkérdezem, ha végre egyszer rendesen tudunk két szónál többet váltani. Mert most épp elég hajszolt azért az élet, és ha együtt vagyunk, akkor is legalább három gyerek van körülöttünk.

Áron kétszavasai

Azt hiszem ez a kedvenc korszakom.
Amikor elkezdenek beszélni, és hirtelen egészen új perspektívát kap a velük való lét. Végre bele lehet látni kicsit a fejükbe, és néha még azt is le lehet követni, hogy egy egy gesztus mit is jelent az ő értelmezésükben. Nem mintha a szavak jobbak volnának sokszor a jól bevált egyéb kommunikációs csatornáiknál, de mégis olyan megható, ahogy formálódnak a szavak, tisztulnak, gyűlnek, hosszabbodnak.
Az első három szótagos szavaknál már majdnem könnyek szöktek a szemembe, pedig ez már a harmadik gyermek... A legédesebbek a papajom, meg a pijjangó, amit nagyon mély basszusban, hihetetlen hangosan mondogat. :) És persze, amikor ezek már megvoltak, tudtam, teljesen felesleges gyűjtenem a szavakat, mert ez itt a szótári robbanás, vagyis napi rengeteg szóval bővül a repertoár, még akkor sem tudnám követni, ha cetlivel-cerkával felszerelkezve rohannék a villámúrfi után. Hátmég Lellével a kezemben.
Azért megemlékeztem magamban csendesen, hogy lám, eljött az idő, és már nem csak utánunk mond, hanem előre is, magától is. Kész a kapcsolat a fejében szó és kép között. Majd vártam, mikor indul el az újabb csoda, a mondatgyártás.
És lőn.
Eddig összesen háromszor hallottunk tőle kétszavas mondatot, az első kettőre szégyen vagy sem, nem emlékszem, csak tudom, rettenetesen édes volt. :)
Ahogy ma is.
És olyan nagyon jellemző a mostani kapcsolatukra ez a kis szösz.
Ma reggel a nappaliban vártam, hogy kinyíljon a szemem, közben a két (kiskakas) középső a fürdőben zúzta egymást. Perszehogy sírás lett a vége (mostanában azért már nem egyértelmű, ki húzza a rövidebbet), Áron jött megbántva, azzal, hogy:
- Mimi ejvesz.
:) Még sosem örültem ennek ennyire...
Egyébként is megölelgettem volna, de ma különösen sokáig puszilgattam a kis kereket.

Találkozások

Az elmúlt 10 nap a nagy találkozások ideje volt.
Lelkileg éppoly megmozgató, mint amennyire csodaszerű. Mert olyan régen volt már, és mert mégis olyan, mintha nem is telt volna el majdnem egy év.
Ha most nem tudnám, hogy sok ilyenünk lehet, és nem a klasszikus expat életet éljük, amikor évente pár hétbe kell besűríteni minden fontos találkozást, akkor eléggé mélyen magam alatt lennék most.
Igy viszont egyszerre nagyon jó érzés, hogy ennyi barátunk van, ugyanakkor néha alig bírom feldolgozni, hogy most egyszerre ennyi sok szeretetet, törődést, érdeklődést, beszélgetést, kapok.
Persze a fényképezés rendre elmarad, pedig olyan jó volna visszaadni most képekben is azt a sok örömöt, amit a gyerekeken is látok, minden alkalommal, amikor újabb és újabb régenlátott barátjuk kerül elő.
Áron az egyetlen (Lelle még csak a szokatlant igyekszik feldolgozni), aki minden új helyen megilletődve figyel, vajon ma este ott alszunk-e. Idővel azért ő is oldódni szokott, és lelkesen próbál ki minden új játékot, kapcsolódik az aktuális csapathoz.
A lányok pedig olyanok, mintha el sem mentünk volna, pedig az ő életükben elég hosszú idő telt el, mióta utoljára látták a barátokat, nekem pedig örül a lelkem, ahogy minden alkalommal bebizonyosodik, valódi barátságok ezek, pont olyan egyetértésben, ahogy egy éve, csak a játékok mélysége változott a korukkal együtt.
Nem is sorolom a múlt hét összes együttlétét, mind hihetetlenül fontos volt nekem, és nem győzném betűkkel, mennyire hálás vagyok ezeknek az óráknak. Mert segítenek hazaérkeznem, megerősítenek abban, hogy elhiggyem, képes leszek megküzdeni a most hegyeknek tűnő nehézségekkel (amit a sokgyerek-tél-egyedüllét-bezártság félelmteli gondolatai okoznak), és elsősorban okot adnak arra is, hogy megtapasztaljam, az igazi barátságaink nem múltak el, sőt... És még nincs is vége a sornak, előttünk van még egy jópár találkozás.
És már alig várom, hogy hazaköltözzünk, és kinyíljon az ajtó, és jöhessen akinek kedve van.
Remélem, sok ilyen lesz. :)
És hogy mégse múljon el kép nélkül ez a poszt, íme néhány a tegnapi dunaparti Leólátogatásról, és bár a vízhez nem jutottunk el, egy cseppet sem bánom. :)
Mert volt benti játék összhangban és kisebb csörtékkel, ahogy az már lenni szokott ha öt gyerek együtt játszik, és volt játszóterezés is, és legközelebb lesz kacsaetetés is... Ha Hannán múlik, mielőbb. :)

Kicsi Lelle 3 hónapos

Kék gombszemű hajasbaba.
Mikor más kezében látom, akkor tűnik csak fel, milyen hosszú lett.
Lassan átáll ő is magyar időszámításra, ma éjjel már nem kellett felkelnünk vele, kétszer szopizott is, és aludt tovább, hogy fél kilenc előtt egy kicsivel a tőle megszokott, de már régóta hiányolt mosollyal ébredjen.
Mikor megérkeztünk, teljesen össze volt zavarodva, sírósabb is lett egy ideig, és még mindig sokszor eltörik a mécses, de ennek egy jelentős hányadát annak tudom be, hogy ahogy a mi gyomrainknak is szokni kellett az itthoni ételeket, ő ezekre még érzékenyebben reagál. Volt hát még majdnem két hétnyi újszülöttkor itt is, aminek ahogy most látom, lassan a végére érünk.
Rengeteget alszik, a hűvös és a sok oxigén a pára hiánya megteszi a hatását, vannak napok, amikor csak enni ébred fel, és maximum egy fél óra múlva már ismét alszik. Mikolthoz hasonlóan Lelle is azt szereti, ha a feje le van takarva, olyankor tud igazán ellazulni. Másoknak ez ijesztő is, sokszor kérdezték már, kap-e levegőt az a szegény gyerek, de a szegény gyerek olyan édesdeden szuszog ilyenkor, hogy öröm hallgatni. Egyébként is meglehetősen fázós, jól be kell bugyolálnunk, így aztán újabb értelmet nyert a paplan, amiből immár három gyerekünknek is jutott.
Ha épp nem alszik, akkor sokat dumál, rikkant, heőzik, és mosolyog a két kis gribedlijével. Pár napja nyúl játékért, ütöget, és a hétvégén minimális rásegítéssel megfordult hátáról a hasára. Hason még mindig nem szeret lenni, pár másodperc után hangosan reklamál. Tornáztatom, amikor van rá idő, nyitogatjuk a kis öklöket is, ez általában nagyon tetszik neki.
A szopikérdés hullámzó, most már le lehet vele ülni, viszont most egy ideig (szerencsére ez már múltidő) nem lehetett álmában, fekve megetetni, megébredt éjjel, és kiabált, csak ücsörögve fogadta el a tejecskét. Változatlanul nem szeret dolgozni, ha nem ömlik, akkor kiabál, trükköznöm kell vele, hogy aztán lelkesen nyeljen, mikor végre beindul. Elfogyni nem fog, szépen gyarapodnak a hurkák, egészen husis combocskái vannak, mérni még itthon nem sikerült, majd megpróbálom, de biztosan hat kiló felett jár már jócskán.
Update: Pillelányka 5600 gramm :):) és 62 cm.
Egyébként pedig egy kis hercegnő, bájos, formás, édes, tejillatú, mosolygós kis gyöngyvirág. Kétségkívül a legkedvesebb legkisebbünk. :)

Igy fürdünk mi

Anyukáméknál (is) az egyik lesűrűbb napszak az este. A négy bogarat megvacsoráztatni, megfürdeti, ágyba tenni nem kevesebb, mint másfél óra alsó hangon, még úgy is, hogy ilyenkor legalább négy felnőtt jut a négy gyerekre és pörög a dolog.
A fürdést szeretem a legjobban ezen programpontok közül, azért is talán, mert itt olyan nagy a kád, hogy hárman kényelmesen elférnek benne. Sőt, mióta Manóék nekünk adták a bébipancsolásra is alkalmas fekvőkét, már négyen lubickolnak. Mondanom sem kell, hogy mind a három nagy készséggel segít megfürdetni a legkisebbet, aki egyelőre nagyokat pislog a dolog felett, de hagyja magát. :) Tegnap este már harmadszorra volt ugyanaz a forgatókönyv, úgy tűnik, megunhatatlan. :) Igy aztán nekünk pár percig nem marad más dolgunk, mint csodálni őket, meg mosolyogni a kádnyi gyerekünk csodálatos idomain. :):)

Rohannak a napok

Mióta Magyarországon vagyunk újra, felpörgött az idő a mi számításunk szerint. Minden napra van tennivaló is bőséggel, hála a hűvösnek az öltöztetés procadurája legalább egy negyed napot tesz ki, aztán pedig számtalan helyre hívnak látogatóba, mi pedig örömmel indulunk mindenhová. A gyerekek lassan telítődnek is, ahogy elnézegetem őket indulni már egyre kevésbé van kedvük, még akkor is, ha az adott célponton már mindenki jól érzi magát (esetenként Lellét kivéve, aki valószínűleg hálás volna egy egy otthonülős napért).
Főleg az elmúlt egy évünk egyhelyben maradós rutinja után szokatlan ez, de valószínűleg az is közrejátszik a nagy jövés menésben, hogy még mindig nem otthon lakunk, hanem anyukáméknál, ahová korlátozottan hívok barátokat, részben az ő nyugalmuk érdekében is. Annyit kapunk tőlük, hogy úgy gondolom, elég nekik, hogy Lelle párszor azért rázendít éjjelente, no meg, hogy mindig zsizseg a ház a sokgyerekünktől. :)
Ez hát az oka annak, hogy kevesebbet írok, de remélem idővel visszaállunk a már begyakorolt kis kerékvágásba, és kicsit több időm is lesz majd jegyezni a múlót. Mert téma akadna, de a napi fél óra, amit a bekapcsolt gép előtt töltök, nem sok. :) És akkor is inkább Benneteket olvaslak, ahelyett, hogy írnék.
Még kicsivel több, mint egy hét, és újra költözünk, addigra érnek haza a dolgaink. Ez természetesen mégegy új hely, Áronnak és Lellének leginkább, nyilván ismét felfordul majd az egész eddigi élet, de remélhetőleg egy darabig aztán marad az az otthon. És onnan már csak a karácsonyra várunk majd. :)
És míg el nem felejtem... kisebb technikai problémával küzdök telefonügyileg, így akit még nem hívtam volna, annak az az oka, hogy nem tudom a számát. Aki úgy érzi, hogy szívesen hallaná a hangomat és tudja a számom, ami a régi, az ne habozzon.

22 hónapos lett a kisdömper

Olyan nagy lett...
Nemsokára két éves, de nekünk inkább még alig két éves.
A három legnagyobb változás ebben a hónapban az új fogacskák, a beszéd, és a hosszúujjú-szárú, sok ruha.
A fogakkal, mint mindig most is együttjárt a bújósság, leginkább a letehetetlenség :), amire főképpen Danit szemelte ki magának, de ha Dani nem is lett volna kéznél, akkor is inkább férfiakat keresett magának, mondjuk Ferit, vagy Matyit. Az alsó szemfogak, és a bal kettes bújt ki, a felső szemfogacskák már áttörtek, de gyanítom, ezek is okoznak még fájdalmat néhanap, mert igen változatos a hangulata napról napra. Rosszabb periódusaiban rettenetesen hisztis lesz, sokat sír, megsértődik hamar, és cipelni kell álló nap.
A homeos kúp (végre eszembe jutott, hogy ilyen is van) sokat segít az éjszakákon, gyakorlatilag végigalussza a mellettünk álló kiságyban. Ha fel is ébred, akkor is elég, ha megsimogatjuk... igen, akár Dani is elég most.
Kíváncsian várom, hogy ha hazaköltözünk, milyen forgatókönyv szerint változik ez, egyelőre nem is tervezek, vagy ha igen, csak azért, hogy az ágyát be lehessen tenni valamelyik szobába.
Az ősz egyben a sok sok ruhát is ránkkényszerítette, Áron lelkesen öltözik, nem gondoltam volna. Persze néha előfordul azért, hogy zokniban, vagy mezítlán szökik ki az ajtón, és nem zavarja, hogy odakinn farkasordító hideg várja a benthez képest.
Ezzel együtt természetesen új szavakkal bővült a szótár, úgy, mint tapusz (kapucni), és zokki, meg sapi, sapo, és tabát. A kétszavas mondatok tára is bővül, természetesen fogalmam sincs mikkel, mert lejegyezni teljességgel lehetetlen, az egyetlen, amire emlékszem, egy autótologatásos játék kommentje volt, miszerint: autó megy. haza megy. Ellágyult a szívem tőle. :)
A kedvencek most a mezözűsz, amit énekel az autóban, mikor megállunk, és sokáig nem tudtam, mit jelent, mára kiderült :):) megjöttünk. Aztán itt a titössz (kikötsz), amit szintén énekel, a tepüt (ketchup), a nejész (nehéz), amit összeráncolt szemöldökkel préselve mondogat, a pios (piros), amit helyesen használ, viszont minden színre is :).
Egyre tisztábban szól, egyre kevésbé sejpeg, kifejezetten szépek az ó-i, például.
A leggyakrabban használt szava mostanában ez:
Nagyhangú, erős akaratú, figyelmen kívül hagyhatlan kisdömper, igazi fiú, akivel nekem talán a legnehezebb, akivel elindulni olyansmi, amit háromszor veszek fontolóra, mert hangos, erős akaratú és kisdömper. :)
A minap fiús családban voltunk vendégek, akkor azért látszott, hogy mindennek ellenére lányok között szokott, hogy ez előny-e vagy sem, majd kiderül. :) Nekem jólesett látnom mindenesetre, hogy tud ő csendesebb, lágyabb lenni, mint idehaza.

Fáradunk

Ha Lelle lenne egyedül, és mondjuk ő lenne az első, akkor se lenne könnyebb dolgom. Emlékszem még, milyen nagyon nehezen sikerült végre ráállnom akkoriban Hanna csecsemőritmusára, mennyire nem volt könnyű elaludnom akkor, amikor ő is aludt. Pedig mindenki mondogatta, aludj, amikor a babád is, de ezt hirtelen betenni a rutinok közé cseppet sem egyszerű... sőt. Ha végre elaludt, feszülten figyeltem, mikor fog újra felsírni.
Lelle hiába negyedik, nagyjából olyan kóválygósak a napjaim, mint annak idején Hannával voltak. Az ok egyszerű. Most, hogy tudnék akár állva is aludni, és akár öt perc alatt is szépeket álmodni, most itt van másik kettő, vagy három, akiknek szükségük van rám nap közben... amikor Lellénk zömmel az igazak álmát alussza.
Mióta magyarhonban élünk, Lelle látványosan felcserélte a nappalait az éjszakáival, és nap közben rengeteget alszik (ébresszem... hahaha, nem lehet ám), éjjel viszont sokat van fenn. Mondjuk kétnapos váltásban többet, mint nap közben.
Mondjuk egy kezemen bőven meg tudom számolni, hányszor volt olyan éjszakánk az elmúlt 17 napban, amikor este tíztől reggel kilencig csak szopik szakították volna meg az idillt a miágyunkban. Mert Lellike most kiabál ha megébred, ettől persze kinyílnak a szemei is, és esze ágában nincs visszaaludni...
Tegnap például éjfélkor kezdett rá, enni nem akart, csak kiabált, én pedig kínomban jobb híjján fél egykor újra megfürdettem, aztán megetettem, és háromig sétálgattam vele a konyhában. Azóta alszik... Nekem pedig mikor a fürdőben belenéztem a tükörbe, és a karikás szemeim égővörösen néztek vissza rám, zsongott a fejem, és kicsit szédültem már a fáradtságtól, sírhatnékom volt... nem túl sok mindent kívánok vissza Malajziából, de a jólalvó Lellémet nagyon...

Manógyerek

Ha egyszer feltöltődik az akku...

http://hannamikoltaronlelle.blogspot.com/2011/10/blog-post.html

Osztozunk

Dani a héten már a jövőre készülve dolgozott, ezért korlátozott volt a notebook hozzáférésem. Ez az oka, hogy nem született, csak egy névtelen bejegyzés, amit direkt nem töröltem, hogy emlékeztessen arra, mit is akartam írni. :)
Talán a hétvégén lesz mód rá, hogy pótoljam...

Lovak minden mennyiségben

Sokszor volt már szó a gyereke állatszeretetéről, és arról is, mennyire nagy öröm nekem látni, milyen magától értetődően kapcsolódnak az állatokhoz a mieink, Hanna minden félelem nélkül, Mikolt némi tartással, de nagyobb kíváncsisággal, Áron pedig zömmel a ettő között balanszírozva, de inkább osztozva Hanna lelkesedésében őszinte rácsodálkozással.
Malajziában nem volt túl sok alkalmuk állatos élmények halmozására, a tó mellett kutyáztak, a boltban macskázta sokat, halakat etettünk gyakran, és hétvégénként nyulaztunk, őzikéztünk zömmel. A lovaglást, a lovak közelségét meglehetősen korlátos keretek között tudtuk csak elérni, pedig Hanna nagyon szeretett volna akár minden nap találkozni velük, nem is beszélve a lovaglás gyakorlásáról. De akármennyire is szerettük volna mindannyian folytatni a magyar hagyományokat, ott erre nem volt mód.
Igy aztán természetes, hogy amint Feri felvetette először, hogy lenne-e kedvük, számolták a napokat, hogy mikor mehetnek ismét Csobánkára, Szofihoz és a többiekhez.
Ma másodszor voltak, és mert Danit inkább a munka szólította, csatlakoztam hozzájuk a két kicsivel együtt.
Hanna a lovardában már otthonosan mozog, bemegy az istállókba, és figyeli, melyik lóhoz lehet közel menni, melyik engedi, hogy megetesse, megsimogassa.
Hátul vannak a pónik, hozzájuk egészen közel lehet menni, Hanna persze kihasználja a lehetőséget, és barátkozik. A lovak pedig érzik ezt a fajta nyitott, szeretetteljes közeledést, és engedik. :)

Fantasztikus látni mindezt, nagyon nagy öröm Hanna felszabadultságát élvezni, akár a földön van, akár a nyeregben.
A kicsik pedig ellesik Hanna lelkesedését, Mikolt bár óvatosabb a földön, a nyeregben magától értetődő bizonsággal ül, és csinálja amit az oktató kér tőle. Egy éve még egy virsli húzóereje kellett az önálló munkához, ma már erre távolról sincs szükség. :) Mimi ügyesen, a maga mazsola módján kőröz a karjával, ül háttal a nyeregben, és miután vége a foglalkozásnak, magától megy és köszön a lónak, simogatja meg a fejét.
Érzik, hogy a ló és a lovas közt van kapcsolat, fontos nekik is ezt kimutatni, nekem pedig mitagadás végtelenül örömteli a látvány.
Ma Áron sem maradhatott ki a sorból, amint látta a lányokat kobakban, neki is a fejére kellett tenni egyet, és ő is büszkén ült fel a nyeregbe, sőt le sem akart szállni, mikor végre egymaga lehetett odafenn. Eljön még az ő ideje is... gondolom hamarosan.
Jó levegő, szép lovak, édes gyerekek... kell ennél több?...