Pedig vannak pillanatok, amikor úgy érzem, kimerevedik egy egy kép, amit érdemes jól a szívembe vésve megtartani, akár kellemes, akár kevésbé... csak azért, hogy legyen miből táplálkozni.
Vagy legalábbis mert hiába is ücsörgök gondolatban azon a kis sziklán, várva a lélekdarabkámat, rá kellett döbbenjek, hogy egy részem már mindig Malajziában fog élni, és lassan fel kell hogy álljak, és tovább kell, hogy menjek anélkül, hogy megérkezne.
A kérdés csupán annyi, hogy lehet-e nélküle is teljes az itt...
Penangon boncolgattuk egy este, hogy mitől is félek én igazán a hazatéréssel kapcsolatban, és erre a kérdésre még máig is csak keresem a valódi választ. Azért érlelődni látszik, pláne, hogy már jelen az idő, az itt és most világában pedig sorra érnek az impulzusok, amik megerősítik, vagy megcáfolják a félelmeimet.
Az első talán az volt, hogy míg nekem időre lenne szükségem, meg egy kis barlangra csak magamban, ahol újrafésülhetem a gondolataimat, újradefiniálódhatnak az alapvetések, kidolgozódhatnak a stratégiák, finomhangolódhatnak a rutinok. Az idő pedig korlátos, mert egyfelől a gyerekek határozzák meg a tempót, ha mással nem is, azzal mindenképpen, hogy keretet adnak a teendőknek, amik egymásba fonódva megállás nélküli hullámzást adnak az életemnek.
A barlang is vágy egyelőre, és míg nem a saját várunkban ücsörgünk, az is marad. Nem mintha nem lenne számtalan előnye annak, hogy más várában vagyunk most otthon...
Másfelől pedig, és íme a második számú... azt gondoltam, hogy majd mindenki, aki itt szeret és ismer, azt várja majd, aki voltam... én pedig egyáltalán nem tudom, hogy ki lettem út közben, hogy mennyit változtam, és hogy ez a változás ne tűnjön nagyképűségnek, ne okozzon csalódást, ne legyen se túl visszahúzódó, se túl harsány... talán nincs is elég energiám megtartani azt, aki most vagyok úgy, hogy közben természetes, hogy a kontextus hívja azt, aki voltam, mielőtt elindultunk volna.
Pedig biztosan igaz, hogy aki olvas, az ismeri ezt az arcot is, és aki szeret, az biztosan elfogadja a négygyerekes létemet is, az összes változással együtt.
Csak annyit kell tennem, hogy figyelek magamra, és annyit engedek be és ki, amennyit bírok. Ez viszont nem is könnyű feladat. Mert nekem is hihetetlenül jólesik végre érezni, hogy kapcsolódhatok, hogy a virtuális hálóból valódi lett, hogy annyi figyelmet kapunk, amit talán meg sem érdemlünk, csupán, mert itt vagyunk...
Adni pedig nekem is jobban esik, mint kapni.
Még akkor is, ha Lelle okán jogos valamennyire, hogy ebben a duálunióban egyelőre meglehetősen kiszolgáltatott a lelkem, és még mindig vannak feldolgozásra váró mozzanatok a születéstörténetünkben is.
Talán emiatt a legigazabb a tézis, hogy az a lélekbuborék már mindig oda köt minket Lellével. Még akkor is, ha neki semmi kötődése nem lesz idővel KLhez, csupán egy lakcímkártya üvölti egyfolytában, hogy ő más mint a többiek.
Hát itt tartok éppen, félúton az emésztésben, nyitott szívvel, és szemmel, üres kézzel és kiürült fejjel, szivacsként szívva minden apróságot az ittből. Sok sok nagyszerűség és sok nehézség egyvelegében keresgélve a horgonypontokat.
De talán lassan megérkezem.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar