Fáradunk

Ha Lelle lenne egyedül, és mondjuk ő lenne az első, akkor se lenne könnyebb dolgom. Emlékszem még, milyen nagyon nehezen sikerült végre ráállnom akkoriban Hanna csecsemőritmusára, mennyire nem volt könnyű elaludnom akkor, amikor ő is aludt. Pedig mindenki mondogatta, aludj, amikor a babád is, de ezt hirtelen betenni a rutinok közé cseppet sem egyszerű... sőt. Ha végre elaludt, feszülten figyeltem, mikor fog újra felsírni.
Lelle hiába negyedik, nagyjából olyan kóválygósak a napjaim, mint annak idején Hannával voltak. Az ok egyszerű. Most, hogy tudnék akár állva is aludni, és akár öt perc alatt is szépeket álmodni, most itt van másik kettő, vagy három, akiknek szükségük van rám nap közben... amikor Lellénk zömmel az igazak álmát alussza.
Mióta magyarhonban élünk, Lelle látványosan felcserélte a nappalait az éjszakáival, és nap közben rengeteget alszik (ébresszem... hahaha, nem lehet ám), éjjel viszont sokat van fenn. Mondjuk kétnapos váltásban többet, mint nap közben.
Mondjuk egy kezemen bőven meg tudom számolni, hányszor volt olyan éjszakánk az elmúlt 17 napban, amikor este tíztől reggel kilencig csak szopik szakították volna meg az idillt a miágyunkban. Mert Lellike most kiabál ha megébred, ettől persze kinyílnak a szemei is, és esze ágában nincs visszaaludni...
Tegnap például éjfélkor kezdett rá, enni nem akart, csak kiabált, én pedig kínomban jobb híjján fél egykor újra megfürdettem, aztán megetettem, és háromig sétálgattam vele a konyhában. Azóta alszik... Nekem pedig mikor a fürdőben belenéztem a tükörbe, és a karikás szemeim égővörösen néztek vissza rám, zsongott a fejem, és kicsit szédültem már a fáradtságtól, sírhatnékom volt... nem túl sok mindent kívánok vissza Malajziából, de a jólalvó Lellémet nagyon...