Valahogy sejtettem

Volt egyszer egy bejegyzés, igen rövid, és egy kérdést tartalmazott csupán.
Aztán megszületett a legkisebb, ami egyben azt is jelentette, hogy ismét felfordult az életünk. Legalábbis az éjjelek ismerős ziláltsága az emlékek megszépített távlatából húsbavágóan éles valósággá változott.
Azóta mondogatom magamnak, hogy egy év múlva sokkal könnyebb lesz ám. És elhiszem.
Nem, a negyedik gyerek sem nő magától, sőt, ez a negyedik (ahogy sok négygyerekessel tárgyalgatva hasonló témában úgy tűnik, nem csak a miénk olyan érzékeny, meg hangos...) talán a legnehezebb eset mind közül a kedvenc témakörünket tekintve, ami mi is lehetne más, mint az alvás...
Pedig azt hittem, már sosem fog halomnyi újabb poszt születni ezzel foglalkozandó, sőt egy kicsit meg is fogadtam, legyen bármilyen a jövő, nem írok minden reggel arról, mi volt aznap éjszaka.
Pedig megérné ezt is rögzíteni, hogy abban a szép jövőben egyszer visszaolvasva megveregethessem a vállam, mégsem őszültem meg teljesen egy év alatt. Most pont úgy vélem, jó úton haladok.
És ezúttal nem csak én, hanem Dani is, aki kiveszi a részét ezekből a nehezebb pillanatokból. Ami egyben ismét azt jelzi, hogy Lellikénk nem a jóalvók táborát erősíti... legalábbis éjszaka nem.
Két éves korig nincs bennem semmiféle elvárás az elalvás körülményei tekintetében, sem az átalvással kapcsolatban, sem a holalszik kérdésében. Aki álmos, aludni fog, előbb vagy utóbb, de biztosan. Hogy hányszor ébred, random változik, kettő és a rengeteg között.
És ez is természetes. Mint ahogy az is, hogy az ébredések okát nem kutatva mindig megkínáltam mindegyiket cicivel, és eddig ez mindegyiküknél mohó szopizást, majd édesded visszaalvást váltott ki, még Hanna is beborult ilyenkor mindig, pedig őt kivettem a kiságyból, és fotelban ültem vele, nem úgy, mint a másik kettővel, akik közül Mimihez még felültem az ágyban, Áront már fekve etettem...
Lelle más.
Ő, ha ébred, valami zavarja. Bármi lehet a valami, mondjuk tíz dolog közül az éhség csak egy. Pelus, sötét, meleg, hideg, csend, hangok, akármi. A tény, egyből sosem eszik, és azonnal a legkevesebb alkalommal alszik vissza. Inkább rázendít, amitől megijedhet, de végül rettenetesen behergeli magát, addig, míg teljesen fel nem ébred, és ekkor kezdetét veszi az a másfél óra, amit azzal töltünk, hogy szintre hozzuk a komfortérzetét, részben azzal, hogy megetetem... ha hagyja.
Aztán egyszercsak elalszik újra, de nagyjából két óra múlva kezdődik az egész előlről.
Ilyenkor már zombiként automatikusan teszem amit jónak, vagy üdvözítőnek gondolok, rendszerint a nappaliban bolyongva, mert (hála az eszemnek, meg az ötletnek) abban a kiságyban általában megnyugszik végül... és alszik is.
Vörösszemű fáradtságomban néha egészen dühös tudok lenni, miközben ökölbe szorult szívvel igyekszem mondogatni magamnak, hogy az volna a legjobb, ha nem hagynám nappal aludni olyan sokat (mint pl. tegnap) és akkor hátha három átsírt nap után visszaállna a ritmus. De mert nappal kifolyik az idő a kezeim közül a fáradtság miatt, nem tudom rávenni magam, hogy felébresszem, vállalva ezzel a visszafordíthatatlan következményeket.
Ördögi köröcske sokadjára.
Konklúzió... van egy kis baglyom. Egy pillelelkű ráadásul. Amit amúgy úgy szeretek benne.
Gyorsan elszalad az az egy év... bárcsak megállíthatnám néha az időt.