Nyáron, nagy pocakkal, meg a tűző napon homokozva egyszer azt találtam mondani Daninak, hogy szerintem Hannának jót tenne, ha egyszer egy héten elvinnénk egy fél napra valahova, ahol gyerekek között lehet, új játékokkal játszhat, fejleszti valaki rajtam kívül is, és nem utolsó sorban nem sül pecsenyére. Akkor épp szünet volt csiribirin és úszáson is, így egyetlen hely sem volt, ahova vihettem volna a játszón kívül.
Találtam az interneten pár érdekes lehetőséget, a Gekko tűnt a legalkalmasabbnak ezen igényeim kielégítésére, aztán végül megszületett a kicsi Mikolt, jött az ősz, az uszi, meg a csiribiri, és hanyagoltuk a témát. Dani sokszor felvetette, mi lenne, ha valamiféle magánbölcsit keresnénk... Nekem pedig fájt a szívem, ha arra gondoltam, Hanna nem velem tölti a délelőttöt, így nem nagyon szorgalmaztam a keresést.
Körülöttünk sokan járnak Hanna korosztályából bölcsibe, családi napközibe, de én úgy érzem, Hannának mellettem a helye. Kicsi még, elég lesz majd három évesen odaadni valaki másnak, akit majd biztosan nagyon jól kiválasztok, hogyha nem is úgy, meg annyira mint én, de jól szeresse őt. Nem is mellesleg itthon vagyok, azért kapom a "fizetésemet", hogy terelgessem, nevelgessem, én mutassam meg neki a világból azt, amit tudok...
Igenám, de míg Dani itthon van velünk, könnyű kétfelé szakadni, egyikkel kicsit többet, másikkal kicsit kevesebbet foglalkozni. De mi lesz akkor ha már nem lesz velünk ennyit, ha már Mikolt is egyre többet igényli majd a vele való foglalkozást, ha már Hannának nem leszek elég egyedül én? Már most azt látom rajta, hogy bármikor gyerekek közé megyünk, elfelejtkezik rólam, megy, felfedez, kapcsolódik, érdeklődik, és csak akkor jön, ha valami baja van. Aha. Tehát kell a gyerektársaság, de kellek én is, az idő 5%-ban. Vajon ez az 5% mennyire hiányozna neki, ha mással volna? Ha én nem lennék mellette? Nem csak azért ennyi, mert tudja, ott vagyok?
Jó érzés látni, hogy biztonságosan kötődő gyerekem van. Tudni, hogy a kötődés mára kialakult, senki nem tudja elvenni, és csak nagyon sok munkával lehetne elrontani. A bizalmát persze elveszíthetem, de annak a módját is jól kitalálták már, hogy hogyan lehet "beszoktatni", megőrizve a bizalmat.
Ami miatt a szívem jóóó nehéz lett, az az, hogy a rosszidő közeledtével, és az egyre hamarabb sötétedő délutánok miatt elkezdtünk újra keresni, és a rengeteg hely közül, amit végigjártunk, megtaláltam azt, ahova nyugodtan oda tudnám adni... ha nem az enyém volna, ha nem ragaszkodnék hozzá ilyen nagyon, ha képes volnék elengedni. Az óvóda vezetője számomra a legtökéletesebb, olyan pedagógus, amilyennek szerintem egy pedagógusnak lennie kell. Határozott, de melegszívű, határt szab, és szeret. A hely vadiúj, nagy udvar, nagy kert, nagy csoportszoba, kevés gyerek, közülük jópárat ismerünk. Helyben van, fizetős, de megfizethető, és Hannát alig tudtam elhozni, mikor lementünk megnézni... Waldorf módszerrel dolgoznak, és rengeteg ötlet még megvalósításra vár. Hatalmas tornatermük is van, ahol egy nagy ugrálóvárat is felállítottak... És persze rengeteg az érdeklődő, amiből az következik, hogy be fog telni, mi pedig három évesen biztos, hogy állami oviba nem jutunk majd be, mivel én még itthon leszek.
Na most akkor adjam, vagy ne adjam?
Nyugtatgatom magam, (Danit nem kell) hogy két délelőtt nem sok. Hogy fél kilencre megy, és már fél egykor el is hoznám. Hogy jó helyen lenne. Hogy ha nem szeretni, nem viszem... És közben sír a szívem, sajnálom a nemtudompontosan mit. Magamat, vagy őt? És mindekközben persze eszembe sem jut, hogy több időm marad/na Mikoltra, a szakdolgozatomra, ebédet főzni, vagy csak valamire, amit most még nem tudok... És mégis. Nem mellettem van a legjobb helyen? Vagy három évesen is ugyanezt érezném? Nem tudom... dilemmázom...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar