Már a pocakban is olyan gyorsan telt... Idekinn pedig szinte rohan az idő, alig győzöm felfogni, hogy már megszületett, voltunk kórházban, hazaértünk, és azóta nagyjából konstans szobafogság-örömben telik a mindennap.
Ez alatt a hét alatt Mimó megtanult szopizni, hason aludni, picit cumizni, babzsákban nézelődni, minket a nyugalmával újra és újra elképeszteni, Hannát pedig arra, hogy egy ekkorka baba erősen is tud fogni a kis kezével, folyton alszik, és pelenkázni kell, meg alkohollal és hintőporral kezelni a köldökét.
A mai nap nagy kihívása az volt, hogy Dani elment egy kicsit a dolgára, így délben (miután anyukámmal sikerült összezörrenni, és inkább hazament...) Matyival maradtunk, aki mindenben segített, de mégiscsak az öcsém... meg fiú... Eddig, amikor mi ebédeltünk, ő is mindig ébren volt, és két gyereket egyelőre nem tudok egyszerre etetni. A másik ok, ami miatt nem szerettem volna egyedül maradni, az altatás, Hanna ugyanis csak úgy volt hajlandó eddig elaludni, hogyha melléfekszem, és megvárom. Kettőt pedig egyszerre szintén nem egyszerű altatni... Hittem.
Az ebéd csendben telt, Mimó aludt, Hannát megetettem, aztán felkeltettem őt is megetettem, majd következett az alvás rész... Mikolt még nem volt álmos, de Hanna annál inkább. Betettem az ágyába, és kértem, kivételesen oldja meg egyedül. Nem ment neki... Végül, hogy Matyit is tehertmentesítsem, (aki Hannát úgy 3 hónapos koráig nem merte megfogni, most Mikoltot simán felvette :):) imádom!!!) fogtam a picikét, aki épp csuklott, röfögött, és beültünk Hannához a fotelbe. Csoda... Hanna elaludt, Mimó ellazult, Matyit kikísértük, és mi is lefeküdtünk. Mikolt megérthette, hogy nekem is szükségem van a horroréjjelünk után egy kis szunyókálásra, becsukta a kis szemét, és elaludt. Tulajdonképpen, mitől féltem? :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar