Pelusmentesedés

Úgy gondolom, nagy dolog, ezért külön bejegyzésben is megemlékezem arról, hogy Hanna ma először nem kapott pelenkát a délutáni alváshoz.
Kapott volna, de Áron kint sírt, Mikolt bent, én pedig sokadszorra kértem, maradjon egy helyben, mert nem tudom ráadni. Nem maradt. Kis morgolódás után fogtam a pelust és eltettem, mondván, ha nem kell, hát nem kell. Megszeppent, elsírta magát, nyilván megijedt a "feladattól". Anyukám és Csilla, a család két óvónénije ugyanis már régóta mondogatják, ideje lenne kipróbálni a teljes szobatisztaságot, de nekem eddig nem volt erre energiám. Hozzáteszem, minden ébredéskor pisis a pelusa, pedig minden alvás előtt elmegyünk és pisil is. Tudta Hanna, hogy az oviban már pelenka nélkül kell majd aludnia, biztos vagyok benne, hogy sokat van a fejében a dolog.
Nos, hogy megnyugtassam, előbb pisiltünk újra, (közben mindkét apróbb méltatlankodott, egy élmény így koncentrálni) aztán tettem egy pelenkázólapot az ágyába, arra egy törölközőt, hogy ne zizegjen alatta, és lefeküdt. Ekkor már nem volt ellenvetése, sőt, mintha némi büszkeségmorzsát is láttam volna az arcán.
Két órát aludt, szárazan ébredt, azonnal pisilt is, és természetesen nagyon örült, mint ahogy én is.
Nem gondolom, hogy nem lesznek balesetek, de az első alkalom nagyon jól sikerült, és bízom benne, hogy ez Hannának is elég ahhoz, hogy megalapozza az önbizalmát a kérdésben.

Nyolc hetes kerek kis vigyori

Az első képen a napközben általános kedélyállapot látható, mosolyszórás, hangtalan vagy kurjantgatós kacagással vegyítve.
A másodikon pedig a Mikoltra (és állítólag rám is) oly jellemző nagyra nyitott szem...
Ez a harmadik egy kakukktojás, szülőtárssal karöltve úgy véljük, ezt az arcot sose láttuk még. A gömbölyödés iramát hivatott szemléltetni, igazi kis tejbetököcske :)
Van némi rendszer az evésekben, bár órával nem követem, a mellem viszont annál inkább tudja, mikor jött el az idő. Éjjel zömmel három óránként kér (ez az egyetlen helyzet, amikor lehetőségem van megállapítani az időt), de már többször előfordult, hogy kimaradt az éjjeli és hajnalizással kezdtünk a vacsora után.
A három közül ő a legnagyobb, hosszra is, súlyra is. Fiú, mondogatjuk ilyenkor, és tényleg van benne valami. A lányok kecses alkatát látom benne is (Hannára nagyon hasonlít, még abban is, ahogy képes nyakig összekakilni magát úgy, hogy közben a pelenkája majdnem tiszta marad...), de a buksija is nagyobbnak tűnik, mint amit eddig megszoktam, és Áron egészen masszív, sűrű anyagból van.
A nappali alvások száma és hossza változó, ugyanúgy, mint a helyük. Az első gyerekemnél oly precíz ágyikóban alvás mostanra teljesen ad hoc jelleget öltött, vagyis ahol épp elszundít, ott hagyom. tegnap délután például a nagy fotelban. Ha beleférnék én is ott aludnék egyébként...
Este mellettem, kicsit hosszabb átmenet után nagyjából 10 és 11 között. Éjjel, ha odébb mennék, már követ, nem tudom hogyan csinálja, de sokszor arra ébredek, hogy az egész kis teste hosszában hozzám simul. De szeretem...
Buksikérdésben pillanatnyilag változatlan a helyzet, szép formás, de még mindig egyoldalú a preferencia. Pár napja, mikor lefekszem átforgatom, ma először magától is a nemkedvelt oldalra fordította. A hason alvást nem erőltetem, nem szereti, de nap közben, ha épp úgy nyomja el az álom, örülök és hagyom.
Hason szépen tartja a fejét alkarra támaszkodva, idővel persze elfárad.
Szereti ha a lányok körülötte hangoskodnak, jó ha zene szól, de ha énekelek az nem. A fürdés kedves dolog, masszírozom utána, ha jut rá idő. Fogdosós, a kiskendőjét már megkapta, ha éjjel elengedi, akkor keres mást, a paplan is megteszi.
Nappal figyelős, játszik a kezével, a hangjával, élvezi, ha a lányok húzzák vonják, még Mikolt vadságát is mosollyal illeti.
A feje tetején és a halántékoknál kipotyogott bébihaja kezd visszanőni, szőke, sűrű és még mindig selymes. A szeme kék, és sűrűsödik a szempillája is. Migyerekünk. :) A szemöldökének csak az ívét látom egyelőre, amikor felhúzza, az tőlem való.
Nyugodt, érzékeny, édes, babaillatú kisfiú. Szeretem nagyon.

Dani ma életeket mentett

Csak azért írok újra komorabb hangvételű bejegyzést, mert hiszem, ma volt a holtpont. Ezután már csak jobb, könnyebb jöhet. Biztosan...
Mikolt nem könnyű eset mostanában, és amikor beteg, akkor súrolja a türelmem határait. Az a fajta betegség vislekedés, amivel ő működik, számomra megfejthetetlen, gyakran kapom magam azon, hogy azt gondolom, maga ellen küzd. A saját gyógyulása ellen. Sem játék, sem mese, sem meggyőzés nem hat, sem a szeretés, sem az engedés nem vezet el ahhoz a kis Mimihez, aki beveszi, lefekszik, megeszi, megissza. Le kell fogni, hogy bevegye azt, aminek nincs is rossz íze. Szélmalom harcot vívok vele öt napja, és elfogytak a készleteim. Mindenből.
Látom, ahogy szenved és nem tudok segíteni rajta...
Láztalan napok óta, ezért tegnap kivittük bebugyolálva babakocsiba ültetve, mert egy ideje sem én, sem Hanna nem voltunk a ház falain kívül és úgy éreztem, kezdek beszűkülni, valamiféle módosult tudatállapotba kerülni és ez nem esett jól. Emberek közé még nem merném vinni, nem is tudom, mikor fog elkövetkezni, hogy legközelebb gyerektársaságba mehetünk.
Hogy jó ötlet volt-e nem tudom, lázas nem lett, rosszabbul sem lett de jobban sem.
Az elalvások körüli hercehurca egyre rémesebbé vált, nyilvánvalóan akarna ő, de az eldugult orra miatt nem tud. Hiába szívom, hiába adom neki a kétféle hurutoldót, köptetőt, semmi. Egyelőre. Tudom, hogy nemsokára elindul kifelé az anyag, de pillanatnyilag csak azt látom, hogy csurog a nyála, mert nem tudja becsukni a száját, hiszen nem kap levegőt és úgy cumizik, hogy a kezében tartja a cumit, szív kettőt, kiveszi, levegőt vesz, vissza. Rossz látni...
Aztán végre elalszik, majd felébred arra, hogy nem kap levegőt, és kezdődik az egész elölről. Az ördögi kör beindul, mert ahányszor felébred, annyiszor próbálkozunk, ő nyilván egyre éhesebb, enni nem eszik, ettől még nyomorultabbul van, fáradt de az éhségtől nem tud elaludni... És küzd. A lét ellen is, sápadt, a szeme karikás, alig áll a lábán.
Miután tegnap majdnem éjfél volt mire elaludtak, hajnal 4-kor már ébredt, és nem is aludt vissza. Dühösen kiabált, semmi nem volt jó, kezdődött ugyanaz, aminek már napok óta tanui, viselői, és néha, amikor valami csoda folytán sikerül segítői vagyunk. Én egykor kerültem ágyba, három óra alvás után azt sem tudtam, hol vagyok.
Hanna hét körül kóválygott le az emeletről, elég álmosan-sápadtan... Dani nyolc körül szokott elmenni, de ma kivételesen nem tette. Nagyon hálás vagyok ezért, hogy megoldotta, hogy csak délben kelljen elindulnia, mert nem tudom, mi lett volna nélküle. Nekem minden porcikám fájt már a fáradtságtól, és nem hittem, hogy képes vagyok Mikolttal szót váltani, nemhogy megértő, elfogadó, szerető mamája lenni. Pedig szüksége van rá.
Főztem, elrendeztem lent mindent, Áron kilenckor felsírt, megetettem és mert visszaaludt, beájultam mellette. 11kor ébredtünk, addig Dani tartotta odalenn a frontot, sírás és hangoskodás mentesen.
Nem mintha Mikolt ebédre bármiből, amit elé tettem evett volna két falatnál többet, de már képes voltam elfogadni. Az elalvás könnyebben ment, mint amire számítottam, vagy mert nagyon nagyon elfáradt, vagy mert sikerült végre egy keveset kiszívni abból a masszív anyagból, ami még mindig nem akar rendesen felszakadni. De legalább már hallottam, hogy az orrán veszi a levegőt.
Egy óta alszanak, most négy óra lesz hamarosan. Közben Áron evett, aludt, így nekem is sikerült egy újabb adag hátralékot ledolgoznom. Szeretném ha ezeknek a rémséges napoknak lassan már csak az emléke maradna... elég volt.
Zárójelben: Tudom, hogy kistestvére született, látom, ahogy keresi a helyét az ötösben, de van, amin nem tudok könnyíteni, bármennyire is szeretnék. Ettől még meg kell hogy gyógyuljon és ettől függetlenül és ezzel együtt is nagyon nagyon szeretem. Bár minden pillanatban képes lennék rá, hogy jól szeressem...

Pelus nélkül 2.0

Három és fél óra alvás után nagyon kellett pisilnie. A bugyija és a harisnyája út közben pisis lett. Nem csodálkozom. Az ágya tiszta. Hurrá! :)

Hogyan bírjam ki (jókedvűen) tél végéig

Néhány napja beszélgetést folytatok magammal és komolyan számba vettem azokat a lehetőségeket, amelyek elérhetők számomra könnyedén és javítanak a tél végi depis hangulatomon. Nem volt hosszú a lista, de egy dolog egészen világossá vált. Mozognom kell, bárhogyan, leginkább ahogy sikerül, mert nálam ez az egyik kulcsa a túlélésnek.
Világ életemben sportoltam. Édesanyám, aki sem úszni nem tud, se hangszeren nem játszik, és nyelvet sem beszél, ezt a három dolgot alapvetően fontosnak tartotta a nevelésemben, és sokkal kitartóbb volt mindebben, mint ahogy én gyerekként szerettem volna. Ma már hálás vagyok a következetességéért, mert végül zenélek, beszélek két nyelvet és a víz alapelemem. Kamaszkoromban a szerelmek mellett a víz volt a legfontosabb, versenyeztem, rengeteget edzettem, és elképesztően szerettem.
Aki pedig úgy nő, hogy minden nap sportol valamit, annak hat év kihagyás az nagyon nagyon sok. Az esküvőnkkel kezdődött, a nászúttal folytatódott, aztán a terhességek, szoptatás, mind mind olyan nehezítő körülménynek tűnt, amiben nem volt helye, ideje a mozgásnak. És lássam be, megtaláltam a megfelelő magyarázatot is. Elég fáradt vagyok, nem strapálom magam még izomlázzal is. Vagy. Szoptatok, a tej fontosabb, mint a lapos has.
Pedig nem igaz. Én tudom a legjobban, hogy bár elkezdeni nehéz, ha már egyszer beáll a rendszer, akkor nemhogy nehezebb sporttal élni, hanem sokkal könnyebb. Beleráz az életembe. Formát, tartást ad.
Nos négy napja a gyerekek ébredése után, délután alma zenére tornázunk. Hanna ma már kifejezetten kérte, hogy csináljuk. Vicces, ahogy igyekszik leutánozni a mozdulatokat, az pedig még viccesebb, amikor kis Mikolt is beáll a csapatba. Nevetünk, ők bohóckodnak, én pedig egyre többet bírok, és egyre jobban is esik. Az egyik kedvenc a szülinapos nóta, amire (néhai) hasizmot erősítünk. Mondanom sem kell, hogy erős a koncentráció, az ő részükről, hogy csinálják, az enyémről pedig hogy bírjam nevetéssel együtt. :) És valóban remek a hangulat.

Gyógyulgat

Mikolt egyre jobban van. Tegnap este már ő is elindult felfedezni újra a játékokat...
Az éjjel egyszer ébredt csak, mondjuk akkor fent voltunk egy órát, végigjártuk a lakást, de aztán zokszó nélkül visszaaludt. Eszik is, iszik is, és bár a sinupretet elég nehezen tudom beadni neki, ez volt ma a legnagyobb bajom.
Végre előkerült a csibészes mosolya is, és játszott. Annyira jó látni, hogy lassan megérkezik újra!!!

Itt a farsang

Hanna annyira készül... Tegnap este még elképzelésem sem volt, hogyan fogom tudni ma elvinni Vikiékhez a "virgalomba". Aztán csak összehoztuk családilag, hiszen Mikolt még nem társaságkész, de a többiek igen.
A következő kérdés az volt, minek öltözzön. Farkas szeretett volna lenni, (azt hiszem elég nagy hatással volt rá az almáék farkasos nótája, és a farkas és a hét kecskegida című mese) de ehhez elég sokat kellett volna készülnöm, időben, és energiában egyaránt. Végül tavasztündér lesz, előkaptam egy ciklámen habos ruhát és a varázspálcáját, egészen meggyőző. Hanna pedig boldog, tegnap egész este a "jelmezében" jött-ment. Alig várja a délutánt, már reggel azzal kelt, hogy menjünk.
Délelőtt is farangosat játszott, akváriumnak öltözött. Szerintem szellemes. :):) Legközelebb rábízom a kitalálást, készítést.

És akkor a farsangról

Vikinek hatalmas köszönet a mai délutánért. Visszanyertem némi életerőt, kaptam egy csomó kedves szót, találkoztam egy rakás jófej, kedves emberrel, akikkel már nagyon régen nem, édesek voltak a gyerekeket, és hihetetlenül jól éreztem magam. Nem beszélve a roskadozó asztalról, amire Viki csak úgy készült, hogy "lesz egy kis kakaóparti...".
Négykor ébresztettem Hannát, Pali Mikolttal maradt, aki még aludt, mikor mi elindultunk. Áront vittem magammal, éhes volt, de gondoltam majd ott megetetem. Elaludt az autóban és két órán át hangját sem lehetett hallani. Az előszobában hagytam a hordozóban, volt aki odébb is rugdosta, üresnek gondolván, akkor meg minek foglalja a helyet :).
Hanna igazi tavasztündérhez illően valóban egy tündér volt. Mostanában nem ismerek rá. Az állandó mozgásban lévő kiscsikóból egy csendes, kedves, jószívű, folyton könyvet nézegető angyal lett. Talán a folyamatos otthonlét, vagy Mikolt érzelmi hullámzása az ok, vagy csak egyszerűen nagyobb lett.
Mindenesetre már tegnap emlegette a sárga Anna és Petit, amit a megérkezésünk pillanatában elkért, és végiglapozgatta. Majd amikor végzett, egyesével levette a polcról az összes könyvet, mindet megnézte, és vissza is pakolta a helyére. Olvasott annak, aki kérte, játszott mindenkivel, evett is, ellenkezés nélkül... tényleg nem ismertem rá. Amikor pedig megkapta a ropit, amit kért, körbevitte és mindenkit megkínált.
Hiányzott Mikolt, volt is nagy öröm, mikor hazaértünk, de olyan jó lett volna maradni még. Remélem hamar meggyógyul mindenki aki ma betegeskedett, és legközelebb nálunk találkozunk.
És akkor stílszerűen képek és képaláírások... B.E. után:
Volt aki királylánynak öltözött, és volt aki oroszlánnak. A jelmezesek között volt autóversenyző és méhecske, de az este folyamán érkezett egy bohóc is.
A gyerekek könyveket nézegettek, és volt, aki farsangi álarcot készített.
Majd az emeleten a sötétben ugráltak, a felnőttek eközben ettek, ittak, jól mulattak.
Az új könyv haza is jött velünk. :)

Szerepcsere

Annyira megdöbbentő, hogy alig győzök csodálkozni. Most komolyan? Tényleg így lesz eztán, vagy csak viccelődnek velünk? Pedig nem is ikrek, hogy összekeverjük őket....
Hanna, aki olyan amilyen, napok óta teljes nyugalomban, a legkisebb hangoskodás nélkül megy az ágyába és alszik.
Mikolt, aki pedig olyan, amilyen, napok óta a leghangosabb oroszlánformáját hozza az esti ágyba(próba)tételkor, zeng tőle a ház, maga sem tudja mit akar, de mindig mást, és csak iszonyú hosszú idő után békél meg, mikor leteszi a fejét, még akkor is duzzog, puffog, ellenkezik, de azért becsukja a szemét és alszik. És még álmában is berzenkedik...
Sosem hittem, hogy az alvásról ennyi és ennyiféle posztot lehet írni...

Aki beteg, egyedül fürdik

Meg aki picike.
Kiskádban.
Nem bánták, sőt... nekem pedig volt témám. :)

Mikolt mesél

A maga csendes, visszafogott módján. :)
És közben tudja, hogy iszonyú édes és imádjuk... :):)

Másfél éves kis Mikolt

A legnagyobb zsivány, a legjobb alvó és a legmosolygósabb. 80 centi és majdnem 10 kiló, 15 foggal. Másfél év telt el, mióta először találkoztunk szemtől szembe. Általa tapasztaltam meg, milyen örömökkel jár kétgyerekesnek, nyugodt édesanyának, két kislány mamájának lenni. Ő tanított meg arra is, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van. Mellette értettem meg, bármit is csináljak, a legfontosabb engedni.
Épp olyan, mint az első pillanatban, erős akaratú, öntörvényű, bájos, nyugodt, hangos szavú, picike. Édes, érzékeny, huncut.
Imádom a humorát, a felemás gombszemeit, a görbe lábacskáit, a Jar Jar Binkses masírozását, a göndörödő, állandóan kócos selyemhaját. Ahogy odavan a buszokért, a traktorért, a labdáért. Ahogy beleszeret, majd pár perc múlva teljesen érdektelennek nyilvánít játékot. Hogy az apját is mamának hívja. Hogy keresi, szólítja Hannát. Hogy Áront Ájának, magát pedig Jejének hívja.
Hogy egyedül eszik és a kanál legvégét fogja, hogy még mindig magára önti a pohárból az innivalót. Hogy látom, ahogy megérik dolgokra, ahogy rácsodálkozik a világra: jé, ezt így is lehet? Hogy utálja, ha piszkos a pelusa, hogy az evés végén a popsitörlővel a nyelvét is gondosan megtörölgeti.
Hogy szeret rendet csinálni velem, de a legnagyobb természetességgel szórja szanaszét a játékokat. Hogy összeszorítja a száját és hátat fordít, ha nem akarja azt, amit én. Hogy utálja a telet és imádja a 4 évesekre való kesztyűt. Hogy állva motorozik, nem tud kormányozni, és csigatempóban billeg vele. Hogy Hanna nagyos hintáján hintázik, a lehető legtermészetesebben.
És úgy egyáltalán...

Egy ágyban

Hanna az elmúlt pár éjszakát a miágyunkban töltötte. Amikor beteg, főleg ha lázas is, szeretem magam mellett tudni, így egyszerűbb gyakran itatni és bogyókat adagolni, mamakímélő és ő is sokkal nyugodtabban alszik így.
Persze a lehetőség izgalma nem hagyja nyugton feküdni az örökmozgót, ficereg, tekereg, kendőt keres, kitakarózik, papapárnát aztán mamapárnát kér:
- Csak egy kicsit ide teszem a buksimat, míg neked nem kell.
Eleinte csak mosolygok magamban, aztán szépen kérem, legalább ne ugráljon, hadd aludjon el Áron is. Aztán csak csendben várom, hogy ő is elcsendesedjen. Az utolsó forgolódások egyikénél azt mondja, hogy:
- Fiúk, lányok, mostmár alvás.
És elalszik. Tényleg...

Van egy rigónk

© Agócs Írisz
Úgy egy hónapja Dani kitett Hannával egy tál magot. Arra számítottak, hogy hamarosan egész madárarzenál fog felvonulni a bőség táljánál. Nem így lett. A tál lustaságból maradt a teraszon, mi pedig örültünk, ha a meggyfán néhanapján megült egy egy cinke, vagy rigó.
Aztán a héten megérkezett egy sárga csőrű, feketerigó. Azóta minden nap jön, elücsörög a kerítésen, aztán leszáll a padra, eszeget, majd visszarepül a fára, nézelődik felfújt tollai közül, és ha végzett, elrepül.
A lányok várják, Mikolt hangos üdvrivalgásban tör ki, ha meglátja.
Ma még nem járt errefelé. Talán elakadt a majd fél méteres hóban valahol... Ez pedig eszembe juttatta a Nemes Nagy Ágnes örökérvényűt. Csak abban veréb a főhős.

Nemes Nagy Ágnes:
Hóesésben

Szakad a hó nagy csomóban,
Veréb mászkál lenn a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz.
Hóesésben vacakolsz.
Felfújtad a tolladat,
Ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked, fatető, fatető?
Deszka madáretető

Köszi Áron

A történet még decemberben kezdődött. Vakuért mentünk az egyik plázába.
Ritkán járunk ilyen helyre, mióta gyerekeink vannak. Annyira elszoktam az emberek sokszínűségétől, hogy egyfolytában azon kapom magam, hogy minden szembejövő arcnak külön figyelmet szentelek, és néha már magam számára is kínos ez.
Viszont annál nagyobb az öröm, ha ismerősbe botlik a tekintetem. Jelen esetben Matyi öcsém volt az, akit rajtakaptam a liftben lefelé haladni, és rátelefonáltam, merre járt. Moziban, volt a válasz, majd rövid csevej arról, mit látott, milyen volt.
Aztán persze sajnálkozás, mikor fogok én legközelebb moziba jutni. Akkor felajánlotta, ha egyszer úgy adódik, szívesen tologatja Áront, míg mi filmet nézünk.
Hannánál szóba sem jöhetett volna ilyesmi, Mikoltnál már lazábban álltam a kérdéshez, Áron után pedig komolyan elgondolkodtam a lehetőségen.
Dani péntek óta itthon van. Péntek délután szóba került hogy amennyiben szombat délután a nagyszülők a lányokat szívesen pesztrálják, akkor mi Áronnal elmegyünk valahová. Mondjuk moziba. A nagyszülők vállalták, és Matyinak sem volt kifogása egy kis Árontologatás ellen.
Így aztán miután a lányokat letettem, Áron megetettem, elindultunk. Áron az autóban elaludt, ahogy reméltem. Fél négyre mentünk, az előzetesről lecsúszva pont a film elejére érkeztünk. Popcorn, üdítő, kettesben... A telefon az ölemben, Matyi ellátva használati utasítással, kis drukkal a hasamban, de bízva Áron jó alvókájában átadtam magam a kikapcsolódásnak. És mivel Áron még akkor is az igazak álmát aludta, mikor visszakaptuk, minden lelkifurdalás nélkül érezhettem jól magam. Nagyon jólesett.
Köszönjük Matyinak, Marinak, Palinak, a lányoknak, és a kis Áronnak. Aki még azzal is elkápráztatott bennünket, hogy miután felébredt, mindkettőnknek osztott egy csomó mosolyt, olyan igazi embernek szólót, és teszi ezt azóta is folyamatosan.

Befagyott a tó

Gondoltuk megnézzük. A Velencei tónál amúgy is régen voltunk, hát még ilyen nagy hóban, hidegben. Szombatra terveztük, de akkor ugye inkább havat lapátoltunk az utca leghosszabb járdáján...
Hanna viszont fejben tartotta az ígéretünket, és ma úgy ébredt, menjünk. Szállingózott csak, úgyhogy gyorsan összepakoltunk, felöltöztünk (tegnap előkerült a sínadrágom, amit vagy hat éve hordtam utoljára... és jó rám, micsoda örömhír!!! ma pedig a bakancsom is) és fél óra múlva már csodáltuk is a tavat.
Vagyis csak mi felnőttek, mert Hanna azért nyafogott mert éhes, mert fúj a szél, mert fázik, Mikolt pedig azért, mert megpróbáltuk ráültetni a szánkóra. Áron rajtam aludt. Aztán lett hotdog, meg traktor, meg szélsízők és még egy hatalmas hóember is és Hanna már csak azt bánta, hogy hideg van.
Egy órát voltunk a szabadban, de ez a mi kis nyári gyerekünknek úgy tűnik több volt, mint amennyit a télből képes befogadni, mert bár lángossal meg meleg levessel próbáltuk levenni a lábáról, ő csak sírt, elég hangosan ahhoz, hogy a büféből egy idő után kinézzék és elég keservesen és vígasztalhatatlanul ahhoz, hogy mi is jobbnak lássuk hamar bekapni az első és az utolsó falatokat is és autóba ülni.
Nem biztos, hogy Mikolttal lesz a legfelemelőbb élmény a sízés...

A legfontosabbak

Az ébredés utáni mamázást azonnal a Hannakeresés követi. Elnyújtott á és h.
A legnagyobb öröm, ha Hanna feje megjelenik az ágya végében.

Gomba

Így jár az, akinek az édesanyja nem teszi külön fiókba a különböző méretű kissapkákat.
Dani meg válogatás nélkül kiveszi, ráadja, aztán meg nevetgél, hogy hogy néz ki a kisfia. Aztán még le is gombázza...
Szerintem vagány... Azért végül szólt a kisember, hogy nem tud a nap a szemébe sütni.
Ez a görbe kisujj tagadhatatlanul az apjáé... :):)

Január, február itt a nyár...

Ígértek a hétre nagyon hideget meg nagyon sok havat. Ebből ma napsütés és nulla körüli csúcs volt igaz délelőtt, úgyhogy miután mindenkit megreggeliztettem (három felvonásban, így hosszú, de kevésbé erőpróbáló volt a dolog, amit hétfő lévén nem is bántam) és a legszükségesebbeket elvégeztem (pl. gondosan bepakoltam a hátihogyishívjákba almát, kekszet, innit és szendvicset), felöltöztünk (ebbe is kezd mindenki belejönni, Hanna például egész készségesen öltözik egyedül, ha kellő kedvet csinálok az utánakövetkezőkhöz, én pedig a háromnegyed órás készülődést (pedig akkor se vakaróztam...) sikerrel leszorítottam húsz percre) és kikocsikáztunk az erdőbe, Lujzanézőbe.
A Vadaspark gyönyörű. Hó és hó és hó. És napsütés. (ettől a kedvem is olyan jóóó ) És az út letakarítva, de fehér. Csak a parkolóban, meg a fák között ér derékig, az út mentén viszont nem lehet megállni. Arra készülnek tán, hogy emberfia nem teszi be a kerekeit ide, míg tart a tél? Igyekeztem úgy megállni, hogy valamennyi esélyünk legyen haza is jutni, és mellettünk is elférjenek.
A kiszállás után nem sokkal Mikolt a kezembe kéreckedett, pedig hoztam neki játékbabakocsit, amivel úgy hittem, jól elsétálgat majd és elfelejti, hogy hideg van és lábon kell megtenni a csacsikhoz vezető, legalább száz métert. Tévedtem. Viszont Hanna annál lelkesebben jött mellettünk, a nagy hóban még fel is emelte a babakocsiját. Áront egy kézzel toltam, vele a legegyszerűbb (most még), mert ahogy levegő éri, alszik. (kár, hogy mindezen sportok egyike sem a hasizmokat fejleszti...)
Megnéztük a háziállatokat, aztán elsétáltunk a gombaházig, itt Mikolt is a lábára állt, almáztunk, Hanna rohangált egy nagyot, aztán elindultunk vissza. Ahogy kiértünk a szélvédett, hómentes övezetből, Mikolt rázendített. Mostmár biztos, hogy a hideg-havas kombinációt nem bírja... Kértem, hogy legalább ne kiabáljon, hamár cipelem, édes volt, ahogy igyekezett összeszorítani a száját, ami időről időre csak nem engedelmeskedett az akaratának.
De legalább megértettük egymást. Ő fél órára jó hidegben, én pedig nem viselem jól, ha üvölt a kezemben. Lassan itt a nyár, de legalábbis a tavasz, és könnyebb lesz. Mindenkinek. Azért ezt a mai napsütést bespejzolnám.

Fürdés után

Kialakítottunk egy mindenkinek nagyjából optimális rendet az esti vacsora-fürdés-lefekvés rituáléra.
Mióta a lányok betegek lettek (már gyógyultnak minősítettem őket), mindenki a kiskádban fürdik, egymaga, a legfiatalabb kezdi és a legidősebb az utolsó. Aki épp nem a kádban csücsül, az a korának megfelelő elfoglaltságok közül választhat.
Áron például szopizni szokott, míg Mikolt pancsol, Hanna pedig könyvet nézeget.
Ha több a pakolni való lent, és nem végzek vele mire Áron elkészül, azt hallani.
Tegnap annyira sok volt a minden, hogy már majdnem mind készen voltak, mire végre feljutottam én is. Áron pedig végig csendben volt. Elképzelni sem tudtam, hogy lehetséges.
A fürdőben aztán a következő látvány fogadott:
Hanna, a "nekem való játékok" kategóriába sorolta Áronbébit is, aki a babzsákban feküdt és iszonyúan koncentrált a feladatára. Vagyis arra, hogy Hanna kezét meg kellett fognia, mert a kertben sátoroztak épp, és jöttek a farkasok is, meg hideg lett, így Hanna kerített törölközőtakarókat is, amivel gondosan betakargatta magukat.
Legalább negyed órán át játszották ezt, Áron Hanna bűvkörében, amerre a nagy indult, arra fordítva a fejét.
Aztán rádöbbent, hogy még nem evett és véget vetett a mókának... Hanna pedig becsobbant a kádba.

Áron egészség

... mert kimaradnak a délutáni alvások, mert az egyik épp elalszik, mire a másik ébred, van időm gondolkodni, és elég fáradt vagyok ahhoz, hogy minden más teendő helyett írjak...
Áron bőre száradásra hajlamos. Főleg az arcán. Pedig párásítunk. Meg fürdetőkrémmel mossuk. A homlokán annyira, hogy kipikkelyesedett. Aztán lettek rajta piros pöttyök, amit bekentem egy gyógyszertári semmikrémmel, mire sárgássá változott és jó csúnya lett. Úgyhogy elzarándokoltunk a bőrgyógyász doktronénihez, aki egy szintén semmitsem tartalmazó krémmel küldött haza, mondván, ez egy csecsemőkori bőrgyulladás, semmi komoly, minden második gyereknek van ilyenje. Este kell bekenni jól, hagyni picit, majd gézlappal letörölni.
Úgy lett. És a homloka szebb. Sokkal. A bőre száraz változatlanul, de nem vészes.
Szeretjük a doktornénit.
Sárga. Még mindig egy kicsit. A szemén látni a leginkább. És talán azon, hogy sokat alszik. Bár én is sokat aludnék, ha tehetném... Ha két hét múlva is ilyen marad, azt kérte a bőrgyógyász, vigyük vissza, megnézi. Remélem nem lesz rá szükség. Azt is mondta, szopizzon sokat. Ennél többet már nem tud szerintem... :) Látszik is. :)
Mikolt óta várom, hogy az újabb gyermek mivel fog küzdeni mozgásilag. És eddig olyan szépen fejlődik, ahogy kell, a kis kezeit is nyitogatja, amit nagy örömmel figyelünk. A fejecskéjét is tartja ügyesen, és már nem is feszít. Azért ha eljutok odáig, akkor felhívom Kornélt egy időpont egyeztetésre.
Pénteken csípőszűrésre megyünk, 15-én pedig oltást kap. Kettőt.

Mert elkiabáltam...

Hasra téve majdnem átfordult... na ez az, aminek nem örülök olyan nagyon. Látványosan ő sem lelkesedett a produkcióért...
Viszont annak ellenére, hogy csak az imént sikerült álomba sírnia magát (pedig mellette voltam és mindent megpróbáltam, épp csak fejjel lefelé nem tartottam, de semmi sem vált be ezúttal... végül az édösapja ment be, és elaludt...nem találgatom miért), még megosztom ezeket, mert annyira édes :):) persze én vagyok a végtelenül elfogult.
Holnap kizárólag Hannáról fogok képeket készíteni, mert róla készül a legkevesebb. Nem hagyja, hihetetlen arcokat vág, vagy egyszerűen csak állandóan mozog...

... meg a felemásról

Persze Mikolt sem maradhatott ki, bár neki kevésbé volt jó kedve.

Képek a kékről

Jobb szeretem az életképeket, de Hannáról tényleg nem lehet. Legalábbis lakásban nem. Mire lencsevégre kapnám, már nincs is. Úgyhogy még jókedvében megkértem, üljön le, megtette... :)
Azért az is sokat számít, hogy mindez még a hajának szétzilálása előtt sikerült. :):)

Ma hét hetes

És nem készült róla kép :):)
Viszont megvolt élete első villamosozása.
Buszoztunk is, de ebben már volt része korábban.
A hat hetes kontrollra mentünk be a városba, autóval indultam, tömegközlekedés lett belőle. Mert késésben voltunk, a Margit hídon amúgy sem tudtam volna átmenni, és mert Dani az orvosnál csatlakozott hozzánk (ő is autóval ment), és szerettem volna hazafelé váltani vele pár értelmes és egész mondatot. Az első busz, amit megelőztem olyan vonzerővel hívott, hogy bár kalandosan, hatalmasat sprintelve, de végül elértük. Az ölemben a hordozóval, a semmittevés mámorában, fél óra alatt beértünk a Nyugati térre.
A vizsgálat után könnyebbek lettünk egy zsák pénzzel, és a jóhírrel, miszerint lehet még gyerekünk... Nem mintha másra számítottam volna, azért jó tudni, hogy minden rendben odabenn.
Áronunk végig aludt, a rendelőben elgagyarászott, szopizott, hazafelé pedig pihengetett. Változatlan a gömbölyödés üteme, elhagyta az 5 kilót, mosolyog és dumálgat.

Hogyvanaz hogy

Nappal még álmában is méltatlankodik, ha a szemébe csúszik a sapka, este pedig akkor alszik el legkönnyebben, ha letakarjuk?
Azt pedig végképp nem akarom tudomásul venni, hogy amennyiben Áron messze a szintidő előtt elalszik, és Hanna is szépen elenged és 11kor már mindenki alhatna, akkor a legeslegjobb alvó Mikolt kiabál torkaszakadtából... Értem én, hogy délután eltűntem három órára és még a papa sem volt idehaza közben, nade akkor is...

A türelemről meg a nyugodtságomról, vagy leginkább arról, ahogy élünk

Nem mindig vagyok türelmes. Sőt. És nem mindig tudok nyugodt maradni, sőt. Van bennem némi olaszos temperamentum, és nem fojtom magamba sem az örömöt, sem a bánatot.
És ráadásul van bennem némi kényszeresség is. Hogy ne legyen körülöttünk kezelhetetlen rendetlenség, és kosz. Az igényeimet a gyerekek sorozatos érkezésével egyre lejjebb adtam, ennek ellenére maradt még épp elég. Azt hiszem ennél lejjebb már nem vagyok képes, így aztán van tennivaló bőven.
Dani reggel elmegy és este jön, ahogy az apák zöme teszi. Neki három műszak a velünk való lét, mert reggel reggelit készít, és befűti a kemencét, este pedig játszik, vacsoráztat, fürdet, altat. És ha kell, éjjel is kel a gyerekekhez. Nekem mindez 24 órás műszak, három gyerek mellett mindkettőnknek van feladata bőven.
Enni kell, ezt a nagyszülők hihetetlenül megkönnyítik az elmúlt hetekben. Azért jólesik főzni, a saját ízeinket enni is. Ruhát kell mosni, teregetni is, és havat is kell lapátolni, amikor van. Nincs se kertészünk, se takarítónőnk, de erről már írtam egyszer... Amúgy pedig olyanba nem is érdemes belefognom, ami több mint tíz perc folyamatos elfoglaltságot jelent, mert nem tudom befejezni. Vagyis vagy sok részletben csinálok meg bármit, vagy nem tudom megcsinálni. Eleinte bosszankodtam emiatt, mára már megszoktam.
A kialakított rutinok megkönnyítik a hétköznapokat, de ettől, ha nem szakadhatok ki belőle olykor, mókuskerékben érzem magam. Emellett pedig örök a lelkiismeret furdalás is, hogy nem játszom eleget, nem fejlesztem őket eleget, nem babusgatom őket eleget. Csak nekem nem fér bele az ébren töltött 12-14 órába minden? A nap elég jelentős része megy el evéssel, öltözködéssel, egyezkedéssel. És bármennyire is szeretem őket, ha objektíven nézem, egyáltalán nem egyszerű három különböző korú gyerek igényeit egyszerre kielégíteni, mégha nagyon ügyesen is szoptatok mesélés közben. Vagy fordítva.
Mikolt a dackorszak elején tart éppen. Elképesztően hangos és egyáltalán nem képes még kompromisszumot kötni. Ha kérek, vagy nem hallgatja meg, vagy nem érdekli, vagy nem érti. Hanna igazi kóstolgatós, befeszülős, harcolós fából van. Addig küzd, míg nyer... mégha közben bele is hal. Meg kell találnom a hozzá vezető utat, ha azt szeretném, békében legyünk. Hasonlít rám, emiatt még nehezebb. Ami nekem magamban is gondot okoz, azt sokszor benne sem tudom jól kezelni. Ha megvan az eszköz, már könnyű. Csak legyen elég figyelmem hozzá, rá.
Áron pedig nagyon csöpp még. Ha baja van, akkor az egész lényével jelez, legjobb ha ilyenkor csak neki vagyok. Hogyan?...
A háromból kettő még nem beszél, az egyikkel pedig épp ismerkedős fázisban vagyunk. Ha egyáltalán megengedhetem magamnak azt a nagyvonalú gondolatot, hogy a többieket valamennyire ismerem...
És persze abban a pillanatban, ha én nem vagyok rendben, ha nekem kell sietnem, ha dolgom lenne, veszik a kis antennák, és megkóstolnak. Csak úgy tudok elég kreatív, elég türelmes és elég humoros maradni, ha valamennyire kipihent vagyok. Kivédendő az ürességet, ami a fáradtságból fakad, lefekszem velük aludni délutánonként. Akkor viszont nincs főzés, rendcsinálás, és magamra fordított idő, amivel kiszakadnék a mókuskerékből. Mindezeket a játékidőből veszem el... Ördögi kör...
Visszatérve az elejéhez... A türelem elfogy. Hogy mit kezdek ezzel, változó. A leghatékonyabb, ha a figyelmem egy részét arra fordítom, hogy kontrollt gyakoroljon. Nagyon érdekes ezt belülről megélni. Egy részem forrong, a másik pedig folyamatosan instruál. "Nem kiabál, nem morog, nem forrong. Kicsi, és kiszolgáltatott és baja van." Nehéz... El is fáradok benne. És ha nem sikerül, akkor sajnos kiabálok és undok vagyok és csúnyákat gondolok.
Próba ez, lelkileg, fizikailag és szellemileg is. A legszebb munka, a legnehezebb kihívás, amit eddigi életem során kaptam.
Mindez pedig nem panasz, csak egy kicsit elgondolkoztam, hogy ne csak a szépeket írjam ide, amikor van annyi színe a gyerekekkel töltött életemnek...

Van egy hintánk

Illetve kettő.
Az egyik Mikoltté, babahinta, dudával, a másik Hannáé, amolyan tündéres, nagylányos.
Hannának volt egy ikeás fa, nagyon mutatós darab, de miután a földszinten körbe-körbe lehet rohangálni és ez az egyik legjobb játékuk, és mert a hinta útban volt, és Hanna rendszerint lökött rajta egyet, mikor elszaladt mellette, és mert Mikolt lassabb és azért ütötte fejen a szép hinta csak egyszer, mert résen voltam, gondoltam lecserélem.
És vettem egy olyat, aminek babzsákos az ülése.
Gondoltam ezzel kivédtem a baleseteket.
Csakhogy Hanna nemcsak rendeltetésszerűen lengedezik rajta, hanem bepörgeti magát.
Én is szerettem, emlékszem még és tényleg szuper egyre gyorsabban forogni.
A fal viszont közel van. És ha ovális az ív, amin Hanna pörög, akkor az történik, ami ma.
A szemem láttára csapódott arccal a falnak...
Nem tudtam elkapni, pedig láttam, hogy ez lesz a vége.
Most van egy nagy kerek folt a homlokán, egy kisebb az orrán és egy még kisebb a szája fölött.

Duálúnió meg szimbiózis

106 darab képet sikerült készítenem a mai nap során. A téma nagyjából állandó. A csíkos rugija is vagány, a hurkáit meg a szemeit is imádom, de ez ennél több kell legyen...
Juditok van erre szakszó? :)