Nem mindig vagyok türelmes. Sőt. És nem mindig tudok nyugodt maradni, sőt. Van bennem némi olaszos temperamentum, és nem fojtom magamba sem az örömöt, sem a bánatot.
És ráadásul van bennem némi kényszeresség is. Hogy ne legyen körülöttünk kezelhetetlen rendetlenség, és kosz. Az igényeimet a gyerekek sorozatos érkezésével egyre lejjebb adtam, ennek ellenére maradt még épp elég. Azt hiszem ennél lejjebb már nem vagyok képes, így aztán van tennivaló bőven.
Dani reggel elmegy és este jön, ahogy az apák zöme teszi. Neki három műszak a velünk való lét, mert reggel reggelit készít, és befűti a kemencét, este pedig játszik, vacsoráztat, fürdet, altat. És ha kell, éjjel is kel a gyerekekhez. Nekem mindez 24 órás műszak, három gyerek mellett mindkettőnknek van feladata bőven.
Enni kell, ezt a nagyszülők hihetetlenül megkönnyítik az elmúlt hetekben. Azért jólesik főzni, a saját ízeinket enni is. Ruhát kell mosni, teregetni is, és havat is kell lapátolni, amikor van. Nincs se kertészünk, se takarítónőnk, de erről már írtam egyszer... Amúgy pedig olyanba nem is érdemes belefognom, ami több mint tíz perc folyamatos elfoglaltságot jelent, mert nem tudom befejezni. Vagyis vagy sok részletben csinálok meg bármit, vagy nem tudom megcsinálni. Eleinte bosszankodtam emiatt, mára már megszoktam.
A kialakított rutinok megkönnyítik a hétköznapokat, de ettől, ha nem szakadhatok ki belőle olykor, mókuskerékben érzem magam. Emellett pedig örök a lelkiismeret furdalás is, hogy nem játszom eleget, nem fejlesztem őket eleget, nem babusgatom őket eleget. Csak nekem nem fér bele az ébren töltött 12-14 órába minden? A nap elég jelentős része megy el evéssel, öltözködéssel, egyezkedéssel. És bármennyire is szeretem őket, ha objektíven nézem, egyáltalán nem egyszerű három különböző korú gyerek igényeit egyszerre kielégíteni, mégha nagyon ügyesen is szoptatok mesélés közben. Vagy fordítva.
Mikolt a dackorszak elején tart éppen. Elképesztően hangos és egyáltalán nem képes még kompromisszumot kötni. Ha kérek, vagy nem hallgatja meg, vagy nem érdekli, vagy nem érti. Hanna igazi kóstolgatós, befeszülős, harcolós fából van. Addig küzd, míg nyer... mégha közben bele is hal. Meg kell találnom a hozzá vezető utat, ha azt szeretném, békében legyünk. Hasonlít rám, emiatt még nehezebb. Ami nekem magamban is gondot okoz, azt sokszor benne sem tudom jól kezelni. Ha megvan az eszköz, már könnyű. Csak legyen elég figyelmem hozzá, rá.
Áron pedig nagyon csöpp még. Ha baja van, akkor az egész lényével jelez, legjobb ha ilyenkor csak neki vagyok. Hogyan?...
A háromból kettő még nem beszél, az egyikkel pedig épp ismerkedős fázisban vagyunk. Ha egyáltalán megengedhetem magamnak azt a nagyvonalú gondolatot, hogy a többieket valamennyire ismerem...
És persze abban a pillanatban, ha én nem vagyok rendben, ha nekem kell sietnem, ha dolgom lenne, veszik a kis antennák, és megkóstolnak. Csak úgy tudok elég kreatív, elég türelmes és elég humoros maradni, ha valamennyire kipihent vagyok. Kivédendő az ürességet, ami a fáradtságból fakad, lefekszem velük aludni délutánonként. Akkor viszont nincs főzés, rendcsinálás, és magamra fordított idő, amivel kiszakadnék a mókuskerékből. Mindezeket a játékidőből veszem el... Ördögi kör...
Visszatérve az elejéhez... A türelem elfogy. Hogy mit kezdek ezzel, változó. A leghatékonyabb, ha a figyelmem egy részét arra fordítom, hogy kontrollt gyakoroljon. Nagyon érdekes ezt belülről megélni. Egy részem forrong, a másik pedig folyamatosan instruál. "Nem kiabál, nem morog, nem forrong. Kicsi, és kiszolgáltatott és baja van." Nehéz... El is fáradok benne. És ha nem sikerül, akkor sajnos kiabálok és undok vagyok és csúnyákat gondolok.
Próba ez, lelkileg, fizikailag és szellemileg is. A legszebb munka, a legnehezebb kihívás, amit eddigi életem során kaptam.
Mindez pedig nem panasz, csak egy kicsit elgondolkoztam, hogy ne csak a szépeket írjam ide, amikor van annyi színe a gyerekekkel töltött életemnek...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar