Hogy kijussak végre a miutcánkon túlra, autóba ültünk, (jó fellengzősen hangzik, de az igazság az, hogy egyikünk sem érezte magában a kellő lendületet ahhoz, hogy facilitálja a többieket, hogy kezdjenek el öltözködni, így mire mindenki elkészült, nagyjából ebédidő volt már) és elkocsikáztunk egészen a Budakeszi Erdészet Pilisi Parkerdő nevezetű, az én emlékeimben az érettségi bankettünk színhelyeként megőrzött, bekerített, az útról igazán vadregényesnek ígérkező fás-bokros-mezős természeti egységig.
Az ötletet a lovak adták, amelyeket az útról látni lehet. Oltásra menet mindig megcsodáljuk őket, de eddig még sosem volt alkalmunk közelebbről is barátkozni velük. A park egészen elhanyagolt jelenleg, (lehet hogy a tél az oka) ahol a lovak bekerítve vannak, az egészen spártai, istállónak közel-távol nyoma sincs. Láthatóan ez az állatokat érdekli a legkevésbé, ők simán ittak a jégtömbökkel hidegen tartott vízből, és békésen legelték a szénát, amivel Hanna kínálgatta őket. Néhányukon "kabát" is volt, ők a fiatalabbak, de az is lehet, hogy ennyi a kabát, és néha cserélődik köztük.
Viszont. Van egy arborétum, amihez aszfaltozott, ősfás út vezet, az út végén vendégház, gusztán felújított, mintha valahova a vadonba érkeztünk volna, de legalábbis valahová messze a civilizáció rohanós világától. Ilyen helyeken Danival együtt felélénkülünk, isszuk a mást, keressük a szépet. Nem voltunk itt többet fél óránál, de elég volt egy hétre a töltekezés, amit kaptunk. Hogy eddig miért nem kanyarodtunk be ide? Háztól házig nincs 10 perc az út...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar