Dani ma életeket mentett

Csak azért írok újra komorabb hangvételű bejegyzést, mert hiszem, ma volt a holtpont. Ezután már csak jobb, könnyebb jöhet. Biztosan...
Mikolt nem könnyű eset mostanában, és amikor beteg, akkor súrolja a türelmem határait. Az a fajta betegség vislekedés, amivel ő működik, számomra megfejthetetlen, gyakran kapom magam azon, hogy azt gondolom, maga ellen küzd. A saját gyógyulása ellen. Sem játék, sem mese, sem meggyőzés nem hat, sem a szeretés, sem az engedés nem vezet el ahhoz a kis Mimihez, aki beveszi, lefekszik, megeszi, megissza. Le kell fogni, hogy bevegye azt, aminek nincs is rossz íze. Szélmalom harcot vívok vele öt napja, és elfogytak a készleteim. Mindenből.
Látom, ahogy szenved és nem tudok segíteni rajta...
Láztalan napok óta, ezért tegnap kivittük bebugyolálva babakocsiba ültetve, mert egy ideje sem én, sem Hanna nem voltunk a ház falain kívül és úgy éreztem, kezdek beszűkülni, valamiféle módosult tudatállapotba kerülni és ez nem esett jól. Emberek közé még nem merném vinni, nem is tudom, mikor fog elkövetkezni, hogy legközelebb gyerektársaságba mehetünk.
Hogy jó ötlet volt-e nem tudom, lázas nem lett, rosszabbul sem lett de jobban sem.
Az elalvások körüli hercehurca egyre rémesebbé vált, nyilvánvalóan akarna ő, de az eldugult orra miatt nem tud. Hiába szívom, hiába adom neki a kétféle hurutoldót, köptetőt, semmi. Egyelőre. Tudom, hogy nemsokára elindul kifelé az anyag, de pillanatnyilag csak azt látom, hogy csurog a nyála, mert nem tudja becsukni a száját, hiszen nem kap levegőt és úgy cumizik, hogy a kezében tartja a cumit, szív kettőt, kiveszi, levegőt vesz, vissza. Rossz látni...
Aztán végre elalszik, majd felébred arra, hogy nem kap levegőt, és kezdődik az egész elölről. Az ördögi kör beindul, mert ahányszor felébred, annyiszor próbálkozunk, ő nyilván egyre éhesebb, enni nem eszik, ettől még nyomorultabbul van, fáradt de az éhségtől nem tud elaludni... És küzd. A lét ellen is, sápadt, a szeme karikás, alig áll a lábán.
Miután tegnap majdnem éjfél volt mire elaludtak, hajnal 4-kor már ébredt, és nem is aludt vissza. Dühösen kiabált, semmi nem volt jó, kezdődött ugyanaz, aminek már napok óta tanui, viselői, és néha, amikor valami csoda folytán sikerül segítői vagyunk. Én egykor kerültem ágyba, három óra alvás után azt sem tudtam, hol vagyok.
Hanna hét körül kóválygott le az emeletről, elég álmosan-sápadtan... Dani nyolc körül szokott elmenni, de ma kivételesen nem tette. Nagyon hálás vagyok ezért, hogy megoldotta, hogy csak délben kelljen elindulnia, mert nem tudom, mi lett volna nélküle. Nekem minden porcikám fájt már a fáradtságtól, és nem hittem, hogy képes vagyok Mikolttal szót váltani, nemhogy megértő, elfogadó, szerető mamája lenni. Pedig szüksége van rá.
Főztem, elrendeztem lent mindent, Áron kilenckor felsírt, megetettem és mert visszaaludt, beájultam mellette. 11kor ébredtünk, addig Dani tartotta odalenn a frontot, sírás és hangoskodás mentesen.
Nem mintha Mikolt ebédre bármiből, amit elé tettem evett volna két falatnál többet, de már képes voltam elfogadni. Az elalvás könnyebben ment, mint amire számítottam, vagy mert nagyon nagyon elfáradt, vagy mert sikerült végre egy keveset kiszívni abból a masszív anyagból, ami még mindig nem akar rendesen felszakadni. De legalább már hallottam, hogy az orrán veszi a levegőt.
Egy óta alszanak, most négy óra lesz hamarosan. Közben Áron evett, aludt, így nekem is sikerült egy újabb adag hátralékot ledolgoznom. Szeretném ha ezeknek a rémséges napoknak lassan már csak az emléke maradna... elég volt.
Zárójelben: Tudom, hogy kistestvére született, látom, ahogy keresi a helyét az ötösben, de van, amin nem tudok könnyíteni, bármennyire is szeretnék. Ettől még meg kell hogy gyógyuljon és ettől függetlenül és ezzel együtt is nagyon nagyon szeretem. Bár minden pillanatban képes lennék rá, hogy jól szeressem...