Néhány napja beszélgetést folytatok magammal és komolyan számba vettem azokat a lehetőségeket, amelyek elérhetők számomra könnyedén és javítanak a tél végi depis hangulatomon. Nem volt hosszú a lista, de egy dolog egészen világossá vált. Mozognom kell, bárhogyan, leginkább ahogy sikerül, mert nálam ez az egyik kulcsa a túlélésnek.
Világ életemben sportoltam. Édesanyám, aki sem úszni nem tud, se hangszeren nem játszik, és nyelvet sem beszél, ezt a három dolgot alapvetően fontosnak tartotta a nevelésemben, és sokkal kitartóbb volt mindebben, mint ahogy én gyerekként szerettem volna. Ma már hálás vagyok a következetességéért, mert végül zenélek, beszélek két nyelvet és a víz alapelemem. Kamaszkoromban a szerelmek mellett a víz volt a legfontosabb, versenyeztem, rengeteget edzettem, és elképesztően szerettem.
Aki pedig úgy nő, hogy minden nap sportol valamit, annak hat év kihagyás az nagyon nagyon sok. Az esküvőnkkel kezdődött, a nászúttal folytatódott, aztán a terhességek, szoptatás, mind mind olyan nehezítő körülménynek tűnt, amiben nem volt helye, ideje a mozgásnak. És lássam be, megtaláltam a megfelelő magyarázatot is. Elég fáradt vagyok, nem strapálom magam még izomlázzal is. Vagy. Szoptatok, a tej fontosabb, mint a lapos has.
Pedig nem igaz. Én tudom a legjobban, hogy bár elkezdeni nehéz, ha már egyszer beáll a rendszer, akkor nemhogy nehezebb sporttal élni, hanem sokkal könnyebb. Beleráz az életembe. Formát, tartást ad.
Nos négy napja a gyerekek ébredése után, délután alma zenére tornázunk. Hanna ma már kifejezetten kérte, hogy csináljuk. Vicces, ahogy igyekszik leutánozni a mozdulatokat, az pedig még viccesebb, amikor kis Mikolt is beáll a csapatba. Nevetünk, ők bohóckodnak, én pedig egyre többet bírok, és egyre jobban is esik. Az egyik kedvenc a szülinapos nóta, amire (néhai) hasizmot erősítünk. Mondanom sem kell, hogy erős a koncentráció, az ő részükről, hogy csinálják, az enyémről pedig hogy bírjam nevetéssel együtt. :) És valóban remek a hangulat.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar