... csak hogy újabb névvel illessük.
Nos Mikolt kismalac. Belülről fakad eme tulajdonsága, hihetetlen ártatlansággal képes a levesből kézzel kihalászni a sárgarépát (is), majd a felfedezés hevében széttrancsírozni az ujjai közt, aztán mikor megunja, laza eleganciával rázza meg a kis mancsát, hogy csak úgy repkedjenek le róla a felesleges darabok. Közben húzza az orrát és vágja az arcokat. Ez a része roppant szórakoztató amúgy.
Nem olyan régóta ülnek a lányok egymás mellett az asztalnál, (Áron is beállt az etetőszékesek sorába, kapott egy fa színűt a kellnekemdarabból, így ő került Mikolt régi helyére, mert onnan tudom a legkönnyebben etetni) de a különbség az asztal eléjük eső részének állapota között szembetűnő.
Ja, mert ha nem ráz, akkor köp, embereset, ha esetleg a szőlőmag, vagy a fahéj épp útban van a szájában.
Csak azért szemléltettem ezt ilyen részletesen, hogy lássa a világ, türelemmel próbálunk lenni, és illemre tanítani a Kicsit, vajmi kevés sikerrel. Megesik, hogy az első mozdulatnál tudjuk, mi lesz a következmény, és ilyenkor ki ki a saját belátása szerint igyekszik megelőzni, de legalábbis menteni, amit még lehet. A türelemnek lassan a végére érünk az étkezések felénél, és előfordul, hogy zúgolódunk, vagy konkrétan rákiáltunk, hátha.
Többnyire semmi foganatja, ilyenkor Mimikénk füle valami belső muzsikára figyel...
Meg sem lepődünk mondjuk ezen, bár oly jó volna néha látni valami előrefelé mutató tendenciát...
És akkor egyszer csak...
Ma reggel, amikor Mikoltom épp a joghurtot szürcsölgette (ami természetesen ezen művelet közben le-lecsepegett az asztalra), majd felemelte a kanalát, és a szeme állásából láttam, hogy a lecsöpögött maradékot óhajtja vele széjjelkenni, majdnem sikítva kértem:
- Mimiiii, neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.
Erre rámemelte azt a gyönyörűséges felemás színű gombszem párt, és angyali ábrázattal, a legeslegcsendesebb hangján azt felelte szinte énekelve:
- Jóóó Mama, neeeem.
Majd visszabújt a joghurtos poharába és teljes odaadással szürcsögte tovább.
Csak álltam kicsit megsemmisülve, és közben azt gondoltam, ha most a földön kenné szét a maradék joghurtot, azt is megbocsátanám neki.
Sabtu, 30 April 2011
Jumat, 29 April 2011
Van egy nagylányom
Gyorsan visszalapozva láttam, hogy az oviban alvás eredményét még nem tettem közkinccsé...
Nem aludt. :)
Csilla elmondása szerint mindent kipróbált, amit csak lehetett, volt kint kétszer a mosdóban, feküdt és próbált csukott szemmel pihenni, forgolódott, majd végül könyvet lapozgatott.
Viszont azóta is ácsingózik. :) Így lett az én nemalvós, kiabálva ébredős kicsi lányomból nagy óvodás.
Ez a nagy óvodás tegnap a saját(!!!) döntése okán igazi fülbevalót kapott.
Nagyjából két éves volt, amikor először kérte, hogy legyen neki is. Akkor elkocsiztunk Müllerékig, ahol vettem ragaszthatós csillogós kékeket, naponta ragasztgattuk, ő pedig irtó büszke volt, egészen addig, míg le nem estek.
Időről időre előkerült a kérése. Elmeséltem neki, hogy hogyan teszik bele a fülbe az ékszert, hogy aztán napokig kellemetlen lehet, de ő nem tágított.
Minden alkalommal, amikor újra felvetette a témát, kérdeztem, hogy tudja-e, mi vár rá. Tudta...
Danit is megkérdeztem, hogy mit szólna, ő pedig Hannát kérdezte meg, akarja-e. Akarta.
Én öt éves voltam, amikor fülbevalós lettem, és úgy gondoltam, majd ha Hanna akarja, akkor lesz neki is.
Két év telt el, ez alatt a két év alatt soha nem volt olyan alkalom, hogy Hanna ne csillogó szemmel, felvillanyozva kérdezte volna, mikor?
A negyedik születésnapját gondoltuk jó alkalomnak, de mert ki tudja, hogy hol ér minket, szerettem volna hogy még itthon gyógyuljon meg teljesen a fülecskéje. Így lett a tegnap az a nap.
Már délelőtt mondogatta az óvónéniknek, hogy mire készül, és amikor meglátott, szaladt, alig várta, hogy induljunk. Az ékszerésznek is köszönettel tartozom, mert amíg Hanna szájából el nem hangzott, hogy fülbevalót szeretne, nem kezdett neki semminek.
Amikor aztán Hanna végül a szégyenlősségén felülemelkedve válaszolt neki, mindent megmutatott, elmagyarázott, majd Hanna az ölembe ült és tartotta a fejecskéjét, előbb az egyik oldalt, majd a másikat is. Hang nélkül... Nekem kicsit összeszorult a szívem, és ez tart még most is... :)
Két apró kék kő csillog Hanna kék szemével összhangban, tényleg szép.
Hanna pedig nagyon büszke rájuk, mindenkinek elmeséli, és eddig bárki megkérdezte tőle, fájt-e, nemmel válaszol. (Mikolt pedig bizonygatja, hogy neki se :):))
Esténként alkoholozni kell, ez az egyetlen dolog, amit nem szeret... a többi nagylányos. Mondja ő.
Nem aludt. :)
Csilla elmondása szerint mindent kipróbált, amit csak lehetett, volt kint kétszer a mosdóban, feküdt és próbált csukott szemmel pihenni, forgolódott, majd végül könyvet lapozgatott.
Viszont azóta is ácsingózik. :) Így lett az én nemalvós, kiabálva ébredős kicsi lányomból nagy óvodás.
Ez a nagy óvodás tegnap a saját(!!!) döntése okán igazi fülbevalót kapott.
Nagyjából két éves volt, amikor először kérte, hogy legyen neki is. Akkor elkocsiztunk Müllerékig, ahol vettem ragaszthatós csillogós kékeket, naponta ragasztgattuk, ő pedig irtó büszke volt, egészen addig, míg le nem estek.
Időről időre előkerült a kérése. Elmeséltem neki, hogy hogyan teszik bele a fülbe az ékszert, hogy aztán napokig kellemetlen lehet, de ő nem tágított.
Minden alkalommal, amikor újra felvetette a témát, kérdeztem, hogy tudja-e, mi vár rá. Tudta...
Danit is megkérdeztem, hogy mit szólna, ő pedig Hannát kérdezte meg, akarja-e. Akarta.
Én öt éves voltam, amikor fülbevalós lettem, és úgy gondoltam, majd ha Hanna akarja, akkor lesz neki is.
Két év telt el, ez alatt a két év alatt soha nem volt olyan alkalom, hogy Hanna ne csillogó szemmel, felvillanyozva kérdezte volna, mikor?
A negyedik születésnapját gondoltuk jó alkalomnak, de mert ki tudja, hogy hol ér minket, szerettem volna hogy még itthon gyógyuljon meg teljesen a fülecskéje. Így lett a tegnap az a nap.
Már délelőtt mondogatta az óvónéniknek, hogy mire készül, és amikor meglátott, szaladt, alig várta, hogy induljunk. Az ékszerésznek is köszönettel tartozom, mert amíg Hanna szájából el nem hangzott, hogy fülbevalót szeretne, nem kezdett neki semminek.
Amikor aztán Hanna végül a szégyenlősségén felülemelkedve válaszolt neki, mindent megmutatott, elmagyarázott, majd Hanna az ölembe ült és tartotta a fejecskéjét, előbb az egyik oldalt, majd a másikat is. Hang nélkül... Nekem kicsit összeszorult a szívem, és ez tart még most is... :)
Két apró kék kő csillog Hanna kék szemével összhangban, tényleg szép.Hanna pedig nagyon büszke rájuk, mindenkinek elmeséli, és eddig bárki megkérdezte tőle, fájt-e, nemmel válaszol. (Mikolt pedig bizonygatja, hogy neki se :):))
Esténként alkoholozni kell, ez az egyetlen dolog, amit nem szeret... a többi nagylányos. Mondja ő.
Kamis, 28 April 2011
Hárman vannak
Áron szép lassan az összes babadolgát maga mögött hagyja. No persze, amikor éjjel szuszogva bújik, akkor érzem én, hogy milyen csepp még ő (is), de kétségtelen, hogy egyre többször nézünk össze Danival, ha látjuk a Hármat, hogy már Áron sem baba.
Teljes értékű családtag volt mindig természetesen, de nagyon más úgy ülni esténként a vacsora asztalnál, hogy minden gyerek körülöttünk van.
Minden csíntevésben szeretné kivenni a részét, megy a "nagyok" után, akik többnyire befogadják. Hamar megtanulták azt is, hogy ha valamit nagyon féltenek, akkor azt tegyék magasra, de ez nagyjából a babákra, és a könyvekre korlátozódik. Ha duplóval játszanak, Áron is csatlakozik, a lányok azt sem bánják, ha néha ledől egy egy felépített fal... Szeretem.
Amennyire félt Áron Mimitől picikeként, mostanra cinkosok lettek. Ha Ájá meglátja Mimit, kacagni kezd, és várja, hogy merre indul Mikolt, követi, figyeli. Mimi pedig szívesen játszik vele, mászósat, rombolósat, csörgőset, bármit.
Két hete volt talán az első eset, hogy Áronunk egy gyerekszéket tolva maga előtt elindult két lábon felfedezni a lakást. Mára már bármi megteszi, tegnap pl. a ruhaszárító állványt tologatta, amíg bírta.
Ma délelőtt Mimi beült a játékbabakocsiba, Áron pedig odareppent hozzá, felállt, és tolta. Körbe-körbe. Hanna ugyanis nevetgélve segített nekik a kanyarokban, így végül hárman játszottak, nagy egyetértésben.
De volt már olyan is, hogy betelepedtek az asztal alá, és ott tették a dolgukat. Könyvet nézegettek, ropit rágcsáltak.
Tudom, hogy a hármasságban sokszor kettő plusz egy a felállás (ezért is szeretnék annyira egy negyediket is majd), egyelőre mégis olyan ígéretes, ahogy ezek Hárman együtt léteznek.
Varázslatos világ ez, nekem pedig szívet melengető... nem is kicsit...
Teljes értékű családtag volt mindig természetesen, de nagyon más úgy ülni esténként a vacsora asztalnál, hogy minden gyerek körülöttünk van.
Minden csíntevésben szeretné kivenni a részét, megy a "nagyok" után, akik többnyire befogadják. Hamar megtanulták azt is, hogy ha valamit nagyon féltenek, akkor azt tegyék magasra, de ez nagyjából a babákra, és a könyvekre korlátozódik. Ha duplóval játszanak, Áron is csatlakozik, a lányok azt sem bánják, ha néha ledől egy egy felépített fal... Szeretem.
Amennyire félt Áron Mimitől picikeként, mostanra cinkosok lettek. Ha Ájá meglátja Mimit, kacagni kezd, és várja, hogy merre indul Mikolt, követi, figyeli. Mimi pedig szívesen játszik vele, mászósat, rombolósat, csörgőset, bármit.
Két hete volt talán az első eset, hogy Áronunk egy gyerekszéket tolva maga előtt elindult két lábon felfedezni a lakást. Mára már bármi megteszi, tegnap pl. a ruhaszárító állványt tologatta, amíg bírta.
Ma délelőtt Mimi beült a játékbabakocsiba, Áron pedig odareppent hozzá, felállt, és tolta. Körbe-körbe. Hanna ugyanis nevetgélve segített nekik a kanyarokban, így végül hárman játszottak, nagy egyetértésben.De volt már olyan is, hogy betelepedtek az asztal alá, és ott tették a dolgukat. Könyvet nézegettek, ropit rágcsáltak.
Tudom, hogy a hármasságban sokszor kettő plusz egy a felállás (ezért is szeretnék annyira egy negyediket is majd), egyelőre mégis olyan ígéretes, ahogy ezek Hárman együtt léteznek.
Varázslatos világ ez, nekem pedig szívet melengető... nem is kicsit...
Rabu, 27 April 2011
Áron bukója
Adós vagyok ezzel... pedig nagyon hálás vagyok a kis kobaknak, ami védi Áronunk buksiját.
Azóta bárhol járunk, elképesztő sikere van, mindenki megmosolyogja Ájit, persze amikor kiderül miért is hordja, lefagy a derű egy pillanatra...
Sokat gondolkoztam azon, vajon ha nem történik a baleset, akkor is ráadnám-e... Vegyesek az érzéseim. Egyfelől látom, hogy Áron bal karja, keze nem olyan ügyes, mint a jobb. Emiatt folyton balra billen, azon az oldalon azóta is sokat esik buksira... sajnos. Ezzel csak annyi a baj, hogy veszélyes. Gyakorolnunk kell, és ő egyre ügyesebb... de nyilván emiatt történhetett, hogy a bal oldala megsérült.
Ha egy teljesen normálisan fejlődő babám volna, akkor azt hiszem bíznék benne, hogy egyre ügyesebb lesz, és megtanulja védeni önmagát. Ahogy a lányok is tették. Ha Áron is ilyen lenne, akkor lehet, hogy nem adnék rá bukót, mert úgy érzem, ezzel egy kicsit elveszem tőle a kontroll lehetőségét, a tanulásét, a tapasztalásét.
Nem tudom, ha letelik az a három hónap, amíg orvosi utasításra nagyon kell vigyáznunk rá, merni fogom-e rábízni a testét saját magára, és le merem-e majd venni róla a kobakját. Mostanában, ha enélkül látjuk, szinte mezítelennek tűnik. :) Egészen megszoktuk, hogy Áron a kis fülecskéivel csattog utánunk...
Viszont abban is biztos vagyok, hogy motorozáshoz, futóbringázáshoz egy kevésbé ügyes, és pláne fiúgyermekre ma már biztosan ráadnám...
Csak a biztonság kedvéért.
Azóta bárhol járunk, elképesztő sikere van, mindenki megmosolyogja Ájit, persze amikor kiderül miért is hordja, lefagy a derű egy pillanatra...
Sokat gondolkoztam azon, vajon ha nem történik a baleset, akkor is ráadnám-e... Vegyesek az érzéseim. Egyfelől látom, hogy Áron bal karja, keze nem olyan ügyes, mint a jobb. Emiatt folyton balra billen, azon az oldalon azóta is sokat esik buksira... sajnos. Ezzel csak annyi a baj, hogy veszélyes. Gyakorolnunk kell, és ő egyre ügyesebb... de nyilván emiatt történhetett, hogy a bal oldala megsérült.
Ha egy teljesen normálisan fejlődő babám volna, akkor azt hiszem bíznék benne, hogy egyre ügyesebb lesz, és megtanulja védeni önmagát. Ahogy a lányok is tették. Ha Áron is ilyen lenne, akkor lehet, hogy nem adnék rá bukót, mert úgy érzem, ezzel egy kicsit elveszem tőle a kontroll lehetőségét, a tanulásét, a tapasztalásét.
Nem tudom, ha letelik az a három hónap, amíg orvosi utasításra nagyon kell vigyáznunk rá, merni fogom-e rábízni a testét saját magára, és le merem-e majd venni róla a kobakját. Mostanában, ha enélkül látjuk, szinte mezítelennek tűnik. :) Egészen megszoktuk, hogy Áron a kis fülecskéivel csattog utánunk...
Viszont abban is biztos vagyok, hogy motorozáshoz, futóbringázáshoz egy kevésbé ügyes, és pláne fiúgyermekre ma már biztosan ráadnám...
Csak a biztonság kedvéért.
Selasa, 26 April 2011
A hallgatás mélységébe esve
Várunk.
Pont, mint amikor egy gyermek érkezik. Az összes örömével, és bosszúságával együtt.
Nagyon lassan történnek a dolgok, tulajdonképpen azt kell mondjam, nem is történik semmi.
Várunk.
Egy aláírt papírra. Állunk a startvonalnál, és nem tudjuk, mikor dördül el a pisztoly.
Tehetetlennek érezzük magunkat, és a láblógatás kicsit pazarló üzemmód. A lendület is elvész, és a mindennapi megteremtése felett érzett aggódás is fokozódik csak.
Ráadásul azt gondolom, egy férfinak (senkinek...) nem jó, ha hosszú távon nincs mit csinálnia.
Dani mostanában olyan, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Járkál fel-alá. Mert bármibe belekezdeni felelősséggel nem tud. Pedig lenne is mibe, szívesen is csinálná.
De ahhoz azt a döntést kellene meghoznia, hogy maradunk.
Azt pedig nem lehet... mert fogalmunk sincs, odaát mit csinálnak, vagy nem csinálnak...
Úgyhogy várunk... idegőrlő.
Pont, mint amikor egy gyermek érkezik. Az összes örömével, és bosszúságával együtt.
Nagyon lassan történnek a dolgok, tulajdonképpen azt kell mondjam, nem is történik semmi.
Várunk.
Egy aláírt papírra. Állunk a startvonalnál, és nem tudjuk, mikor dördül el a pisztoly.
Tehetetlennek érezzük magunkat, és a láblógatás kicsit pazarló üzemmód. A lendület is elvész, és a mindennapi megteremtése felett érzett aggódás is fokozódik csak.
Ráadásul azt gondolom, egy férfinak (senkinek...) nem jó, ha hosszú távon nincs mit csinálnia.
Dani mostanában olyan, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Járkál fel-alá. Mert bármibe belekezdeni felelősséggel nem tud. Pedig lenne is mibe, szívesen is csinálná.
De ahhoz azt a döntést kellene meghoznia, hogy maradunk.
Azt pedig nem lehet... mert fogalmunk sincs, odaát mit csinálnak, vagy nem csinálnak...
Úgyhogy várunk... idegőrlő.
Senin, 25 April 2011
A kisfiúról
Aki már nem baba...
Mintha nem is olyan rég írtam volna erről egy posztot.
Azóta is rohamtempóval fejlődik.
Ha mostanában kérdeznék meg tőlem, hogy van-e különbség a lányok, meg Áron között, akkor elég határozottan tudnám kijelenteni, hogy hajajjjj...
A héten addig próbálkozott, míg meg nem tanult lépcsőn közlekedni. Fel és le egyaránt egész biztosan jön, megy, még úgy is, hogy a támaszai valóban hagynak némi javítandót maguk után, vagyis sokszor megbicsaklik a keze, és arcra esik emiatt. Hála a bukósisaknak, ezt nagyobb gond nélkül meg is teheti, csak rossz látni, mennyit borul. Jó viszont azt a kitartó igyekezetet szemmel kísérni, ahogy behatol a világba, minden eszközzel, ami a rendelkezésére áll.
Megállás nélkül pakol. Ehhez olyan fizikai ereje is van, hogy a legnehezebben nyíló fiókot is kinyitja, és mindent kidobál belőle. A legérdekesebb a dobálás, a fióknyitás csak egy eszköz még több megszerezhető tárgy birtokbavételéhez.
A ház minden sarka felfordult, néha számon is kérem a lányokat, akik angyali ábrázattal mutogatnak a legkisebbre, aki úgy tűnik, lassan a leghuncutabb jelzőt is kiérdemli.
Tegnap Angélánál voltunk, akivel komolyan kiabált, mert nem akarta azt csinálni, amit Angéla. Nem sírt, nem hisztizett, hanem férfiasan kikérte magának, és közben minden erejét latb vetve küzdött, hogy szabadulhasson. Amikor pedig Angéla elengedte, diadalittasan rohant négykézláb a nagyoknak való mászóhoz, és miután belekapaszkodott és felállt (ettől Kornél és Angéla is csak felszisszentek...), diadalittasan rájuk nézett és hatalmasat kacagott...
A könyveket gyűri, tépi, a hajunkat húzza, és reggel úgy ébreszt, hogy nem túl finoman megpaskolja az arcom... (felpofoz). Mindezt bájjal, és mit sem sejtve az okozott kár és fájdalom mértékéről, így aztán még csak morogni sem lehet érte. :) Bár elgondolkoztam, hogyan lehetne a kis dömperünket egy egészséges közép felé terelni, mert pillanatnyilag hiába mondom, hogy fáj.
És akkor visszakanyarodva a nemi különbségekre... Hanna ennyi idősen simogatott, babusgatta a babáit, példásan ügyelve lapozta a papírlapos könyveket, és ha néha megharapott szopi közben, értette, hogy mit jelent, fáj... :)
No nem mintha bánnám, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, sőt.
Ízlelgetem ezt a fiús világot, és értem már, miért mondták a vegyes nemű gyerekekkel rendelkező szülők, amikor Áront vártam: Majd meglátod. :)
Mintha nem is olyan rég írtam volna erről egy posztot.
Azóta is rohamtempóval fejlődik.
Ha mostanában kérdeznék meg tőlem, hogy van-e különbség a lányok, meg Áron között, akkor elég határozottan tudnám kijelenteni, hogy hajajjjj...
A héten addig próbálkozott, míg meg nem tanult lépcsőn közlekedni. Fel és le egyaránt egész biztosan jön, megy, még úgy is, hogy a támaszai valóban hagynak némi javítandót maguk után, vagyis sokszor megbicsaklik a keze, és arcra esik emiatt. Hála a bukósisaknak, ezt nagyobb gond nélkül meg is teheti, csak rossz látni, mennyit borul. Jó viszont azt a kitartó igyekezetet szemmel kísérni, ahogy behatol a világba, minden eszközzel, ami a rendelkezésére áll.
Megállás nélkül pakol. Ehhez olyan fizikai ereje is van, hogy a legnehezebben nyíló fiókot is kinyitja, és mindent kidobál belőle. A legérdekesebb a dobálás, a fióknyitás csak egy eszköz még több megszerezhető tárgy birtokbavételéhez.
A ház minden sarka felfordult, néha számon is kérem a lányokat, akik angyali ábrázattal mutogatnak a legkisebbre, aki úgy tűnik, lassan a leghuncutabb jelzőt is kiérdemli.
Tegnap Angélánál voltunk, akivel komolyan kiabált, mert nem akarta azt csinálni, amit Angéla. Nem sírt, nem hisztizett, hanem férfiasan kikérte magának, és közben minden erejét latb vetve küzdött, hogy szabadulhasson. Amikor pedig Angéla elengedte, diadalittasan rohant négykézláb a nagyoknak való mászóhoz, és miután belekapaszkodott és felállt (ettől Kornél és Angéla is csak felszisszentek...), diadalittasan rájuk nézett és hatalmasat kacagott...
A könyveket gyűri, tépi, a hajunkat húzza, és reggel úgy ébreszt, hogy nem túl finoman megpaskolja az arcom... (felpofoz). Mindezt bájjal, és mit sem sejtve az okozott kár és fájdalom mértékéről, így aztán még csak morogni sem lehet érte. :) Bár elgondolkoztam, hogyan lehetne a kis dömperünket egy egészséges közép felé terelni, mert pillanatnyilag hiába mondom, hogy fáj.
És akkor visszakanyarodva a nemi különbségekre... Hanna ennyi idősen simogatott, babusgatta a babáit, példásan ügyelve lapozta a papírlapos könyveket, és ha néha megharapott szopi közben, értette, hogy mit jelent, fáj... :)
No nem mintha bánnám, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, sőt.
Ízlelgetem ezt a fiús világot, és értem már, miért mondták a vegyes nemű gyerekekkel rendelkező szülők, amikor Áront vártam: Majd meglátod. :)
Minggu, 24 April 2011
Ez is bekövetkezett
Amikor a 160 széles ágyunkat lecseréltük 180asra, hirtelen az egész szoba tele lett a miágyunkkal.
Pár hétig még a régi (kisebb) matrac volt benne, nézegettem minden este, milyen jóóó nagy lesz majd a belevalóval.
Akkor épp Mimit vártam, Hanna pedig köztünk aludt. Nem fértünk el. Illetve úgy igen, ha mindketten az ágy szélén egy öt centis csíkban mozdulatlanul, esetleg a kezünkkel a földön kitámasztva töltöttük az éjszakát, míg Hanna minden végtagját szétdobálva boldogan szuszogott.
Mikor végül megérkezett a szuper kókusz180as, Danival összekacsintottunk, kicsit hangosabban köszöntünk el egymástól esténként, és élvezettel feküdtünk az immár megszavazott 15cm/felnőtt szélességű helyen. A többi így is Hannáé maradt.
Mikolt addig aludt velünk, míg el nem költöztünk, Hanna pedig kiszokott a nagyágyból Mikolt érkezésekor. Hajnalban azért még meg-megjelent, de az éjjelek zömét kényelmesen töltöttük.
Aztán újra pocakot növesztgettem, de egy ekkora ággyal bíró családban ez már semmiség, már ami az alvás kényelmét illeti.
Hanna újra átszokott hozzánk, de ezúttal Áron apró ágyacskáját választotta.
Áron születésekor ismét visszaköltözött a saját helyére, Mikolt pedig változatlanul a kis fészkében aludt, 11 hónapos kora óta estétől reggelig, kizárólag a saját helyén.
Mígnem elérkezett Mimi kétéves kora, és ezzel egyidőben az éjszakai félelmek is. No nem panaszkodom, mert kéthetente fordul csak elő, hogy felébred éjjel, és mellette kell maradni egy icipicit. Pár hete kezdődött, hogy egyszer-egyszer átjött hajnalban, és (kerekre nyílna a szemem, ha nem kellene Áront kismilliószor kiszolgálnom félálomban, így csak a csíkszemem rése közül, kicsit meghökkenve konstatáltam) befekszik közénk. Jó hangosan kéri a tumim, papal, inni való hármast, aztán alszik reggelig. Ha vissza nem visszük, mert azt is hagyja.
Nos a poszt hossza arra enged következtetni hogy bár elég változatos az éjszakai műszak mifelénk, eddig még minden reggel megveregettem a vállam a 180as döntés miatt, és elhessegettem a gondolatot, hogy kellett volna egy faltól falig szivacs inkább.
Mígnem tegnap éjjel (Áron bebetonozott tartozék, pláne mióta beverte a fejét, nem is merem a kiságyában altatni, feláll és esik... ) hármunk mellé megérkezett Mikolt, és kisvártatva Hanna is. Mindent megpróbáltam, hogy mind az öten elférjünk, a végén még keresztbe is feküdtem (a kis kopóm jön ám utánam, bármerre indulok), mégsem sikerült...
Kicsi az ágy?
Ennyiünknek igen...
Szegény Dani húzta a rövidebbet, mert mire az összes lányt átpakoltuk a saját ágyába, a legkisebb víg nótába kezdett és esze ágában nem volt aludni. Fél négy volt, én addig még nem aludtam semmit... A fiúk levonultak enni inni és újabb alvással próbálkozni...
Én pedig egyedül(!!!) a 180on aludtam hétig.
Meg tudnám szokni, azt hiszem... :) még úgy is, hogy olyan jó, amikor Áron a két keze közé fogja az arcom, belémbújik és úgy alszik. Éjszakánkét sokszor. :)
Pár hétig még a régi (kisebb) matrac volt benne, nézegettem minden este, milyen jóóó nagy lesz majd a belevalóval.
Akkor épp Mimit vártam, Hanna pedig köztünk aludt. Nem fértünk el. Illetve úgy igen, ha mindketten az ágy szélén egy öt centis csíkban mozdulatlanul, esetleg a kezünkkel a földön kitámasztva töltöttük az éjszakát, míg Hanna minden végtagját szétdobálva boldogan szuszogott.
Mikor végül megérkezett a szuper kókusz180as, Danival összekacsintottunk, kicsit hangosabban köszöntünk el egymástól esténként, és élvezettel feküdtünk az immár megszavazott 15cm/felnőtt szélességű helyen. A többi így is Hannáé maradt.
Mikolt addig aludt velünk, míg el nem költöztünk, Hanna pedig kiszokott a nagyágyból Mikolt érkezésekor. Hajnalban azért még meg-megjelent, de az éjjelek zömét kényelmesen töltöttük.
Aztán újra pocakot növesztgettem, de egy ekkora ággyal bíró családban ez már semmiség, már ami az alvás kényelmét illeti.
Hanna újra átszokott hozzánk, de ezúttal Áron apró ágyacskáját választotta.
Áron születésekor ismét visszaköltözött a saját helyére, Mikolt pedig változatlanul a kis fészkében aludt, 11 hónapos kora óta estétől reggelig, kizárólag a saját helyén.
Mígnem elérkezett Mimi kétéves kora, és ezzel egyidőben az éjszakai félelmek is. No nem panaszkodom, mert kéthetente fordul csak elő, hogy felébred éjjel, és mellette kell maradni egy icipicit. Pár hete kezdődött, hogy egyszer-egyszer átjött hajnalban, és (kerekre nyílna a szemem, ha nem kellene Áront kismilliószor kiszolgálnom félálomban, így csak a csíkszemem rése közül, kicsit meghökkenve konstatáltam) befekszik közénk. Jó hangosan kéri a tumim, papal, inni való hármast, aztán alszik reggelig. Ha vissza nem visszük, mert azt is hagyja.
Nos a poszt hossza arra enged következtetni hogy bár elég változatos az éjszakai műszak mifelénk, eddig még minden reggel megveregettem a vállam a 180as döntés miatt, és elhessegettem a gondolatot, hogy kellett volna egy faltól falig szivacs inkább.
Mígnem tegnap éjjel (Áron bebetonozott tartozék, pláne mióta beverte a fejét, nem is merem a kiságyában altatni, feláll és esik... ) hármunk mellé megérkezett Mikolt, és kisvártatva Hanna is. Mindent megpróbáltam, hogy mind az öten elférjünk, a végén még keresztbe is feküdtem (a kis kopóm jön ám utánam, bármerre indulok), mégsem sikerült...
Kicsi az ágy?
Ennyiünknek igen...
Szegény Dani húzta a rövidebbet, mert mire az összes lányt átpakoltuk a saját ágyába, a legkisebb víg nótába kezdett és esze ágában nem volt aludni. Fél négy volt, én addig még nem aludtam semmit... A fiúk levonultak enni inni és újabb alvással próbálkozni...
Én pedig egyedül(!!!) a 180on aludtam hétig.
Meg tudnám szokni, azt hiszem... :) még úgy is, hogy olyan jó, amikor Áron a két keze közé fogja az arcom, belémbújik és úgy alszik. Éjszakánkét sokszor. :)
Sabtu, 23 April 2011
Dominó
Feszült vagyok... és szerintem Dani is az. Csak ő ezt koncentrált állapotnak hívja.
Pedig szerintem feszülten koncentráltak vagyunk.
Ebből pedig az is következik, hogy a gyerekek is feszültek, szétcsúszósak lettek.
Szépen beleforogtunk a saját kis spirálunkba, és nem látom, hogy melyik végén kell megragadni, és rázni egyet rajta, hogy forduljon egyet és energiaplusszos legyen újra.
Pedig elég nagy adagra volna most szükség.
Valahogy idillibb lett volna a külföldre költözésünk egy ajánlat, majd döntés, majd szerződés ügymenetben, mint egy döntés, várakozás, várakozás, ajánlat, várakozás, írásos ajánlat várakozás sorrendben. Most épp megint a várakozás fázisában vagyunk, miközben teljesen úgy teszünk, mintha menni készülnénk... Vagyis nem teljesen, mert addig nem kezdek el pakolni, amíg nem biztos. Persze rajtunk kívül mindenki más úgy gondolja, hogy biztos ez, csak idő kérdése... Fogynak a napok, a tervezett november első hetében esedékes útnak indulásunkig, a teendők pedig ezzel szemben nem.
Picit feszélyez, hogy nem látom, mikor és hogyan fogom becsomagolni a házat, elkészíteni a gyerekeket, ...
De a leginkább a türelmetlenségünk feszélyez.
Namármegint egy nyafogós poszt... na ezért nem írok :(:(
Pedig szerintem feszülten koncentráltak vagyunk.
Ebből pedig az is következik, hogy a gyerekek is feszültek, szétcsúszósak lettek.
Szépen beleforogtunk a saját kis spirálunkba, és nem látom, hogy melyik végén kell megragadni, és rázni egyet rajta, hogy forduljon egyet és energiaplusszos legyen újra.
Pedig elég nagy adagra volna most szükség.
Valahogy idillibb lett volna a külföldre költözésünk egy ajánlat, majd döntés, majd szerződés ügymenetben, mint egy döntés, várakozás, várakozás, ajánlat, várakozás, írásos ajánlat várakozás sorrendben. Most épp megint a várakozás fázisában vagyunk, miközben teljesen úgy teszünk, mintha menni készülnénk... Vagyis nem teljesen, mert addig nem kezdek el pakolni, amíg nem biztos. Persze rajtunk kívül mindenki más úgy gondolja, hogy biztos ez, csak idő kérdése... Fogynak a napok, a tervezett november első hetében esedékes útnak indulásunkig, a teendők pedig ezzel szemben nem.
Picit feszélyez, hogy nem látom, mikor és hogyan fogom becsomagolni a házat, elkészíteni a gyerekeket, ...
De a leginkább a türelmetlenségünk feszélyez.
Namármegint egy nyafogós poszt... na ezért nem írok :(:(
Jumat, 22 April 2011
Mikor?
- Mikolt gyere vacsorázni!
- Minjárt...
- Na jó, de mikor mindjárt?
- Mooost.
Mondja felháborodottan, és masírozik a konyhába.
:):)
- Minjárt...
- Na jó, de mikor mindjárt?
- Mooost.
Mondja felháborodottan, és masírozik a konyhába.
:):)
Kamis, 21 April 2011
Vágy
Olyan jó lenne egyszer úgy ébredni, hogy nem szédülök, vagy fáj a fejem, vagy esetleg egyszeriben kinyílik a szemem és nem kell erőltetni...
:):)
De ehhez azt hiszem az kellene, hogy huzamosabb ideig aludhassak egyben sok órát.
Vajon ha majd lesz rá módom, akkor képes leszek-e nyolc órát egyhuzamban végigaludni?
Vagy most már végképp megtanulta a szervezetem, hogy három óránként ébredni kell?
...
:):)
De ehhez azt hiszem az kellene, hogy huzamosabb ideig aludhassak egyben sok órát.
Vajon ha majd lesz rá módom, akkor képes leszek-e nyolc órát egyhuzamban végigaludni?
Vagy most már végképp megtanulta a szervezetem, hogy három óránként ébredni kell?
...
Rabu, 20 April 2011
Mikolt neve napja
Hogy Mikolt ezt a nevet viseli, az én felelősségem. Vagyis az övé.Nem tudom, hogy a család mennyire barátkozott meg vele, de én már el sem tudnám képzelni, hogy Mikolt más is lehet, mint Mimi, Mimó, Mimóci, Mikolt, Mimóza. Persze a Kistündér és a Zsivány kivétel... Ja és mostanában csak Szokolgyereknek nevezzük.
Szeretem, hogy van benne vadság, erő, báj, huncutság (haha), zsiványság is, hogy pici, de iszonyatosan túlnő mindannyiunkon.
Az ő lénye azt hiszem megérdemel egy legalább ennyire ritka és (nekem legalábbis nagyon) szép nevet.
Bevallom, az idén erősen koncentráltam a szeptemberre, hogy nehogy elfelejtsük a köszöntést. Becsületünkre legyen mondva, évről évre jobbak vagyunk ebben, lassan talán meg is jegyezzük mindannyian, hogy szeptember 25. Mikolt névnapja.
A család újra összegyűlt, kicsit foghíjasan sajnos, mert Csilla Manónál és Blankánál segédkezik, míg Sanyi távol van, így ők 4en nem képviseltették magukat, Márkus öcsémnek és Petinek is fontosabb dolga volt ma délután. De a Dédi, Mari, Pali, Feri, Matyi és a Mamám tömött sorokban jöttek, hogy megüljük ezt a napot.
Nagyon szeretem ezeket az alkalmakat, értelmet nyer a szó, család. Szeretem ahogy a Dédi mesél, a nagymamák a konyhában mindenféle csuda dolgokat készítenek, hogy a fiúk, meg a férfiak hol a gyerekekkel játszanak, hol beszélgetnek, vagy (mint pl. ma) karnist szerelnek. :)
A lányok már alig várták, hogy mindenki megérkezzen, az ajándékok előkerüléséről nem is beszélve. Hanna elég régóta nehezen viseli, ha nem ő bont, ma sem volt másképp... pedig ajándék volt bőven. De végülis két ünneplés nélkül maradt névnapot is pótoltunk, és volt egyéb apropója is a fő ajándéknak, de ezt egy következő posztban majd részletezem.
Kis Mimi kapott Gryllus cd-t, könyveket, zsírkrétát és a terv az volt, hogy kap egy kihangosítható mp3 lejátszót is. Nyár óta a telefonommal a fülén járkál, hallgatja a Kajátoji muzsikát, vagy az amma lesz ejőszöj-t, de mindenképpen Gryllust. Nos a tervtől kicsit eltértünk, mert végül úgy döntöttünk, hogy kap egy régebbi nokiát amivel járkálhat kedvére, és vettünk egy mini dvd lejátszót. Csendesen azért megjegyeztem, hogy talán erre az évre ez a két Mikoltszületésnap elég is lesz, legalábbis ajándékok tekintetében...
Előkerült a fényképezőgépem is, nagyon jólesett újra kézbe vennem, így hát íme, végre néhány kép... (Mikolt új grimaszszerzeményére, a "nagyon koncentrálok"-ra külön felhívnám a figyelmet... )
Selasa, 19 April 2011
Teregetünk
Hanna segít. A legjobban azt szereti, ha a csipeszekkel bíbelődhet. Áron, majd Mikolt nadrágját már feltette, mire én a többi ruhával végeztem. Nem maradt más, csak Dani alsója.
Kiveszi a lavórból, kirázza (akkurátusan, ahogy tőlem látta), majd fog két csipeszt, és munkához lát.
Észreveszem, nagyon édes... :)
- Az nagyon nagy.
- Nem veszem fel, csak kiteregetem...
Kiveszi a lavórból, kirázza (akkurátusan, ahogy tőlem látta), majd fog két csipeszt, és munkához lát.
Észreveszem, nagyon édes... :)
- Az nagyon nagy.
- Nem veszem fel, csak kiteregetem...
Senin, 18 April 2011
Az egyszavas cím helyett
Ami az lett volna... mozgásban. :)
Viki mondta a múltkor, hogy mi mindig mozgásban vagyunk.
Dani pedig azt, hogy ha becsuk egy ajtót, több kinyílik majd, meglátom.
És igazuk van.
De jó lenne írni erről, de egyelőre olyan ez, mint a várandósság első 12 hete. Féltem, ezért nem vagyok ennél konkrétabb. Néhány nap, maximum néhány hét.
Addig is mozgásban vagyunk. Leginkább Dani, aki ezen a héten két és fél napot volt távol, jövő héten pedig négyet lesz... Hiányzik.
De a céljaink közösek.
Viki mondta a múltkor, hogy mi mindig mozgásban vagyunk.
Dani pedig azt, hogy ha becsuk egy ajtót, több kinyílik majd, meglátom.
És igazuk van.
De jó lenne írni erről, de egyelőre olyan ez, mint a várandósság első 12 hete. Féltem, ezért nem vagyok ennél konkrétabb. Néhány nap, maximum néhány hét.
Addig is mozgásban vagyunk. Leginkább Dani, aki ezen a héten két és fél napot volt távol, jövő héten pedig négyet lesz... Hiányzik.
De a céljaink közösek.
Minggu, 17 April 2011
Fanfárok zengjetek!!!
Dani tegnap elment, és csak csütörtökön jön haza.
Az estét anyukámmal közösen csináltuk, elkel egy harmadik és egy negyedik kéz ilyenkor. Annál is inkább, mert Áron reggeltől estig kézben volna, és ha csak a szememet leveszem róla, már reklamál. Régebben ment az este egyedül a hárommal, de mostanában szinte kivédhetetlen, hogy ha egyedül vagyok velük, ne sírjon minimum kettő. Remélem ez is csitul majd...
Nos az esti elalvás nem ment minden zökkenő nélkül. :) A lányok példásan lefeküdtek, a szokásos, 10+ időpontban, Mikolt olyan fáradt volt, hogy hamar elaludt, Hanna még egyszer kijött orrot fújni.
Áron viszont...
A legújabb verzió nála, hogy felélénkül a fürdés után, és nagyjából éjfélig szórakoztat bennünket. Iszonyú édes, olyan arcokat vág, hogy meg kell egyem, közben persze alig élek már ilyenkor, és szívem szerint egy nagy adag altatót adnék neki, hogy kidőljön. De bírja. Kicsit emlékeztet Hannára.
Kitalálta, hogy ha az alsó állkapcsát előrébb tolja a felsőnél, és úgy tátog, akkor kattogni tud. Nagyokat kacarászik magán, és persze én is...
Tegnap sem akarózott 11kor ágyba kerülnie, sőt, háromnegyed 12 volt, mire végre szólt, mehetünk.
Előtte evett egy felnőttnek is elegendő adagnyi rizs-alma-körte-banán kompozíciót vacsorára, majd mikor (én kis naiv) azt hittem, hogy mehet aludni, 11kor megszoptattam, aztán még megette a maradék ebédjét is fél 12 tájban. Ezek között pedig kétszer adtam neki camomillát, bízva a jótékony hatásban, hátha a fognövesztés zavarja...
Ja, és még biztos ami biztos alapon, szopizott is egy legeslegutolsót...
Éjfélkor enyém volt a nap :):)
Fél kettőkor kerültem ágyba, előtte Daninak írtam, kérte, küldjek egy kívánságlistát. A lányoké hosszabb lett, az enyém csak ennyi: szeretnék egy átalvós éjszakát. Komolyan gondoltam, de mosolyogtam is rajta.
Ugyanis Áron uraság hajnali kettőtől nagyjából négyig nonstop szopizik, amibe vagy belealszom, vagy félálomban merengek. Megszoktam azt hiszem, van egy csendes zsongás alapjáraton a fejemben mindig, de ha reggel kapok három órát egyben, azzal elvagyok.
Ha egyszer egy héten sikerül délután is aludnom, akkor érzem csak igazán, mi marad ki éjjelente..
Szóval visszakanyarodva, hogy bírjam csütörtökig, igazán jólesett volna egyben több, mint három óra.
Egyszer ránéztem az órára fél háromkor, készülve, hogy ugorjak... de nem kellett.
A következő ébresztés fél hétkor FÉL HÉTKOR érkezett, amikor Áron életében először egyszer és utoljára enni kért, majd a kezemet fogva aludt tovább negyed kilencig. Alig hittem... alig hiszem. :) Ha így teljesülne minden kívánságom...
Danikám, most már csak a lányok listája van hátra... de lehet, hogy most neked esne jól egy átalvós éjszaka...
Az estét anyukámmal közösen csináltuk, elkel egy harmadik és egy negyedik kéz ilyenkor. Annál is inkább, mert Áron reggeltől estig kézben volna, és ha csak a szememet leveszem róla, már reklamál. Régebben ment az este egyedül a hárommal, de mostanában szinte kivédhetetlen, hogy ha egyedül vagyok velük, ne sírjon minimum kettő. Remélem ez is csitul majd...
Nos az esti elalvás nem ment minden zökkenő nélkül. :) A lányok példásan lefeküdtek, a szokásos, 10+ időpontban, Mikolt olyan fáradt volt, hogy hamar elaludt, Hanna még egyszer kijött orrot fújni.
Áron viszont...
A legújabb verzió nála, hogy felélénkül a fürdés után, és nagyjából éjfélig szórakoztat bennünket. Iszonyú édes, olyan arcokat vág, hogy meg kell egyem, közben persze alig élek már ilyenkor, és szívem szerint egy nagy adag altatót adnék neki, hogy kidőljön. De bírja. Kicsit emlékeztet Hannára.
Kitalálta, hogy ha az alsó állkapcsát előrébb tolja a felsőnél, és úgy tátog, akkor kattogni tud. Nagyokat kacarászik magán, és persze én is...
Tegnap sem akarózott 11kor ágyba kerülnie, sőt, háromnegyed 12 volt, mire végre szólt, mehetünk.
Előtte evett egy felnőttnek is elegendő adagnyi rizs-alma-körte-banán kompozíciót vacsorára, majd mikor (én kis naiv) azt hittem, hogy mehet aludni, 11kor megszoptattam, aztán még megette a maradék ebédjét is fél 12 tájban. Ezek között pedig kétszer adtam neki camomillát, bízva a jótékony hatásban, hátha a fognövesztés zavarja...
Ja, és még biztos ami biztos alapon, szopizott is egy legeslegutolsót...
Éjfélkor enyém volt a nap :):)
Fél kettőkor kerültem ágyba, előtte Daninak írtam, kérte, küldjek egy kívánságlistát. A lányoké hosszabb lett, az enyém csak ennyi: szeretnék egy átalvós éjszakát. Komolyan gondoltam, de mosolyogtam is rajta.
Ugyanis Áron uraság hajnali kettőtől nagyjából négyig nonstop szopizik, amibe vagy belealszom, vagy félálomban merengek. Megszoktam azt hiszem, van egy csendes zsongás alapjáraton a fejemben mindig, de ha reggel kapok három órát egyben, azzal elvagyok.
Ha egyszer egy héten sikerül délután is aludnom, akkor érzem csak igazán, mi marad ki éjjelente..
Szóval visszakanyarodva, hogy bírjam csütörtökig, igazán jólesett volna egyben több, mint három óra.
Egyszer ránéztem az órára fél háromkor, készülve, hogy ugorjak... de nem kellett.
A következő ébresztés fél hétkor FÉL HÉTKOR érkezett, amikor Áron életében először egyszer és utoljára enni kért, majd a kezemet fogva aludt tovább negyed kilencig. Alig hittem... alig hiszem. :) Ha így teljesülne minden kívánságom...
Danikám, most már csak a lányok listája van hátra... de lehet, hogy most neked esne jól egy átalvós éjszaka...
Sabtu, 16 April 2011
Gyöngyszemek beharangozó
Annyi szép történik mostanában velünk, amikről szeretnék is írni, de olyan fáradt vagyok estére, hogy egyszerűen már az is nehezemre esik, hogy a billentyűkön pötyögjek...
Holnap Dani hazaér végre... helyreáll ezzel a világ rendje.
És remélem a kis csokrot is sikerül karakterekbe formálni...
Holnap Dani hazaér végre... helyreáll ezzel a világ rendje.
És remélem a kis csokrot is sikerül karakterekbe formálni...
Jumat, 15 April 2011
És akkor a csokorra való
A vajúdási szakaszba ért az életünk. És mint ilyen, eléggé sok odafigyelést, meg ezzel párhuzamosan befelé fordulást is igényel.Ezért a ritkább jelenlét... Hosszú szülés lesz, ahogy most látom, így még mindig nem szeretnék semmit sem mondani erről, az viszont nagyon jó érzés volna, ha aki teheti néha gondol ránk, hogy úgy alakuljanak a dolgaink, ahogy a legjobb...
Dani négy napig volt távol. Néha nagyon könnyűnek, néha pedig nagyon nehéznek éreztem ezt az időt. Messzire ment, aggódtam érte, a gondolataim egy részét teljesen kitöltötte, hogy vele mi lehet. Azért az nagyszerű, hogy a mi világunkban már pillanatok alatt elér a hang, a hír, és nem kell hosszú napokat várni, hogy tudjak róla...
Szerintem mindannyian nagyon jól tettük a dolgunkat, leszámítva, hogy hétfőn reggel az első dolgom volt belerúgni az ajtófélfába, miközben Áron kerültem, és egy darab levált a legkisebb lábujjamról. Épp, mint mikor egy porcelán edényt odaver az ember a mosogatóban, és lepattan egy darab belőle. Nem részletezem, nem nagyon tudtam kecsesen járni, meg ijesztő is volt, de már múlóban van, a seb összeforrt, a csontom fáj, a körmöm meg valószínűleg sosem lesz már modellértékű... :)
De hogy a gyöngysor is felfűződjön, meg a szépségek is ide kerüljenek, a teljesség, és az időrendiség igénye nélkül, ezek történtek velünk:
A lányok minden héten egy napot a Mari-Pali rezindencia fennhatósága alatt töltöttek, a múlt héten így Áronnal hármasban voltunk a városban, és vettünk egy hordozót. Elől is, hátul is kiválóan működik, nekem főleg a háton hordozás miatt volt rá szükségem. Mióta a slinget használjuk, úgy érzem, a kendő nekem macerás. Mire megkötöm, megkötném, már eltelt az az idő, amit kibírunk mind, és mikor megkötöm, zavar ha elmozdul, nem tudok megbarátkozni a csomóval. Olyanra vágytam, ami a kendőnél kötöttebb, és már régóta szerettem volna egy manducát.
Nem mondanám, hogy Áron elsőre beleszeretett, voltak is félelmeim, már vagy háromszor megjártam vele a liliputi boltot és próbáltunk mei tait, de nem mertem megvenni, mert vagy nagyon ficánkolt benne, vagy sírt. Ebben is ficánkolt eleinte, mára viszont (minden nap rajtam van azóta) már megszokta, megszerette, elalszik benne, és nagyon örülök a választásnak, mert könnyen beleteszem, nagyon kényelmes, és Mikolt és Hanna is hordozható még benne. Sokszor Mimi az, akit cipelnem kell, miközben egy futóbringa, egy motor és egy babakocsi is van nálunk, így az nem kis feladat. Még úgy sem, ha a hátamon egy, a motor lóg a babakocsin, amiben Áron ücsörög, közben pedig próbálom utolérni Hannát. :):)
(kissé reklámízű, vigyorgok magamon, de tényleg így van :):))
Visszatérve Marihoz, és Palihoz... A lányok a héten szerdán egész nap velük voltak. Többszörös öröm ez. :) A lányok szívesen mennek, a nagyszülők örülnek nekik, nekem pedig a legnehezebb napom a szerda, valamiért akkorra fáradok el, és ha sikerül lendületet kapnom, akkor péntekig még ügyesen rajzolom a felfelé ívet. Így, hogy egygyerekes lettem erre a napra, olyan volt, mintha nyaralnék. Még a legkritikusabb délutáni elalvás is karikacsapás szerűen ment, az utazóágy azt hiszem nagyon bevált odaát. Mikolt (Pali megfogalmazása szerint) még le sem ért a feje, már aludt, és Hannának sem kellett sok idő. Lehet, hogy egyre bátrabbak leszünk, és egyszer megpróbáljuk az éjszakát is?
Míg a lányok mi Áronnal kicsit dolgoztunk.
Felül ugyanis (újabb gyöngyszem... ), de gátülésben. Kornélt lassan egy hónapja nem érem el időpont egyeztetés ügyben. (azóta Gizellától kaptunk időpontot) Kicsit morgolódtam magamban, és Áron úgy tűnik meghallotta, mert tegnap óta előre nyújtja mindkét lábacskáját. :) No nem sokáig ücsörög, amint tud, feláll... és még mindig kúszik, és még mindig asszimetrikusan.
A legszebb gyöngy pedig (aztán befejezem, mielőtt nagyon hosszúra nyúlna):
Egyik este a meseolvasás közben Mikolt, akit épp nem kötött le a mese (nehéz egyszerre három korosztály kedvében járni egyedül), a polcról szerette volna levenni az itatóját, amihez hálózsákban a kosárra próbált felmászni. A kosár elbillent, Mimi lepottyant. Sírni kezdett, mire Hanna (a lábamra való tekintettel nem hozom mostanában a leggyorsabb formámat)odarohant hozzá, átölelte, és csitítgatta. Mikolt visszaölelte, így ültek egy darabig, Mimi hüppögött, Hanna csittegett, aztán mikor Mikolt megnyugodott, mindketten mentek a dolgukra. Mitagadás, elérzékenyültem...
Mikolt beszél. Folyamatosan, nagyon vicceseket mond. Az egyik kedvencem:
- Mimi, te még nem mehetsz óvodába, de majd a mamával eljöttök értem, és akkor játszhatsz te is kicsikét.....
Mikolt felháborodottan:
- Naj vajok.
- Óriási?
- Nem ójási, csak nad vajok.
Dani négy napig volt távol. Néha nagyon könnyűnek, néha pedig nagyon nehéznek éreztem ezt az időt. Messzire ment, aggódtam érte, a gondolataim egy részét teljesen kitöltötte, hogy vele mi lehet. Azért az nagyszerű, hogy a mi világunkban már pillanatok alatt elér a hang, a hír, és nem kell hosszú napokat várni, hogy tudjak róla...
Szerintem mindannyian nagyon jól tettük a dolgunkat, leszámítva, hogy hétfőn reggel az első dolgom volt belerúgni az ajtófélfába, miközben Áron kerültem, és egy darab levált a legkisebb lábujjamról. Épp, mint mikor egy porcelán edényt odaver az ember a mosogatóban, és lepattan egy darab belőle. Nem részletezem, nem nagyon tudtam kecsesen járni, meg ijesztő is volt, de már múlóban van, a seb összeforrt, a csontom fáj, a körmöm meg valószínűleg sosem lesz már modellértékű... :)
De hogy a gyöngysor is felfűződjön, meg a szépségek is ide kerüljenek, a teljesség, és az időrendiség igénye nélkül, ezek történtek velünk:
A lányok minden héten egy napot a Mari-Pali rezindencia fennhatósága alatt töltöttek, a múlt héten így Áronnal hármasban voltunk a városban, és vettünk egy hordozót. Elől is, hátul is kiválóan működik, nekem főleg a háton hordozás miatt volt rá szükségem. Mióta a slinget használjuk, úgy érzem, a kendő nekem macerás. Mire megkötöm, megkötném, már eltelt az az idő, amit kibírunk mind, és mikor megkötöm, zavar ha elmozdul, nem tudok megbarátkozni a csomóval. Olyanra vágytam, ami a kendőnél kötöttebb, és már régóta szerettem volna egy manducát.
Nem mondanám, hogy Áron elsőre beleszeretett, voltak is félelmeim, már vagy háromszor megjártam vele a liliputi boltot és próbáltunk mei tait, de nem mertem megvenni, mert vagy nagyon ficánkolt benne, vagy sírt. Ebben is ficánkolt eleinte, mára viszont (minden nap rajtam van azóta) már megszokta, megszerette, elalszik benne, és nagyon örülök a választásnak, mert könnyen beleteszem, nagyon kényelmes, és Mikolt és Hanna is hordozható még benne. Sokszor Mimi az, akit cipelnem kell, miközben egy futóbringa, egy motor és egy babakocsi is van nálunk, így az nem kis feladat. Még úgy sem, ha a hátamon egy, a motor lóg a babakocsin, amiben Áron ücsörög, közben pedig próbálom utolérni Hannát. :):)
(kissé reklámízű, vigyorgok magamon, de tényleg így van :):))
Visszatérve Marihoz, és Palihoz... A lányok a héten szerdán egész nap velük voltak. Többszörös öröm ez. :) A lányok szívesen mennek, a nagyszülők örülnek nekik, nekem pedig a legnehezebb napom a szerda, valamiért akkorra fáradok el, és ha sikerül lendületet kapnom, akkor péntekig még ügyesen rajzolom a felfelé ívet. Így, hogy egygyerekes lettem erre a napra, olyan volt, mintha nyaralnék. Még a legkritikusabb délutáni elalvás is karikacsapás szerűen ment, az utazóágy azt hiszem nagyon bevált odaát. Mikolt (Pali megfogalmazása szerint) még le sem ért a feje, már aludt, és Hannának sem kellett sok idő. Lehet, hogy egyre bátrabbak leszünk, és egyszer megpróbáljuk az éjszakát is?
Míg a lányok mi Áronnal kicsit dolgoztunk.
Felül ugyanis (újabb gyöngyszem... ), de gátülésben. Kornélt lassan egy hónapja nem érem el időpont egyeztetés ügyben. (azóta Gizellától kaptunk időpontot) Kicsit morgolódtam magamban, és Áron úgy tűnik meghallotta, mert tegnap óta előre nyújtja mindkét lábacskáját. :) No nem sokáig ücsörög, amint tud, feláll... és még mindig kúszik, és még mindig asszimetrikusan.
A legszebb gyöngy pedig (aztán befejezem, mielőtt nagyon hosszúra nyúlna):Egyik este a meseolvasás közben Mikolt, akit épp nem kötött le a mese (nehéz egyszerre három korosztály kedvében járni egyedül), a polcról szerette volna levenni az itatóját, amihez hálózsákban a kosárra próbált felmászni. A kosár elbillent, Mimi lepottyant. Sírni kezdett, mire Hanna (a lábamra való tekintettel nem hozom mostanában a leggyorsabb formámat)odarohant hozzá, átölelte, és csitítgatta. Mikolt visszaölelte, így ültek egy darabig, Mimi hüppögött, Hanna csittegett, aztán mikor Mikolt megnyugodott, mindketten mentek a dolgukra. Mitagadás, elérzékenyültem...
Mikolt beszél. Folyamatosan, nagyon vicceseket mond. Az egyik kedvencem:
- Mimi, te még nem mehetsz óvodába, de majd a mamával eljöttök értem, és akkor játszhatsz te is kicsikét.....
Mikolt felháborodottan:
- Naj vajok.
- Óriási?
- Nem ójási, csak nad vajok.
Kamis, 14 April 2011
Beszoktatás mifelénk
Hogy az oviról, meg az ovisról is essen néhány szó.
Azt hiszem, a lelkemben Hanna már egy éve óvodás. És az ő lelkében is így lehet ez, hiszen ahogy én minden további nélkül el tudtam engedni, és a legtermészetesebb volt, hogy elérkezett ez az idő az életünkben, ő is minden nehézség nélkül indult.
Nem mondom, hogy nem érint meg a gondoltat, hogy már sosem lesz mindig, állandóan, egész nap mellettem, de valahogy sikerült eltalálni azt a kort, amikor már mindkettőnknek így a jobb.
Panka kapcsán sokszor jut eszembe, hogy vajon tényleg mindent megkapott-e, amit megkaphatott, hogy jól szerettem-e, hogy tartalmas volt-e a velem töltött idő.
Nem tudok megnyugtató választ adni erre a kérdésre. De nincs lelkiismeret furdalásom sem.
Mindent úgy tettem, ahogy akkor a legjobban tudtam, és bár sokkal többet is gyurmázhattunk, festhettünk, homokozhattunk ... volna, mi ilyenek voltunk együtt.
A szívemben itt van az összes fontos lépése a közös életünknek, és remélem, hogy ő is így érzi. Hogy jó csapat vagyunk, és azok is maradtunk, mégha az életének egy része már nem csak rólunk szól...
És hogy a beszoktatásról is essen néhány szó :)
A napi elválás nálunk nem volt nehéz. Sőt, volt egy beszélgetésünk Hannával, valahogy így:
- Az egyik kisfiú nagyon sírt.
- Miért?
- Hát hiányzott neki az anyukája.
- És neked is hiányzik az anyukád?
- Nem.
:)
- Ennek örülök. Akkor az azt jelenti, hogy jól érzed ott magad.
- Ühüm.
Ezzel ezt a témát lezártuk...
Azt viszont tudom, hogy minden nap elfáradt. A sok zaj, a rengeteg új inger nyilván nagyon sok egyszerre. Mégha olyan szívesen is megy, hogy ha csak említem neki, hogy holnap ovi lesz, csillogó szemmel kérdi, most?
Valamiért zsigerből úgy éreztem, heti öt nap sok... Mindenki azt mondta, a harmadik héten az is kiborul, aki amúgy szívesen megy... Nem lehet, hogy azért, mert elfárad addigra? Mert sok az öt nap munka, két nap szünet? Mert a harmadik hétre már nincs miből feltölteni az elemeket?
Magamra gondoltam, amikor új helyen kezdtem dolgozni. Hogy az első két hét olyan sokszínű, érdekes, hogy mindent beleadva szívtam magamba az újat... aztán pedig alig bírtam kinyitni a szemem reggelente...
Hanna is ilyen. Minden sejtjével óvodás. És ez kemény munka, komoly dolog.
Három napos hetet szavaztam meg neki, négy nap pihenéssel.
Így fog kinézni a mi beszoktatásunk.
A múlt héten egy napot volt, ezen a héten hármat megy, aztán megint hármat, aztán négyet, és egyszer eljutunk az öthöz.
Nagyon hálás vagyok, hogy az óvonénik partnerek ebben.
Azt hiszem, a lelkemben Hanna már egy éve óvodás. És az ő lelkében is így lehet ez, hiszen ahogy én minden további nélkül el tudtam engedni, és a legtermészetesebb volt, hogy elérkezett ez az idő az életünkben, ő is minden nehézség nélkül indult.
Nem mondom, hogy nem érint meg a gondoltat, hogy már sosem lesz mindig, állandóan, egész nap mellettem, de valahogy sikerült eltalálni azt a kort, amikor már mindkettőnknek így a jobb.
Panka kapcsán sokszor jut eszembe, hogy vajon tényleg mindent megkapott-e, amit megkaphatott, hogy jól szerettem-e, hogy tartalmas volt-e a velem töltött idő.
Nem tudok megnyugtató választ adni erre a kérdésre. De nincs lelkiismeret furdalásom sem.
Mindent úgy tettem, ahogy akkor a legjobban tudtam, és bár sokkal többet is gyurmázhattunk, festhettünk, homokozhattunk ... volna, mi ilyenek voltunk együtt.
A szívemben itt van az összes fontos lépése a közös életünknek, és remélem, hogy ő is így érzi. Hogy jó csapat vagyunk, és azok is maradtunk, mégha az életének egy része már nem csak rólunk szól...
És hogy a beszoktatásról is essen néhány szó :)
A napi elválás nálunk nem volt nehéz. Sőt, volt egy beszélgetésünk Hannával, valahogy így:
- Az egyik kisfiú nagyon sírt.
- Miért?
- Hát hiányzott neki az anyukája.
- És neked is hiányzik az anyukád?
- Nem.
:)
- Ennek örülök. Akkor az azt jelenti, hogy jól érzed ott magad.
- Ühüm.
Ezzel ezt a témát lezártuk...
Azt viszont tudom, hogy minden nap elfáradt. A sok zaj, a rengeteg új inger nyilván nagyon sok egyszerre. Mégha olyan szívesen is megy, hogy ha csak említem neki, hogy holnap ovi lesz, csillogó szemmel kérdi, most?
Valamiért zsigerből úgy éreztem, heti öt nap sok... Mindenki azt mondta, a harmadik héten az is kiborul, aki amúgy szívesen megy... Nem lehet, hogy azért, mert elfárad addigra? Mert sok az öt nap munka, két nap szünet? Mert a harmadik hétre már nincs miből feltölteni az elemeket?
Magamra gondoltam, amikor új helyen kezdtem dolgozni. Hogy az első két hét olyan sokszínű, érdekes, hogy mindent beleadva szívtam magamba az újat... aztán pedig alig bírtam kinyitni a szemem reggelente...
Hanna is ilyen. Minden sejtjével óvodás. És ez kemény munka, komoly dolog.
Három napos hetet szavaztam meg neki, négy nap pihenéssel.
Így fog kinézni a mi beszoktatásunk.
A múlt héten egy napot volt, ezen a héten hármat megy, aztán megint hármat, aztán négyet, és egyszer eljutunk az öthöz.
Nagyon hálás vagyok, hogy az óvonénik partnerek ebben.
Rabu, 13 April 2011
És akkor beköszöntött az ősz
Beindulnak a foglalkozások, ami főleg Mimit és Áront érinti majd, hiszen Hannát már óvodás... Ez a rész nagyon fura, és tény, hogy két gyerek, az nem három. Örülök, hogy Hanna az oviban hallgatja a mesét a szőnyegen ülve, és szilvát eszik közben. És még el sem kezdődtek a szervezett dolgok...
Áronnal a héten újra Kornéloztunk. Végre. Vagy egy hónapja próbálom elérni, időpontot kérni, de nem sikerült. Hétfőn viszont a régi időpontunkban mehettünk, és bár nem volt boldog attól, amit "vittem", aggodalomra semmi ok. Újra megerősödött bennem, hogy a legjobb helyen vagyunk mozgásfejlődés szempontból. Amikor én azon aggódom, hogy Áron gátülésben ül, és feláll miközben inkább mászni volna neki jó, Kornél legyint, és megnyugtat... Nem kell ám a tökéletességre törekedni, kontextusában legyen rendben a fejlődése, és persze igyekezzünk minél kevesebb lehetőséget biztosítani pl. a beülésre, de rendben lesz.
Szeretem, hogy nem egy módszer, amit ő csinál, és nem egyenfoglalkozás. Persze az alap az egy, de hogy melyik gyerek mikor és hol tart, az egyéni.
Hannának a héten vettünk salus cipőt, régi restanciámat tudtam végre magam mögött ezzel, ráadásul a nagyon csúnyák közül ez még szépnek is mondható. Hanna szívesen hordja, az oviban a benti cipője is ez lett. Eszembe jutott ennek kapcsán Mikolt, hogy vajon neki is befelé dől-e a lába. Megkértem Kornélt is, Angélát is, nézzenek rá, és mindketten azt mondták, teljesen rendben van, szép a lába, csak sokat járassam a szőnyeg alá helyezett tárgyakon, vagyis egyenetlen felületen, mezítláb. Örömhír! Az első igazolás számomra arról, hogy érdemes volt odafigyelni arra, hogy hogyan ül.
Pénteken már néptánc is van talán, szerdán délután lehet hogy eljutunk dalolkára, és ha lesz módunk, csütörtökön úszni is jó volna.
Hogy azért legyen egy kis emlékeztető is arról, miszerint a gyerekek kétszer betegek egy évben... Tegnapra én teljesen, Dani kicsit kevésbé, de kidőltünk. Influenza lehet, nekem olyan érzésem volt, hogy cseppfolyóssá válok hirtelen. Mára jobb, de minden porcikám fáj, a legrosszabb a hátam, mellkasom.
Hanna köhög, éjjel hiába párásítok, egyszer felkel és öklendezésig, hurutosan köhög.
Ma hajnalban méz, prospan és egy kis ivás után azt kérdezte:
- Mama, most akkor aludjak, vagy felkeljek?
- Szerintem inkább aludj.
- Hát... ha végre abbahagyom a köhögést, majd alszom is.
Szegény...
Így a mai délelőttöt a homeos doktornéninél is töltöttük, szerencsére semmi komoly, a tüdeje tiszta, kapott golyókat, én pedig megnyugodtam.
Márciusig csak meggyógyulunk... :)
Áronnal a héten újra Kornéloztunk. Végre. Vagy egy hónapja próbálom elérni, időpontot kérni, de nem sikerült. Hétfőn viszont a régi időpontunkban mehettünk, és bár nem volt boldog attól, amit "vittem", aggodalomra semmi ok. Újra megerősödött bennem, hogy a legjobb helyen vagyunk mozgásfejlődés szempontból. Amikor én azon aggódom, hogy Áron gátülésben ül, és feláll miközben inkább mászni volna neki jó, Kornél legyint, és megnyugtat... Nem kell ám a tökéletességre törekedni, kontextusában legyen rendben a fejlődése, és persze igyekezzünk minél kevesebb lehetőséget biztosítani pl. a beülésre, de rendben lesz.
Szeretem, hogy nem egy módszer, amit ő csinál, és nem egyenfoglalkozás. Persze az alap az egy, de hogy melyik gyerek mikor és hol tart, az egyéni.
Hannának a héten vettünk salus cipőt, régi restanciámat tudtam végre magam mögött ezzel, ráadásul a nagyon csúnyák közül ez még szépnek is mondható. Hanna szívesen hordja, az oviban a benti cipője is ez lett. Eszembe jutott ennek kapcsán Mikolt, hogy vajon neki is befelé dől-e a lába. Megkértem Kornélt is, Angélát is, nézzenek rá, és mindketten azt mondták, teljesen rendben van, szép a lába, csak sokat járassam a szőnyeg alá helyezett tárgyakon, vagyis egyenetlen felületen, mezítláb. Örömhír! Az első igazolás számomra arról, hogy érdemes volt odafigyelni arra, hogy hogyan ül.
Pénteken már néptánc is van talán, szerdán délután lehet hogy eljutunk dalolkára, és ha lesz módunk, csütörtökön úszni is jó volna.
Hogy azért legyen egy kis emlékeztető is arról, miszerint a gyerekek kétszer betegek egy évben... Tegnapra én teljesen, Dani kicsit kevésbé, de kidőltünk. Influenza lehet, nekem olyan érzésem volt, hogy cseppfolyóssá válok hirtelen. Mára jobb, de minden porcikám fáj, a legrosszabb a hátam, mellkasom.
Hanna köhög, éjjel hiába párásítok, egyszer felkel és öklendezésig, hurutosan köhög.
Ma hajnalban méz, prospan és egy kis ivás után azt kérdezte:
- Mama, most akkor aludjak, vagy felkeljek?
- Szerintem inkább aludj.
- Hát... ha végre abbahagyom a köhögést, majd alszom is.
Szegény...
Így a mai délelőttöt a homeos doktornéninél is töltöttük, szerencsére semmi komoly, a tüdeje tiszta, kapott golyókat, én pedig megnyugodtam.
Márciusig csak meggyógyulunk... :)
Selasa, 12 April 2011
Ennyit erről
Mára semmi bajom...
Dani tegnap alig élt, mára jobban van, ha jól számolom, akkor holnapra kutya baja.
A lányok még köhögnek, de Hanna ma éjjel csak egy kicsit "ugatott".
Senkinek nem fáj semmije, így egészségesnek nyilvánítottam az egész csapatot.
Lehet, hogy nincs összefüggés a homeopátiás dokink látogatása, az utána bevett bogyók, és a látványos gyógyulás között, de azért megkockáztatnék egy enyhe szignifikanciát.
Amit szedtünk:
Felnőttek: Oscillococcinum három óránként egy fiola, Gelsemium első nap 2x3 D30, majd két napig 1x3. Ferrum fosphoricum ezt Schüssler sóból napi 3x1. CSillagánizs tea, citromal mézzel és dr Chen féle C vitamin.
A gyerekek személyre szóló golyókat kaptak, gondolom ez lenne az érdekesebb, de mert ezt mi a doktornénitől közvetlenül kapjuk ellátva a használati utasítással, sajnos nem tudom... Mindenesetre Ferrumot ők is kaptak, és Hanna prospant is iszogat napi 2-3x.
Itt a vége... míg majd jön a következő...
Dani tegnap alig élt, mára jobban van, ha jól számolom, akkor holnapra kutya baja.
A lányok még köhögnek, de Hanna ma éjjel csak egy kicsit "ugatott".
Senkinek nem fáj semmije, így egészségesnek nyilvánítottam az egész csapatot.
Lehet, hogy nincs összefüggés a homeopátiás dokink látogatása, az utána bevett bogyók, és a látványos gyógyulás között, de azért megkockáztatnék egy enyhe szignifikanciát.
Amit szedtünk:
Felnőttek: Oscillococcinum három óránként egy fiola, Gelsemium első nap 2x3 D30, majd két napig 1x3. Ferrum fosphoricum ezt Schüssler sóból napi 3x1. CSillagánizs tea, citromal mézzel és dr Chen féle C vitamin.
A gyerekek személyre szóló golyókat kaptak, gondolom ez lenne az érdekesebb, de mert ezt mi a doktornénitől közvetlenül kapjuk ellátva a használati utasítással, sajnos nem tudom... Mindenesetre Ferrumot ők is kaptak, és Hanna prospant is iszogat napi 2-3x.
Itt a vége... míg majd jön a következő...
Senin, 11 April 2011
Áronnak ízlik
Aki a képeket hiányolja, attól elnézést kell kérnem... azért nincsenek képek, mert nem készülnek. Igyekszem házi fotós gúnyámba is visszabújni, és hamarosan újra képekkel elárasztani a blogot...
Viszont amit igazán sajnálok, hogy erről nincs (még) videó.
Ahogy Áron eszik.
Pár napja, ha valami ízlik neki, akkor cuppant a nyelvével. Minden falat után :):)
Éjjel, mikor az egyik forrást kiürítette, gondoltam alhatunk, erre halk cuppantás. Egyszer. Majd egy hangosabb, majd még egy.
Nem tudtam nem dekódolni az üzenetet, megkapta hát a másikat is, elégedetten sóhajtott, megette ami volt benne, aztán aludtunk tovább.
Viszont amit igazán sajnálok, hogy erről nincs (még) videó.
Ahogy Áron eszik.
Pár napja, ha valami ízlik neki, akkor cuppant a nyelvével. Minden falat után :):)
Éjjel, mikor az egyik forrást kiürítette, gondoltam alhatunk, erre halk cuppantás. Egyszer. Majd egy hangosabb, majd még egy.
Nem tudtam nem dekódolni az üzenetet, megkapta hát a másikat is, elégedetten sóhajtott, megette ami volt benne, aztán aludtunk tovább.
Minggu, 10 April 2011
Szószedet
Mikolttól.
Szeite igu bugum. Szerintem irgum burgum
Tojobee sekki. Toljon be senki
Efezá elefánt
Mannia markoló
Az mitoda, hm?
És ha leülök, hogy leírjam, eszembe sem jut a legtöbb... de majd bővítem :)
Szeite igu bugum. Szerintem irgum burgum
Tojobee sekki. Toljon be senki
Efezá elefánt
Mannia markoló
Az mitoda, hm?
És ha leülök, hogy leírjam, eszembe sem jut a legtöbb... de majd bővítem :)
Sabtu, 09 April 2011
A nagy és a kisóvodás
Mikolt küzd a beszoktatással. Vagyis azzal a ténnyel, hogy míg Hanna elmegy, ő marad. Pedig mondogatja Naj vajok..., mégsem mehet. Nem érti. Annál is inkább, mert Hannával össze van nőve. Látványosan.
Azok a jó reggelek, amikor Dani úgy viszi el Hannát, hogy Mikolt még alszik. Ilyenkor ha felébred, nem keresi rögtön, és legtöbbször teljesen békésen fogadja, hogy nincs itthon.
Ellenben ha ő is fent van már, akkor zokog, kiabál, nem szeretne elválni.
Ma reggel is így indult a nap. Én öltöztettem Hannát, megcsináltam a haját is, miközben Mimi ült mellettünk, játszott, nézelődött, ébredezett. Figyeltem, hogy érti-e mi történik, és úgy tűnt, hogy igen.
Aztán elindultak kifelé Hanna és Dani, Mikolt pedig gésaként, de rohanva a hálózsákjában tipegett utánuk az előszobába. Még ott sem volt benne biztos, hogy ő marad, így csak akkor kezdett legörbülni a kis szája, amikor Hanna kilépett az ajtón.
A szívem szakadt, amikor ezt mondta:
- Hanna várj meg, jó?
Annyira kedvesen, annyira könyörögve kérte, Hanna a lépcsőn állva próbált neki valami nagyon kedveset mondani, de már késő volt.
Mimi a földre vetette magát és zokogott.
Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni... és közben annyira, de annyira sajnáltam ezt a kis óvodást, aki ha ott vagyunk, egy szó nélkül figyel, csinálja, amit a nagyok, és azt hiszem, ha Hanna vele lenne, teljesen ügyesen volna ő is igazi ovis már.
Most egyelőre igyekszem mindenfélével kárpótolni, éreztetni vele, hogy jó neki, hogy mostantól egy ideig ő a nagy idehaza, hogy azt játsszuk, amit csak szeretne.
Nehéz dolgom van, mert Mimi Hannával szeretne játszani, vele szeretne lenni.
Látom, ahogy megfogja a babakocsit, nézi, gondolkodik, aztán otthagyja...
Azt hiszem ennyire lehet rossz az is, amikor egy gyerek az oviban sír, amikor el kell válnia. Nekem legalább annyival könnyebb, hogy velem itt van a kis fájósszívű...
Azok a jó reggelek, amikor Dani úgy viszi el Hannát, hogy Mikolt még alszik. Ilyenkor ha felébred, nem keresi rögtön, és legtöbbször teljesen békésen fogadja, hogy nincs itthon.
Ellenben ha ő is fent van már, akkor zokog, kiabál, nem szeretne elválni.
Ma reggel is így indult a nap. Én öltöztettem Hannát, megcsináltam a haját is, miközben Mimi ült mellettünk, játszott, nézelődött, ébredezett. Figyeltem, hogy érti-e mi történik, és úgy tűnt, hogy igen.
Aztán elindultak kifelé Hanna és Dani, Mikolt pedig gésaként, de rohanva a hálózsákjában tipegett utánuk az előszobába. Még ott sem volt benne biztos, hogy ő marad, így csak akkor kezdett legörbülni a kis szája, amikor Hanna kilépett az ajtón.
A szívem szakadt, amikor ezt mondta:
- Hanna várj meg, jó?
Annyira kedvesen, annyira könyörögve kérte, Hanna a lépcsőn állva próbált neki valami nagyon kedveset mondani, de már késő volt.
Mimi a földre vetette magát és zokogott.
Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni... és közben annyira, de annyira sajnáltam ezt a kis óvodást, aki ha ott vagyunk, egy szó nélkül figyel, csinálja, amit a nagyok, és azt hiszem, ha Hanna vele lenne, teljesen ügyesen volna ő is igazi ovis már.
Most egyelőre igyekszem mindenfélével kárpótolni, éreztetni vele, hogy jó neki, hogy mostantól egy ideig ő a nagy idehaza, hogy azt játsszuk, amit csak szeretne.
Nehéz dolgom van, mert Mimi Hannával szeretne játszani, vele szeretne lenni.
Látom, ahogy megfogja a babakocsit, nézi, gondolkodik, aztán otthagyja...
Azt hiszem ennyire lehet rossz az is, amikor egy gyerek az oviban sír, amikor el kell válnia. Nekem legalább annyival könnyebb, hogy velem itt van a kis fájósszívű...
Jumat, 08 April 2011
Nem túl jó hírek...
Áron tegnap elesett.
Már egy pár napja mindig ugyanott üti be a fejét. Feláll, aztán leülne, de ha nem sikerül ahelyett, hogy a popsijára huppanna, dől. És támasz nélkül a feje ér le először, nem a keze.
A kisasztalnál ácsorgott, a duplókkal játszott, és így utólag rekonstruálva a történteket, valószínűleg egy darabbal küzdött, ami nehezen, de végül engedett. Nagyot kellett esnie, ezt ma már tudom. Akkor csak azt hallottam sír, szaladtam, azonnal vigasztaltam, abba is hagyta, és ment a dolgára.
Csak egy másfél óra múlva láttam, hogy a bal füle fölött egy Mimitenyérnyi területen púp van a fején. Megtapogattam, és puha volt. Megijedtem, figyeltem, aztán a nap úgy hozta, hogy a lányokat ki kellett vinni, játszótereztünk, Áron a babakocsiban ücsörgött, mint ilyenkor általában, semmi szokatlant nem tapasztaltam, így el is felejtettem, hogy mi történt vele.
Csak amikor Vikiéknél, már Danival együtt voltunk, és levettem a sapiját, vizsgáltam meg újra. A hupli, meg a puhaság maradt.
Dani is, Viki is megijedtek. Felhívtuk a mi dokinkat, aki azt mondta, vigyük be a Jánosba röntgenezzék meg. Lementünk még a rendelésre is, és bár nem a mi orvosunk, de egy nagyon kedves, higgadt, (Dani szerint élete egyik legjobb orvosélményét nyújtó) fiatal doktorbácsi volt, aki azt mondta, ha az ő gyereke volna, bevinné. Ennél több nem kell.
A lányokat Vikinél hagytuk, én el sem köszöntem tőlük, mert az emeleten játszottak.
A Jánosban egyik folyosóról a másikra vártuk a sorunkat, közben adatfelvétel, röntgen... Nincs jó hírem.
Koponytörés. Hat centis... Kicsit meghaltam...
Egy hét kórház, semmi teendő azon kívül, hogy a fejére nagyon kell vigyáznom, de megfigyelésen bent kell tartania a protokoll szerint.
Csakhogy nincs ágy. Rácsos is csak egy átjáróként is funkcionáló szobában, én kaphatok egy fotelt. Hét éjszakára. A nővér hozzáállásáról, vagy hozzánknemállásáról nem tennék említést.
Dani hazajött a lányokat elaltatni, Áronnal éjjel egyig a folyosón sétáltam, mert a kiságyban nem akart elaludni, folyton felállt, amit most nem volna szabad. Aztán Dani megérkezett és hozott egy szivacsot, amin beköltöztünk a játszószobába, ahol "hideg van" a 30 fok helyett csak 23, és éjjel nem lehet bemenni... Gondolom szellemek lakják.
Reggel megkaptam a magamét az ügyeletes személyzettől, hogy ott nem lett volna szabad aludnunk.
- A játszószoba nem arra való, hogy ott aludjanak Anyuka.
- Az a cél, hogy a gyerek meggyógyuljon?
- Persze.
- Akkor azt gondolom jól tettem, hogy elkövettem mindent azért, hogy aludni tudjon.
- Akkor sem lehet ott aludni.
- Miért?
- Mert az játszószoba.
Ühüm... Nem nagyon ment át, hogy Áron mellettem tud elpihenni, máshol nem. Nem csak azért, mert szopik még. Hiszen itt ez a remek szoptatósfotel, abban lehet, és ott a rácsoságy, abban meg alhat.
És akkor szó se essék arról, hogy koponyasérült gyerekre mint hímes tojásra kellene vigyáznom, vagyis jobb, ha én is alszom néha... Hogy az ebédet nem sikerült időre megennem, mert nem tudom letenni a gyereket? Kit érdekel... Etetőszék, pohár nincs. Nem is tudom milyen osztály ez amúgy...
Nos a kezdeti nehézségek után új lehetőséget kerestünk, beszéltünk a Bethesda kórházzal, ahol azt mondták, szerintük indokolatlan a hét nap benntartózkodás. (Értem én, hogy fő, hogy az orvosok kéznél legyenek, de egy baba, aki nem tud pihenni, mert a takarítónő zacskót cserél a szemetesben, miközben Áron alszik, és ezzel felkelti, nem érdekes... szóval szerintem nehezebben, lassabban gyógyul, mint a maga megszokott, biztonságos, pihentető otthonában. Hajlandó vagyok szigorú szobafogságban tartani, és nagyszülői segítséget igénybe venni a lányok miatt akár, de ezeket a körülményeket nem gondolom megfelelőnek... egyikünk számára sem)
Odaát van már ágyunk, de mert ma kaptunk egyet itt is, úgy gondolom, maradunk. Közelebb van, és ha nincs komplikáció, akkor egyelőre érzek magamban erőt, hogy a kukába száműzzem a minket érő negatív hangokat. Hogy meddig, azt nem tudom.
Most Danival felváltva vagyunk Áronnal, vagy a lányokkal, én minden nap hazajövök egy kicsit, és örülök ennek.
Áron pedig a púpján és a kívülről nem látható, de az én szívemnek cseppet sem kedves sérülésén kívül jól van, olyan, mint mindig. Vannak már barátai is, és hála a szivacsnak, amit bevittünk, a játszószobában is tudunk lenni, így jöhet mehet kedvére... Hamár egyszer játszószoba.
Úgy tűnik, én már csak ilyesmit tudok kérni itt... Gondoljatok ránk, hogy minden rendben legyen, Áron hamar és komplikáció mentesen gyógyuljon.
Köszönjük.
Már egy pár napja mindig ugyanott üti be a fejét. Feláll, aztán leülne, de ha nem sikerül ahelyett, hogy a popsijára huppanna, dől. És támasz nélkül a feje ér le először, nem a keze.
A kisasztalnál ácsorgott, a duplókkal játszott, és így utólag rekonstruálva a történteket, valószínűleg egy darabbal küzdött, ami nehezen, de végül engedett. Nagyot kellett esnie, ezt ma már tudom. Akkor csak azt hallottam sír, szaladtam, azonnal vigasztaltam, abba is hagyta, és ment a dolgára.
Csak egy másfél óra múlva láttam, hogy a bal füle fölött egy Mimitenyérnyi területen púp van a fején. Megtapogattam, és puha volt. Megijedtem, figyeltem, aztán a nap úgy hozta, hogy a lányokat ki kellett vinni, játszótereztünk, Áron a babakocsiban ücsörgött, mint ilyenkor általában, semmi szokatlant nem tapasztaltam, így el is felejtettem, hogy mi történt vele.
Csak amikor Vikiéknél, már Danival együtt voltunk, és levettem a sapiját, vizsgáltam meg újra. A hupli, meg a puhaság maradt.
Dani is, Viki is megijedtek. Felhívtuk a mi dokinkat, aki azt mondta, vigyük be a Jánosba röntgenezzék meg. Lementünk még a rendelésre is, és bár nem a mi orvosunk, de egy nagyon kedves, higgadt, (Dani szerint élete egyik legjobb orvosélményét nyújtó) fiatal doktorbácsi volt, aki azt mondta, ha az ő gyereke volna, bevinné. Ennél több nem kell.
A lányokat Vikinél hagytuk, én el sem köszöntem tőlük, mert az emeleten játszottak.
A Jánosban egyik folyosóról a másikra vártuk a sorunkat, közben adatfelvétel, röntgen... Nincs jó hírem.
Koponytörés. Hat centis... Kicsit meghaltam...
Egy hét kórház, semmi teendő azon kívül, hogy a fejére nagyon kell vigyáznom, de megfigyelésen bent kell tartania a protokoll szerint.
Csakhogy nincs ágy. Rácsos is csak egy átjáróként is funkcionáló szobában, én kaphatok egy fotelt. Hét éjszakára. A nővér hozzáállásáról, vagy hozzánknemállásáról nem tennék említést.
Dani hazajött a lányokat elaltatni, Áronnal éjjel egyig a folyosón sétáltam, mert a kiságyban nem akart elaludni, folyton felállt, amit most nem volna szabad. Aztán Dani megérkezett és hozott egy szivacsot, amin beköltöztünk a játszószobába, ahol "hideg van" a 30 fok helyett csak 23, és éjjel nem lehet bemenni... Gondolom szellemek lakják.
Reggel megkaptam a magamét az ügyeletes személyzettől, hogy ott nem lett volna szabad aludnunk.
- A játszószoba nem arra való, hogy ott aludjanak Anyuka.
- Az a cél, hogy a gyerek meggyógyuljon?
- Persze.
- Akkor azt gondolom jól tettem, hogy elkövettem mindent azért, hogy aludni tudjon.
- Akkor sem lehet ott aludni.
- Miért?
- Mert az játszószoba.
Ühüm... Nem nagyon ment át, hogy Áron mellettem tud elpihenni, máshol nem. Nem csak azért, mert szopik még. Hiszen itt ez a remek szoptatósfotel, abban lehet, és ott a rácsoságy, abban meg alhat.
És akkor szó se essék arról, hogy koponyasérült gyerekre mint hímes tojásra kellene vigyáznom, vagyis jobb, ha én is alszom néha... Hogy az ebédet nem sikerült időre megennem, mert nem tudom letenni a gyereket? Kit érdekel... Etetőszék, pohár nincs. Nem is tudom milyen osztály ez amúgy...
Nos a kezdeti nehézségek után új lehetőséget kerestünk, beszéltünk a Bethesda kórházzal, ahol azt mondták, szerintük indokolatlan a hét nap benntartózkodás. (Értem én, hogy fő, hogy az orvosok kéznél legyenek, de egy baba, aki nem tud pihenni, mert a takarítónő zacskót cserél a szemetesben, miközben Áron alszik, és ezzel felkelti, nem érdekes... szóval szerintem nehezebben, lassabban gyógyul, mint a maga megszokott, biztonságos, pihentető otthonában. Hajlandó vagyok szigorú szobafogságban tartani, és nagyszülői segítséget igénybe venni a lányok miatt akár, de ezeket a körülményeket nem gondolom megfelelőnek... egyikünk számára sem)
Odaát van már ágyunk, de mert ma kaptunk egyet itt is, úgy gondolom, maradunk. Közelebb van, és ha nincs komplikáció, akkor egyelőre érzek magamban erőt, hogy a kukába száműzzem a minket érő negatív hangokat. Hogy meddig, azt nem tudom.
Most Danival felváltva vagyunk Áronnal, vagy a lányokkal, én minden nap hazajövök egy kicsit, és örülök ennek.
Áron pedig a púpján és a kívülről nem látható, de az én szívemnek cseppet sem kedves sérülésén kívül jól van, olyan, mint mindig. Vannak már barátai is, és hála a szivacsnak, amit bevittünk, a játszószobában is tudunk lenni, így jöhet mehet kedvére... Hamár egyszer játszószoba.
Úgy tűnik, én már csak ilyesmit tudok kérni itt... Gondoljatok ránk, hogy minden rendben legyen, Áron hamar és komplikáció mentesen gyógyuljon.
Köszönjük.
Kamis, 07 April 2011
Ami nem öl meg, az épít
Valahányszor nagyobb csomagot kapok, úgy érzem, most élek igazán.
Minden nehézségben az a legjobb, hogy tudom, a határaimat feszegeti, megélem önmagam, látom a gyengéimet és megkapom a lehetőséget arra, hogy változtassak. A lényegre koncentrálni olyan, mintha egy kolostorban ülnék, és meditálnék.
Nagyon jó volna, ha ezt Áron balesete nélkül tudnám megélni, de a lehetőséget most ez teremti. Élnem kell vele...
Szerda óta olyan, mintha egy év telt volna el. Megmerevednek a pillanatok, apró részletek vésődnek be, és azt hiszem mindannyian kaptunk már most is. Az aggódást felváltotta az a biztos tudat, hogy minden rendben van.
Sok jó van abban, hogy kórházban vagyunk. A legjobb persze az, hogy Áron állapota stabil.
Ma megnézte neurológus, és azon kívül, hogy azonnal észrevette azt, ami miatt Kornélhoz járunk, a balesettel kapcsolatban csak megnyugtatót mondott.
A hupli változatlan, és változatlanul nincs sem aluszékonyság, se hányás, se további szövődmény. Tudom, hogy minden perccel közelebb vagyunk a gyógyuláshoz. Az egyik anyukától kaptunk egy fejvédőt (a kórháznak nincs ilyene, pedig azt gondolom, nagyon hasznos lehet...ne és lett volna, ha van nekünk is. Dani épp szervezi, hogy legyen egy sajátunk is), és lassan kialakítjuk a rutinokat is, ott bent és idehaza egyaránt. Ezzel pedig sokkal könnyebb együtt élni.
Minden nap délben hazajövök a lányokhoz, velük vagyok estig, míg Dani Áronnal van bent. Tegnap palacsintát sütöttünk, játszottunk, nagyon jó volt együtt lenni, és itthon lenni egy kicsit. A lányok ügyesen alkalmazkodtak, persze így, hogy Dani velük tud lenni sokkal könnyebb nekik is. Ma reggel már Mikolt is szívesen beszélt velem telefonon, Hanna is sok okosat kérdez, sajnálom, hogy nem jöhetnek be meglátogatni a kicsit.
A kórházban sok időt töltünk a játszószobában, Áron lelkesen fogadja az új dolgokat. Egy három ágyas szobába kerültünk, majdnem tökéletes, csak a folyosó lámpája világított a szemünkbe, de ma már egy egyágyasba kerülünk, ahol nincs ilyesmi sem. Elég sokan hazamentek tegnap, és ma is, így szinte üres az osztály. A legjobban Dávidékat sajnáljuk, viszont ez is egy nagyszerű hozama az itt töltött napjainknak.
Tegnap bevittem a pihenőszéket is (mint utóbb kiderült, a babakocsit is bevihettem volna, de ezt másképp prezentálta az első éjjeles nővér... grrr), amiben Áron, mint aki hazaért aludt délelőtt két órát. Este is sikerült már 11kor elaludnia, és fél nyolcig fel sem kelt. Jó ez, mert alvás közben gyógyul a leginkább. Amúgy pedig valódi egyke lett, csak körülötte forog a világ, amit rengeteg mosollyal, és a legkiegyensúlyozottabb formájával honorál is.
Szép lassan ballagnak az órák, ha hazaérek igyekszem rendet rakni és erőt gyűjteni, pihenni és töltődni a lányokból.
Hamarosan lepereg a homokóránk, nagyon szeretnék újra öt tagú családot.
Ehelyütt is szeretném megköszönni mindenkinek a sok gondolatot, a kommenteket, tényleg úgy érzem, hogy van felettünk, (vagy alattunk?) egy (szeretet)háló, ami véd, megtart. Annyi segítséget kapunk, amennyiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Köszönöm szépen!!!!!
Minden nehézségben az a legjobb, hogy tudom, a határaimat feszegeti, megélem önmagam, látom a gyengéimet és megkapom a lehetőséget arra, hogy változtassak. A lényegre koncentrálni olyan, mintha egy kolostorban ülnék, és meditálnék.
Nagyon jó volna, ha ezt Áron balesete nélkül tudnám megélni, de a lehetőséget most ez teremti. Élnem kell vele...
Szerda óta olyan, mintha egy év telt volna el. Megmerevednek a pillanatok, apró részletek vésődnek be, és azt hiszem mindannyian kaptunk már most is. Az aggódást felváltotta az a biztos tudat, hogy minden rendben van.
Sok jó van abban, hogy kórházban vagyunk. A legjobb persze az, hogy Áron állapota stabil.
Ma megnézte neurológus, és azon kívül, hogy azonnal észrevette azt, ami miatt Kornélhoz járunk, a balesettel kapcsolatban csak megnyugtatót mondott.
A hupli változatlan, és változatlanul nincs sem aluszékonyság, se hányás, se további szövődmény. Tudom, hogy minden perccel közelebb vagyunk a gyógyuláshoz. Az egyik anyukától kaptunk egy fejvédőt (a kórháznak nincs ilyene, pedig azt gondolom, nagyon hasznos lehet...ne és lett volna, ha van nekünk is. Dani épp szervezi, hogy legyen egy sajátunk is), és lassan kialakítjuk a rutinokat is, ott bent és idehaza egyaránt. Ezzel pedig sokkal könnyebb együtt élni.
Minden nap délben hazajövök a lányokhoz, velük vagyok estig, míg Dani Áronnal van bent. Tegnap palacsintát sütöttünk, játszottunk, nagyon jó volt együtt lenni, és itthon lenni egy kicsit. A lányok ügyesen alkalmazkodtak, persze így, hogy Dani velük tud lenni sokkal könnyebb nekik is. Ma reggel már Mikolt is szívesen beszélt velem telefonon, Hanna is sok okosat kérdez, sajnálom, hogy nem jöhetnek be meglátogatni a kicsit.
A kórházban sok időt töltünk a játszószobában, Áron lelkesen fogadja az új dolgokat. Egy három ágyas szobába kerültünk, majdnem tökéletes, csak a folyosó lámpája világított a szemünkbe, de ma már egy egyágyasba kerülünk, ahol nincs ilyesmi sem. Elég sokan hazamentek tegnap, és ma is, így szinte üres az osztály. A legjobban Dávidékat sajnáljuk, viszont ez is egy nagyszerű hozama az itt töltött napjainknak.
Tegnap bevittem a pihenőszéket is (mint utóbb kiderült, a babakocsit is bevihettem volna, de ezt másképp prezentálta az első éjjeles nővér... grrr), amiben Áron, mint aki hazaért aludt délelőtt két órát. Este is sikerült már 11kor elaludnia, és fél nyolcig fel sem kelt. Jó ez, mert alvás közben gyógyul a leginkább. Amúgy pedig valódi egyke lett, csak körülötte forog a világ, amit rengeteg mosollyal, és a legkiegyensúlyozottabb formájával honorál is.
Szép lassan ballagnak az órák, ha hazaérek igyekszem rendet rakni és erőt gyűjteni, pihenni és töltődni a lányokból.
Hamarosan lepereg a homokóránk, nagyon szeretnék újra öt tagú családot.
Ehelyütt is szeretném megköszönni mindenkinek a sok gondolatot, a kommenteket, tényleg úgy érzem, hogy van felettünk, (vagy alattunk?) egy (szeretet)háló, ami véd, megtart. Annyi segítséget kapunk, amennyiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Köszönöm szépen!!!!!
Rabu, 06 April 2011
Újabb híradás Áronról
Péntek délutántól vasárnap délig voltam vele egyhuzamban.
Nagyon érdekes, ahogy az ember hozzászokik a kórházi élethez. Amikor a számomra egyik legmeghatározóbb kurzuson azt tanultuk, a legtöbb, amit a kórházban az ott tartózkodókkal tenni lehet, hogy döntési helyzetbe hozzuk őket (természetesen olyan dolgokra kell itt gondolni, mint pl. hogy kér-e még egy takarót vagy sem, hogy merre legyen a feje... stb.), hogy megélhessék a kompetenciájukat, a saját életük feletti kontrollt, sejtettem, miről van szó, most már tudom is.
Elképesztő látni, ahogy felnőtt (amúgy egészséges, hiszen a gyerekkel történt, ami történt) emberek gyerekként viselkednek, mindenben ráhagyatkoznak az ápolókra, semmit nem kérdőjeleznek meg. Ha azt mondják becsukjuk az ajtót, becsukják. Akkor is, ha szakad róluk a víz a melegtől...
Tudatosan törekszem arra, hogy Áron első számú gondozói mi maradjunk. A miénk a felelősség, amit szeretnék is vállalni, az orvosok, az ápolók, és mindenki más azért van mellettünk, mert így biztonságos. A mi feladatunk, hogy éljük az életünket, kicsit koncentráltabb figyelemmel Áronra, de semmiképpen nem a "beteg" bélyeggel. Van egy súlyos fejsérülése, amire oda kell figyelnünk.
Van akit nem engednek ki az udvarra a babakocsival sem, (ugyanannyi idős, a sérülés is ugyanaz, a baleset is ugyanakkor történt, mint nálunk) hogy abban aludjon a levegőn. Nem tologatni szeretné, csak kitenni benne... A folyosón lehet sétálni kézben a babával, a babakocsiba nem teheti bele...
Én kivittem, Áron azonnal elaludt, meg sem mozdítottam a kocsit. Szerintem így stabilabb a feje, mintha nem tud elaludni, és a kezemben forgolódik fáradtan, és közben sétálunk.
Dani hívta fel rá a figyelmemet, hogy egy csomó mindenről nem kell megkérdeznem az ápolókat, mert ha kérdezek, a válasz automatikus nem. Gondolkodás, mérlegelés nélkül. Pedig lehet, hogy hasznos dolgot szeretnék... A fejvédőn mindenki mosolyog, hogy milyen jópofa... szerintem inkább hasznos, és sajnálom, hogy ott ilyen nincs raktáron azonnal. A szórólapot, amit Pali elhozott a forgalmazótól oda sem merem adni, mert félek, kidobják.
Áronra visszatérve.
Tegnapi vért vettek tőle, és vizeletet is vizsgáltak. A Főorvos asszony volt bent, ő a legszigorúbb. Hogy miért kell a fejéből vért venni úgy, hogy nem mehetek be vele, nem tudom, ők sem tudtak erre felelni. Ha nagyon fontos, miért a harmadik napon szúrják meg? Ha nem annyira, akkor miért szúrják meg egyáltalán?
A fejkörmérete egy centivel csökkent, vagyis a duzzanat kisebb. Minden egyéb mutatója is teljesen rendben van, olyan, mint itthon. Sírni a szúráson kívül még nem hallottam, de miért is sírna, ha mindig van valaki, aki csak vele foglalkozik? :) Mindenkire mosolyog, az egész osztály a szívébe zárta már. Ez jó.
Én pedig próbálom nyugodtan, vidáman tölteni Áronnal az időt, azon kívül, hogy nagyon nehéz folyamatosan cipelni, élvezem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tulajdonképpen most igazán megélem újra ezt a kort, és ezért nagyon hálás vagyok. Jó vele kelni és feküdni, szeretem, ahogy keresi a helyét elalvásnál rajtam. Nem lesz könnyű visszaszokni a legkisebb testvér szerepébe, ebből a nagyon intenzív egykeségből. Törekszem a legsimább átmenetre... de van ami nem rajtam múlik.
A lányok még mindig csodásan ügyesek, nagyon jó tudni, hogy értik és elfogadják a helyzetet. Az elmúlt két napban nem láttam őket, és iszonyúan hiányoztak. Hogy Áron mennyire hiányolja őket, csak ma derült ki. Figyelgettem, hogy a Mimikorú kislányhoz hogyan viszonyul, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Ma Dani behozta a lányokat. Megígértük nekik, hogy bejöhetnek a játszótérre, az épület elé, és már nagyon várták. Pénteken kérdeztem Hannát, hiányzik-e neki Áron, azt mondta nem. :) Nem hiszem... :)
Végül úgy alakult, hogy bejöttek a szobába is.
Áronnak ragyogott az arca, amikor meglátta a nővéreit, Hanna azonnal rohant hozzá, ölelgette, babusgatta, Mikolt a tőle elképzelhető legfinomabban puszilgatta, szeretgette. Egy kupacban voltak, ölelték egymást, Áron gurgulázott, puszilgatta őket, konkrétan be akarta kapni mindkettőt. Úgy látom szeretik egymást... :):) És ezt olyan leírhatatlan öröm látni, hát még megélni...
Míg bent vagyunk, a kórház is az otthonunkká vált. Én pl. simán a játszószobában felejtettem a telefonomat, egy apuka szólt, hogy talán vigyem magammal inkább, mielőtt más teszi. A pszichológus köpönyegemet is felvettem ideiglenesen. Tegnap egy nagyon fiatal nővérpáros volt ügyeletben, akik nagyon kedvesek és segítőkészek, talán pont ezért. Az idősebbek sokszor türelmetlenek a gyerekekkel, főleg a nagyobbakkal, nem ritka a hangos szó, vagy a csúnya fegyelmezés sem.
Egy tizenéves kislányt hoztak fekvőgipsszel, ágytálaznia kellett volna. Mondogattak neki mindent (szerencsére nem jutott még el a fenyegetésig a dolog), de szegény nagyon meg volt illetődve, semmiképpen nem akart pisilni. Egy darabig hallgattam, és éreztem, hogy egyre jobban elzárkózik, és nem fog sikerülni meggyőzni. Vettem egy nagy levegőt, átmentem hozzá. Eltartott egy darabig, de végül sikerült pisilnie, közben a kezemet szorította, aztán elsírta magát, szégyenében...
Hanna óta először éreztem, hogy hiányzik, hogy a tudásomat (azt a keveset, amit kaptam), újra továbbadhassam. Pedig nem kellene sokat foglalkozni, főleg ezzel a fiatalabb gárdával. Csak annyit kellene megtanítani neki, hogy az első, hogy bizalmi légkört alakítsanak ki a betegekkel. Onnantól nyert ügyük van.
Délután egy 5 hónapos kislányt hozott az anyukája, akinek agyrázkódása volt, vért vettek és branült kapott a fejébe. Az eljárás ugyan az volt, mint nálunk, anyuka nem mehetett be vele. Amikor a kislányt kihozták, anyuka rezzenéstelen arccal tette be a kiságyba, pedig mióta megérkeztek üvöltött szegény. Aztán anyuka hazament... Ruháért.
Két és fél órán keresztül próbáltuk öten felváltva megvígasztani a picit, sikertelenül, enni is adtunk neki, már amennyi volt a cumisüvegében, hiába.
Amikor anyuka visszaért, és közölte, hogy nem biztos, hogy marad éjszakára (???), úgy döntöttem, megkérdezem, komolyan gondolja-e, hogy heten nem alszunk majd a gyereke szívszaggató sírásától.
Majd kértem Danit, hogy költözzünk át a fizetős részbe, egyágyas szobába. Azt felelte, hogy jó intézetvezető lesz belőlem egyszer, majd kezet rázott, hogy spóroltam a családnak három éjszakát eddig, majd fogta a cuccunkat és átvitte az egyágyasba. Nagyon szeretem. A csapatunkat főképp.
Csend volt végre, és kicsit hűvösebb, Áron reggel fél kilencig aludt.
Ma kaptunk egy fürdőszoba társat (a mellettünk lévő szobával közös a fürdő), de még így is nyugodtabb ez, mint az átjáróban.
És egy picit a családról is essen szó. Dani, a nagyszülők, és az egész család, (és a barátok se maradjanak ki!) rengeteget segít. Ha valamelyikünk épp úton van a hely és szerepcsere miatt, akkor a lányokkal mindig van valaki. Tegnap Dani egész nap drámán volt, a lányok Palival Marival voltak, játszóházaztak EmmaFlóráékkal, közben nálunk járt Manó Sanyi és Blanka is. A mamám és Csilla pedig délután jöttek be hozzánk.
Pali pénteken beszerezte, és behozta a kobakot, így Áron már teljes biztonságban közlekedhet. Már amennyire most szabad neki. :)
Folyamatosan ellátnak bennünket finomabbnál finomabb ételekkel, és ez nagyon nagy segítség. És megható is egyben.
Minden alkalommal, ha kérem Danit, nézzen rá a blogra, elérzékenyülök, hogy mennyi komment érkezett. Talán Áron születésekor kaptunk ennyi visszajelzést utoljára, és nagyon köszönöm, mert nagyon sokat jelent nekem. Erőt ad, hogy tudom, hogy nem egyedül csináljuk...
A kis bukósisakos mosolygombóc.
Nagyon érdekes, ahogy az ember hozzászokik a kórházi élethez. Amikor a számomra egyik legmeghatározóbb kurzuson azt tanultuk, a legtöbb, amit a kórházban az ott tartózkodókkal tenni lehet, hogy döntési helyzetbe hozzuk őket (természetesen olyan dolgokra kell itt gondolni, mint pl. hogy kér-e még egy takarót vagy sem, hogy merre legyen a feje... stb.), hogy megélhessék a kompetenciájukat, a saját életük feletti kontrollt, sejtettem, miről van szó, most már tudom is.
Elképesztő látni, ahogy felnőtt (amúgy egészséges, hiszen a gyerekkel történt, ami történt) emberek gyerekként viselkednek, mindenben ráhagyatkoznak az ápolókra, semmit nem kérdőjeleznek meg. Ha azt mondják becsukjuk az ajtót, becsukják. Akkor is, ha szakad róluk a víz a melegtől...
Tudatosan törekszem arra, hogy Áron első számú gondozói mi maradjunk. A miénk a felelősség, amit szeretnék is vállalni, az orvosok, az ápolók, és mindenki más azért van mellettünk, mert így biztonságos. A mi feladatunk, hogy éljük az életünket, kicsit koncentráltabb figyelemmel Áronra, de semmiképpen nem a "beteg" bélyeggel. Van egy súlyos fejsérülése, amire oda kell figyelnünk.
Van akit nem engednek ki az udvarra a babakocsival sem, (ugyanannyi idős, a sérülés is ugyanaz, a baleset is ugyanakkor történt, mint nálunk) hogy abban aludjon a levegőn. Nem tologatni szeretné, csak kitenni benne... A folyosón lehet sétálni kézben a babával, a babakocsiba nem teheti bele...
Én kivittem, Áron azonnal elaludt, meg sem mozdítottam a kocsit. Szerintem így stabilabb a feje, mintha nem tud elaludni, és a kezemben forgolódik fáradtan, és közben sétálunk.
Dani hívta fel rá a figyelmemet, hogy egy csomó mindenről nem kell megkérdeznem az ápolókat, mert ha kérdezek, a válasz automatikus nem. Gondolkodás, mérlegelés nélkül. Pedig lehet, hogy hasznos dolgot szeretnék... A fejvédőn mindenki mosolyog, hogy milyen jópofa... szerintem inkább hasznos, és sajnálom, hogy ott ilyen nincs raktáron azonnal. A szórólapot, amit Pali elhozott a forgalmazótól oda sem merem adni, mert félek, kidobják.
Áronra visszatérve.
Tegnapi vért vettek tőle, és vizeletet is vizsgáltak. A Főorvos asszony volt bent, ő a legszigorúbb. Hogy miért kell a fejéből vért venni úgy, hogy nem mehetek be vele, nem tudom, ők sem tudtak erre felelni. Ha nagyon fontos, miért a harmadik napon szúrják meg? Ha nem annyira, akkor miért szúrják meg egyáltalán?
A fejkörmérete egy centivel csökkent, vagyis a duzzanat kisebb. Minden egyéb mutatója is teljesen rendben van, olyan, mint itthon. Sírni a szúráson kívül még nem hallottam, de miért is sírna, ha mindig van valaki, aki csak vele foglalkozik? :) Mindenkire mosolyog, az egész osztály a szívébe zárta már. Ez jó.
Én pedig próbálom nyugodtan, vidáman tölteni Áronnal az időt, azon kívül, hogy nagyon nehéz folyamatosan cipelni, élvezem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tulajdonképpen most igazán megélem újra ezt a kort, és ezért nagyon hálás vagyok. Jó vele kelni és feküdni, szeretem, ahogy keresi a helyét elalvásnál rajtam. Nem lesz könnyű visszaszokni a legkisebb testvér szerepébe, ebből a nagyon intenzív egykeségből. Törekszem a legsimább átmenetre... de van ami nem rajtam múlik.
A lányok még mindig csodásan ügyesek, nagyon jó tudni, hogy értik és elfogadják a helyzetet. Az elmúlt két napban nem láttam őket, és iszonyúan hiányoztak. Hogy Áron mennyire hiányolja őket, csak ma derült ki. Figyelgettem, hogy a Mimikorú kislányhoz hogyan viszonyul, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Ma Dani behozta a lányokat. Megígértük nekik, hogy bejöhetnek a játszótérre, az épület elé, és már nagyon várták. Pénteken kérdeztem Hannát, hiányzik-e neki Áron, azt mondta nem. :) Nem hiszem... :)
Végül úgy alakult, hogy bejöttek a szobába is.
Áronnak ragyogott az arca, amikor meglátta a nővéreit, Hanna azonnal rohant hozzá, ölelgette, babusgatta, Mikolt a tőle elképzelhető legfinomabban puszilgatta, szeretgette. Egy kupacban voltak, ölelték egymást, Áron gurgulázott, puszilgatta őket, konkrétan be akarta kapni mindkettőt. Úgy látom szeretik egymást... :):) És ezt olyan leírhatatlan öröm látni, hát még megélni...
Míg bent vagyunk, a kórház is az otthonunkká vált. Én pl. simán a játszószobában felejtettem a telefonomat, egy apuka szólt, hogy talán vigyem magammal inkább, mielőtt más teszi. A pszichológus köpönyegemet is felvettem ideiglenesen. Tegnap egy nagyon fiatal nővérpáros volt ügyeletben, akik nagyon kedvesek és segítőkészek, talán pont ezért. Az idősebbek sokszor türelmetlenek a gyerekekkel, főleg a nagyobbakkal, nem ritka a hangos szó, vagy a csúnya fegyelmezés sem.
Egy tizenéves kislányt hoztak fekvőgipsszel, ágytálaznia kellett volna. Mondogattak neki mindent (szerencsére nem jutott még el a fenyegetésig a dolog), de szegény nagyon meg volt illetődve, semmiképpen nem akart pisilni. Egy darabig hallgattam, és éreztem, hogy egyre jobban elzárkózik, és nem fog sikerülni meggyőzni. Vettem egy nagy levegőt, átmentem hozzá. Eltartott egy darabig, de végül sikerült pisilnie, közben a kezemet szorította, aztán elsírta magát, szégyenében...
Hanna óta először éreztem, hogy hiányzik, hogy a tudásomat (azt a keveset, amit kaptam), újra továbbadhassam. Pedig nem kellene sokat foglalkozni, főleg ezzel a fiatalabb gárdával. Csak annyit kellene megtanítani neki, hogy az első, hogy bizalmi légkört alakítsanak ki a betegekkel. Onnantól nyert ügyük van.
Délután egy 5 hónapos kislányt hozott az anyukája, akinek agyrázkódása volt, vért vettek és branült kapott a fejébe. Az eljárás ugyan az volt, mint nálunk, anyuka nem mehetett be vele. Amikor a kislányt kihozták, anyuka rezzenéstelen arccal tette be a kiságyba, pedig mióta megérkeztek üvöltött szegény. Aztán anyuka hazament... Ruháért.
Két és fél órán keresztül próbáltuk öten felváltva megvígasztani a picit, sikertelenül, enni is adtunk neki, már amennyi volt a cumisüvegében, hiába.
Amikor anyuka visszaért, és közölte, hogy nem biztos, hogy marad éjszakára (???), úgy döntöttem, megkérdezem, komolyan gondolja-e, hogy heten nem alszunk majd a gyereke szívszaggató sírásától.
Majd kértem Danit, hogy költözzünk át a fizetős részbe, egyágyas szobába. Azt felelte, hogy jó intézetvezető lesz belőlem egyszer, majd kezet rázott, hogy spóroltam a családnak három éjszakát eddig, majd fogta a cuccunkat és átvitte az egyágyasba. Nagyon szeretem. A csapatunkat főképp.
Csend volt végre, és kicsit hűvösebb, Áron reggel fél kilencig aludt.
Ma kaptunk egy fürdőszoba társat (a mellettünk lévő szobával közös a fürdő), de még így is nyugodtabb ez, mint az átjáróban.
És egy picit a családról is essen szó. Dani, a nagyszülők, és az egész család, (és a barátok se maradjanak ki!) rengeteget segít. Ha valamelyikünk épp úton van a hely és szerepcsere miatt, akkor a lányokkal mindig van valaki. Tegnap Dani egész nap drámán volt, a lányok Palival Marival voltak, játszóházaztak EmmaFlóráékkal, közben nálunk járt Manó Sanyi és Blanka is. A mamám és Csilla pedig délután jöttek be hozzánk.
Pali pénteken beszerezte, és behozta a kobakot, így Áron már teljes biztonságban közlekedhet. Már amennyire most szabad neki. :)
Folyamatosan ellátnak bennünket finomabbnál finomabb ételekkel, és ez nagyon nagy segítség. És megható is egyben.
Minden alkalommal, ha kérem Danit, nézzen rá a blogra, elérzékenyülök, hogy mennyi komment érkezett. Talán Áron születésekor kaptunk ennyi visszajelzést utoljára, és nagyon köszönöm, mert nagyon sokat jelent nekem. Erőt ad, hogy tudom, hogy nem egyedül csináljuk...
A kis bukósisakos mosolygombóc.
Selasa, 05 April 2011
Mindig a vége a legnehezebb
Annál is inkább, mert nem egyértelmű, hogy mikor is mehetünk haza.
Az egyik kislányt ma, hat nap után hazaengedték. Egy öt hónapos anyukájának meg azt mondták ma, tíz napig maradniuk kell. Mindketten ugyanazzal vannak bent, mint mi, és nekik sincs semmi tünetük.
Ha nem jöhetnék haza naponta, már fogyna az erőm. Így is, és ez főleg a szent szabályok kiismerhetetlenségén, számomra nem egyértelműen racionális voltán múlik. Ma kitettem Áront a babakocsiban levegőzni, aludt, így tud a legjobban. Egyszer csak jön a legkedvesebb nővérkénk, és szépen kér, menjek be, mert a főorvos asszony (ő szám szerint a harmadik, akit itt így hívnak...) ezt üzente.
A reakcióm nem volt bájos. Végigfuttattam a gondolatot, vajon attól tart-e, hogy a lépcsőn megborul a kocsi és kiesik belőle a gyerek? Mert ennek a legnagyobb a valószínűsége minden eshetőség közül. A kapuban ültem, a babakocsi a pad és a kuka között, még véletlenül sem útban, hogy valaki belerúgjon, Áron mozdulatlanul aludt.
Az a cél, mondja a nővérke, hogy nyugton feküdjön... Akkor elérte, nem? Kérdezem. Persze ahogy bementünk, fel is ébredt.
A főorvos asszony nem jött oda hozzám, inkább küldött valakit. Más micsodájával a csalánt.
Elegem van... Szeretnék hazajönni. Illetve szeretném, ha hagynának bennünket GYÓGYULNI!!! Megfigyelésen vagyunk bent. Akkor szóljon, ha fejjel lefelé lógatom, hintáztatom, ugrabugrál. Hogy tudna egy kilenc hónapos egyhelyben maradni? Nem jó, ha alszik? Muszáj felébreszteni? Mondjuk hatkor is, hogy pulzust mérjenek neki? Ha az a cél, hogy minél többet aludjon? Vagy feküdjön... akkor mi a túrónak baszkurálják folyton???
Dani ma délben beszélt azzal az orvossal, aki felvett minket, szerinte szerdáig biztosan maradnunk kell. Az már csak két nap. Percenként lesz egyre kevesebb a türelmem ehhez. Pedig kell, hogy maradjon, hiszen itthon is fokozottan kell vigyáznunk még Áronbuksira, legalább két hétig... De tényleg nagyon hazahúz a szívem. A lányok is érzik már a hiányunkat, Mikolt leginkább. Korán kelt ma, nyafka, nehezen lehet beszélni vele. Kis kárpótlás gyanánt kapott egy katicát, amit már hazafelé lecserélt volna Hanna szarvasára. :)
Meggyőződésem, hogy a család egy rendszer, és mint ilyen nem lehet belőle büntetlenül kiszakítani részeket. És nem lehet mérlegelés nélkül azt hinni, hogy minden zökkenőmentesen megoldható a részekkel. De ezt minek magyarázzam egy olyan orvosnak, akinek nincs gyereke, családja?
A fáradtságomat, meg a kissé melankolikus hangulatomat Áron ellensúlyozza, tegnap a kobakját adtam neki játszani evés közben, ő pedig bohóckodott vele. Kukucs játékot játszott, ő találta ki. :) Elbújt a kobakban, aztán elvette az arca elől, és közben szélesen vigyorgott. Olyan nagyfiú már ő is :):)
Két nap. Ennyit kibírok, ígérem, de ennél többet biztosan nem. Áron feje 2 cm-vel kisebb, mint mikor bementünk, nem hányt, minden lelete rendben van. Haza kell jönnünk. Pont.
Az egyik kislányt ma, hat nap után hazaengedték. Egy öt hónapos anyukájának meg azt mondták ma, tíz napig maradniuk kell. Mindketten ugyanazzal vannak bent, mint mi, és nekik sincs semmi tünetük.
Ha nem jöhetnék haza naponta, már fogyna az erőm. Így is, és ez főleg a szent szabályok kiismerhetetlenségén, számomra nem egyértelműen racionális voltán múlik. Ma kitettem Áront a babakocsiban levegőzni, aludt, így tud a legjobban. Egyszer csak jön a legkedvesebb nővérkénk, és szépen kér, menjek be, mert a főorvos asszony (ő szám szerint a harmadik, akit itt így hívnak...) ezt üzente.
A reakcióm nem volt bájos. Végigfuttattam a gondolatot, vajon attól tart-e, hogy a lépcsőn megborul a kocsi és kiesik belőle a gyerek? Mert ennek a legnagyobb a valószínűsége minden eshetőség közül. A kapuban ültem, a babakocsi a pad és a kuka között, még véletlenül sem útban, hogy valaki belerúgjon, Áron mozdulatlanul aludt.
Az a cél, mondja a nővérke, hogy nyugton feküdjön... Akkor elérte, nem? Kérdezem. Persze ahogy bementünk, fel is ébredt.
A főorvos asszony nem jött oda hozzám, inkább küldött valakit. Más micsodájával a csalánt.
Elegem van... Szeretnék hazajönni. Illetve szeretném, ha hagynának bennünket GYÓGYULNI!!! Megfigyelésen vagyunk bent. Akkor szóljon, ha fejjel lefelé lógatom, hintáztatom, ugrabugrál. Hogy tudna egy kilenc hónapos egyhelyben maradni? Nem jó, ha alszik? Muszáj felébreszteni? Mondjuk hatkor is, hogy pulzust mérjenek neki? Ha az a cél, hogy minél többet aludjon? Vagy feküdjön... akkor mi a túrónak baszkurálják folyton???
Dani ma délben beszélt azzal az orvossal, aki felvett minket, szerinte szerdáig biztosan maradnunk kell. Az már csak két nap. Percenként lesz egyre kevesebb a türelmem ehhez. Pedig kell, hogy maradjon, hiszen itthon is fokozottan kell vigyáznunk még Áronbuksira, legalább két hétig... De tényleg nagyon hazahúz a szívem. A lányok is érzik már a hiányunkat, Mikolt leginkább. Korán kelt ma, nyafka, nehezen lehet beszélni vele. Kis kárpótlás gyanánt kapott egy katicát, amit már hazafelé lecserélt volna Hanna szarvasára. :)
Meggyőződésem, hogy a család egy rendszer, és mint ilyen nem lehet belőle büntetlenül kiszakítani részeket. És nem lehet mérlegelés nélkül azt hinni, hogy minden zökkenőmentesen megoldható a részekkel. De ezt minek magyarázzam egy olyan orvosnak, akinek nincs gyereke, családja?
A fáradtságomat, meg a kissé melankolikus hangulatomat Áron ellensúlyozza, tegnap a kobakját adtam neki játszani evés közben, ő pedig bohóckodott vele. Kukucs játékot játszott, ő találta ki. :) Elbújt a kobakban, aztán elvette az arca elől, és közben szélesen vigyorgott. Olyan nagyfiú már ő is :):)
Két nap. Ennyit kibírok, ígérem, de ennél többet biztosan nem. Áron feje 2 cm-vel kisebb, mint mikor bementünk, nem hányt, minden lelete rendben van. Haza kell jönnünk. Pont.
Senin, 04 April 2011
Hanna nem akar
Ma reggel, először a pályafutása során, Hanna azzal állt elém, miután lekóvályogtam az emeletról, hogy nem szeretne oviba menni.
Elég gyorsan magamhoz tértem (az éjszakából semmire nem emlékszem, pedig Dani szerint többször is fenn voltam... elfáradhattam az öt nap alatt...), és igyekeztem valami nagyon jót kitalálni.
Nyilván úgy, hogy én itthon vagyok, ahogy mindenkim más is, kivéve Danit, aki ma kivételesen dolgozni ment, nem nagyon volt vonzó Hannunak az óvoda.
Mesélni kezdtem neki, hogy van az úgy, hogy a papának nincs kedve reggel dolgozni, vagy a mamának régebben iskolába, munkába menni, aztán amikor elindulunk, már sokkal jobb, sőt, mire kiérünk a buszhoz, már alig várjuk, hogy kiderüljön, vajon mi lesz ma a reggeli az oviban.
Azt hiszem a busz és a reggeli voltak a kulcsszavak, Hanna arca felderült, felöltözött, és elindult. Biztonság kedvéért vitte magával az őzikéket, amiket tegnap kapott.
Az udvaron az utolsó kérdése az volt, amit hallottam, hogy Papa, a Mimi nem sír? De jó.
És elment. :)
Elég gyorsan magamhoz tértem (az éjszakából semmire nem emlékszem, pedig Dani szerint többször is fenn voltam... elfáradhattam az öt nap alatt...), és igyekeztem valami nagyon jót kitalálni.
Nyilván úgy, hogy én itthon vagyok, ahogy mindenkim más is, kivéve Danit, aki ma kivételesen dolgozni ment, nem nagyon volt vonzó Hannunak az óvoda.
Mesélni kezdtem neki, hogy van az úgy, hogy a papának nincs kedve reggel dolgozni, vagy a mamának régebben iskolába, munkába menni, aztán amikor elindulunk, már sokkal jobb, sőt, mire kiérünk a buszhoz, már alig várjuk, hogy kiderüljön, vajon mi lesz ma a reggeli az oviban.
Azt hiszem a busz és a reggeli voltak a kulcsszavak, Hanna arca felderült, felöltözött, és elindult. Biztonság kedvéért vitte magával az őzikéket, amiket tegnap kapott.
Az udvaron az utolsó kérdése az volt, amit hallottam, hogy Papa, a Mimi nem sír? De jó.
És elment. :)
Minggu, 03 April 2011
Lovazós
Nagyszénászugban van egy mesebeli házikó.
Ibolykáék majdnem az erdő szélén laknak benne, a kertjük pedig egy gyerekparadicsom. Van benne egy öreg diófa, rajta egy épített áglabirintussal. Van két kutyájuk, és három másfél hetes is, és van két lovuk.
Mindent maguk csináltak itt, beleértve a kis karámot is, ahová a gyerekek, például a mieink is nagyon lelkesen járnak lovazni. Ahogy tegnap elnéztem, a lovak és Ibolyka varázsa egyformán erős. Ibolyka halkszavú, de nagyon határozott, ismeri és szereti a lovakat, és nagyon ráhangolódik a gyerekekre is.
Flóráék járnak hozzá egy ideje, és tegnap Viki megkérdezte, van-e kedvünk csatlakozni. Hannának nem kellett kétszer ajánlani, azonnal vette a cipőjét, és indult.
Szeretem nézni, ahogy a lovagláson túl a lovak megismerése is ugyanolyan fontos része az ottlétnek, Flóra és Hanna egyetértésben csutakolták Borzsit. Kistermetű, de nem póni ő, nagyon szép, és talán most először láttam Hannán, hogy felfogja, hogy a ló is egy élőlény, akivel lehet és kell is kommunikálni.
Dolguk végeztével Hanna elsőként fel is ült Borzsi hátára, először nyereggel, aztán nyereg nélkül is. A kettő között pedig Ibolyka odaadta neki a kantárt, Hanna pedig sétáltatta Borzsit. Édes volt, ahogy a kis kobakban jött ment a nagy lóval.
Ibolyka szerint Hannával érdemes foglalkozni, mert nagyon ügyes, jó az egyensúlyérzéke, és ahogy láttam, elképesztő komolyan vette a dolgot. Van egy koncentráló arca, amikor bár mosolyogna, de úgy hiszi, nem illő a helyzet komolyságához.
Ahogy látom, a lovak és a lovaglás iránti elköteleződése egyre mélyebb...
Ibolykáék majdnem az erdő szélén laknak benne, a kertjük pedig egy gyerekparadicsom. Van benne egy öreg diófa, rajta egy épített áglabirintussal. Van két kutyájuk, és három másfél hetes is, és van két lovuk.
Mindent maguk csináltak itt, beleértve a kis karámot is, ahová a gyerekek, például a mieink is nagyon lelkesen járnak lovazni. Ahogy tegnap elnéztem, a lovak és Ibolyka varázsa egyformán erős. Ibolyka halkszavú, de nagyon határozott, ismeri és szereti a lovakat, és nagyon ráhangolódik a gyerekekre is.
Flóráék járnak hozzá egy ideje, és tegnap Viki megkérdezte, van-e kedvünk csatlakozni. Hannának nem kellett kétszer ajánlani, azonnal vette a cipőjét, és indult.
Szeretem nézni, ahogy a lovagláson túl a lovak megismerése is ugyanolyan fontos része az ottlétnek, Flóra és Hanna egyetértésben csutakolták Borzsit. Kistermetű, de nem póni ő, nagyon szép, és talán most először láttam Hannán, hogy felfogja, hogy a ló is egy élőlény, akivel lehet és kell is kommunikálni.
Dolguk végeztével Hanna elsőként fel is ült Borzsi hátára, először nyereggel, aztán nyereg nélkül is. A kettő között pedig Ibolyka odaadta neki a kantárt, Hanna pedig sétáltatta Borzsit. Édes volt, ahogy a kis kobakban jött ment a nagy lóval.Ibolyka szerint Hannával érdemes foglalkozni, mert nagyon ügyes, jó az egyensúlyérzéke, és ahogy láttam, elképesztő komolyan vette a dolgot. Van egy koncentráló arca, amikor bár mosolyogna, de úgy hiszi, nem illő a helyzet komolyságához.
Ahogy látom, a lovak és a lovaglás iránti elköteleződése egyre mélyebb...
Sabtu, 02 April 2011
Aki nagylány
Az nem alszik már pelusban.
Két hete kezdődött a visszaszámlálás, akkor mondtam Hannának először, hogy ha elfogy a pelusa, nem veszünk új csomagot. Megrettent.
Megnyugtattam, hogy az sem baj, ha esetleg bepisil, mert gyorsan átöltözik, lehúzom az ágyneműjét és alhat is tovább. Úgy láttam, ettől megkönnyebbült.
Tegnap már nem volt pelusa.
Mikolt felsírt éjjel, így Hannát is kivittem pisilni. Végzett, visszafeküdt és aludt reggelig. Száraz ágyban ébredt.
Olyan büszke vagyok rá. :)
Két hete kezdődött a visszaszámlálás, akkor mondtam Hannának először, hogy ha elfogy a pelusa, nem veszünk új csomagot. Megrettent.
Megnyugtattam, hogy az sem baj, ha esetleg bepisil, mert gyorsan átöltözik, lehúzom az ágyneműjét és alhat is tovább. Úgy láttam, ettől megkönnyebbült.
Tegnap már nem volt pelusa.
Mikolt felsírt éjjel, így Hannát is kivittem pisilni. Végzett, visszafeküdt és aludt reggelig. Száraz ágyban ébredt.
Olyan büszke vagyok rá. :)
Jumat, 01 April 2011
A kilenc hónapos Áronról
Érzetem, hogy meglepetéssel kezdjük a mai napot. A fogacskára gyanakodtam, ugyanis már egy hete nagyon készül, pár napja az ínye alul olyan duzzadt, mintha már fog volna, de mégsem akar kibukkanni a kis gyöngy. Nem nagyon fájlalja, szerencsére, így még ráér...
Viszont ma reggel, amikor felöltözött és megkapta a bukóját is, nekiindult. Négykézláb. Csattogtak a kis tenyerek, zene füleimnek. :):) Ügyesen, mintha mindig ezt csinálta volna. Azt hittem, a kórház majd kicsit visszaveti a mozgásfejlődésben, hát tévedtem.
Íme a kis csattogónk:
És hogy milyen most?
Jóevő.
Legalábbis ha van társaság, ami lehet egy kanál is, akkor nem forog, nem akar kimászni a székből. Lassan, de sokat eszik, nappal ötször szilárdat, kétszer szopit, éjjel pedig megszámlálhatatlanul sok anyatejet.
A legjobban azokat kedveli, amit én csinálok, és üvegesből is csak azt eszi meg, ami nekem is ízlik. A héten kaptunk a kórházban borsópürét, fintorgott, megrázkódott, nem kérte. Megkóstoltam, nekem se kellett volna. :)
Szereti, ha a kezébe adok valamit, szívesen elrágcsál bármit, legyen az uborka, kölesgolyó, vagy alma.
Jólalvó.
Mellettem alszik el, most, hogy ezt jól megszokta, általában velem együtt. Mire ő elalszik, én is... Fogalmam sincs, hogyan fogjuk tudni rövidebbre venni az estének ezt a részét, mert szeretnék a lányoktól is elköszönni, legalábbis még akkor, amikor ők is ébren vannak.
Mert persze olyan jó, ahogy a kis buksi keresi a helyét, hol a hasamon, hol a mellkasomon, míg végül általában az arcomba bújva, a fejét fognom kell, cserébe ő vagy a számat, vagy az orromat fogja.
Nappal babakocsiban alszik kint, ha épp a szomszédban nem zörög az úthenger...
Nappal kettőt alszik, egy hosszabbat és egy rövidebbet, és mintha lenne benne rendszer, mert másképp észre sem venném. :)
Játékos.
A csörgő, a könyv, de csak a puhalapú, mert a keménykötést nem lehet gyűrni és tépni. Soha ennyi könyvünk nem sebesült még meg, de soha ennyi játékról nem derült még ki, hogy milyen hangot ad a radiátornak ütve, vagy a földhöz csapkodva. Mindent ledob, figyeli hol áll meg. Szereti a labdát, és mostanában a gumiból készült dolgokat. Mindent megkóstol, rág. Az arcunkat is.
A fürdőkád igazi kikapcsolódás neki, a vizet, legyen mély, vagy sekély nagy örömmel fogadja.
Tegnap óta tapsol, pápát int, kukucs játékot játszik.
Testvérszerető.
No meg társaságkedvelő. Ha négynél többen vagyunk körülötte, ragyog. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik a lányokhoz, de a pár nap kórházi szeparáció után olyan boldog volt a találkozásnak, hogy vitathatatlan, testvér már ő is. Megy a lányok után, bekuckózik velük az asztal alá, és ha futnak, feszülten várja, hogy elmenjenek mellette, és ha odaérnek hozzá, leveti magát a földre, kapál a kezével-lábával, közben kacag. :)
Dumálgatós.
Cuppog, csetteg, kommunikál. Tetete, bebebe, ajajaj. És ha valami nem tetszik, nagyon hangos. :)
Örökmozgó.
Egyre ügyesebb, bár a kis szépséghibákat nem sikerül kijavítani. Most, hogy az a cél, hogy minél biztosabban mozogjon, nem is erőltetem, hogy ne üljön be a térdei közé... remélem nem lesz késő két hét múlva elkezdeni javítgatni.
Tegnap a lépcsőt célozta meg, lefelé már egészen profin jön, felfelé egy lépcsőfok a mérték. Tulajdonképpen egész nap mellette vagyok, mert megállás nélkül megy, feláll, felül, mászik... én pedig féltem. Egyelőre nagyon...
Nagy.
9100 gramm, a buksija 46cm, a hosszát este megmérem. Sok sok szőke haja van, és egyre sötétebb kék a szeme.
Viszont ma reggel, amikor felöltözött és megkapta a bukóját is, nekiindult. Négykézláb. Csattogtak a kis tenyerek, zene füleimnek. :):) Ügyesen, mintha mindig ezt csinálta volna. Azt hittem, a kórház majd kicsit visszaveti a mozgásfejlődésben, hát tévedtem.
Íme a kis csattogónk:
És hogy milyen most?
Jóevő.
Legalábbis ha van társaság, ami lehet egy kanál is, akkor nem forog, nem akar kimászni a székből. Lassan, de sokat eszik, nappal ötször szilárdat, kétszer szopit, éjjel pedig megszámlálhatatlanul sok anyatejet.
A legjobban azokat kedveli, amit én csinálok, és üvegesből is csak azt eszi meg, ami nekem is ízlik. A héten kaptunk a kórházban borsópürét, fintorgott, megrázkódott, nem kérte. Megkóstoltam, nekem se kellett volna. :)
Szereti, ha a kezébe adok valamit, szívesen elrágcsál bármit, legyen az uborka, kölesgolyó, vagy alma.
Jólalvó.
Mellettem alszik el, most, hogy ezt jól megszokta, általában velem együtt. Mire ő elalszik, én is... Fogalmam sincs, hogyan fogjuk tudni rövidebbre venni az estének ezt a részét, mert szeretnék a lányoktól is elköszönni, legalábbis még akkor, amikor ők is ébren vannak.
Mert persze olyan jó, ahogy a kis buksi keresi a helyét, hol a hasamon, hol a mellkasomon, míg végül általában az arcomba bújva, a fejét fognom kell, cserébe ő vagy a számat, vagy az orromat fogja.
Nappal babakocsiban alszik kint, ha épp a szomszédban nem zörög az úthenger...
Nappal kettőt alszik, egy hosszabbat és egy rövidebbet, és mintha lenne benne rendszer, mert másképp észre sem venném. :)
Játékos.
A csörgő, a könyv, de csak a puhalapú, mert a keménykötést nem lehet gyűrni és tépni. Soha ennyi könyvünk nem sebesült még meg, de soha ennyi játékról nem derült még ki, hogy milyen hangot ad a radiátornak ütve, vagy a földhöz csapkodva. Mindent ledob, figyeli hol áll meg. Szereti a labdát, és mostanában a gumiból készült dolgokat. Mindent megkóstol, rág. Az arcunkat is.
A fürdőkád igazi kikapcsolódás neki, a vizet, legyen mély, vagy sekély nagy örömmel fogadja.
Tegnap óta tapsol, pápát int, kukucs játékot játszik.
Testvérszerető.
No meg társaságkedvelő. Ha négynél többen vagyunk körülötte, ragyog. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik a lányokhoz, de a pár nap kórházi szeparáció után olyan boldog volt a találkozásnak, hogy vitathatatlan, testvér már ő is. Megy a lányok után, bekuckózik velük az asztal alá, és ha futnak, feszülten várja, hogy elmenjenek mellette, és ha odaérnek hozzá, leveti magát a földre, kapál a kezével-lábával, közben kacag. :)
Dumálgatós.
Cuppog, csetteg, kommunikál. Tetete, bebebe, ajajaj. És ha valami nem tetszik, nagyon hangos. :)
Örökmozgó.
Egyre ügyesebb, bár a kis szépséghibákat nem sikerül kijavítani. Most, hogy az a cél, hogy minél biztosabban mozogjon, nem is erőltetem, hogy ne üljön be a térdei közé... remélem nem lesz késő két hét múlva elkezdeni javítgatni.
Tegnap a lépcsőt célozta meg, lefelé már egészen profin jön, felfelé egy lépcsőfok a mérték. Tulajdonképpen egész nap mellette vagyok, mert megállás nélkül megy, feláll, felül, mászik... én pedig féltem. Egyelőre nagyon...
Nagy.
9100 gramm, a buksija 46cm, a hosszát este megmérem. Sok sok szőke haja van, és egyre sötétebb kék a szeme.
Langganan:
Postingan (Atom)