Nem túl jó hírek...

Áron tegnap elesett.
Már egy pár napja mindig ugyanott üti be a fejét. Feláll, aztán leülne, de ha nem sikerül ahelyett, hogy a popsijára huppanna, dől. És támasz nélkül a feje ér le először, nem a keze.
A kisasztalnál ácsorgott, a duplókkal játszott, és így utólag rekonstruálva a történteket, valószínűleg egy darabbal küzdött, ami nehezen, de végül engedett. Nagyot kellett esnie, ezt ma már tudom. Akkor csak azt hallottam sír, szaladtam, azonnal vigasztaltam, abba is hagyta, és ment a dolgára.
Csak egy másfél óra múlva láttam, hogy a bal füle fölött egy Mimitenyérnyi területen púp van a fején. Megtapogattam, és puha volt. Megijedtem, figyeltem, aztán a nap úgy hozta, hogy a lányokat ki kellett vinni, játszótereztünk, Áron a babakocsiban ücsörgött, mint ilyenkor általában, semmi szokatlant nem tapasztaltam, így el is felejtettem, hogy mi történt vele.
Csak amikor Vikiéknél, már Danival együtt voltunk, és levettem a sapiját, vizsgáltam meg újra. A hupli, meg a puhaság maradt.
Dani is, Viki is megijedtek. Felhívtuk a mi dokinkat, aki azt mondta, vigyük be a Jánosba röntgenezzék meg. Lementünk még a rendelésre is, és bár nem a mi orvosunk, de egy nagyon kedves, higgadt, (Dani szerint élete egyik legjobb orvosélményét nyújtó) fiatal doktorbácsi volt, aki azt mondta, ha az ő gyereke volna, bevinné. Ennél több nem kell.
A lányokat Vikinél hagytuk, én el sem köszöntem tőlük, mert az emeleten játszottak.
A Jánosban egyik folyosóról a másikra vártuk a sorunkat, közben adatfelvétel, röntgen... Nincs jó hírem.
Koponytörés. Hat centis... Kicsit meghaltam...
Egy hét kórház, semmi teendő azon kívül, hogy a fejére nagyon kell vigyáznom, de megfigyelésen bent kell tartania a protokoll szerint.
Csakhogy nincs ágy. Rácsos is csak egy átjáróként is funkcionáló szobában, én kaphatok egy fotelt. Hét éjszakára. A nővér hozzáállásáról, vagy hozzánknemállásáról nem tennék említést.
Dani hazajött a lányokat elaltatni, Áronnal éjjel egyig a folyosón sétáltam, mert a kiságyban nem akart elaludni, folyton felállt, amit most nem volna szabad. Aztán Dani megérkezett és hozott egy szivacsot, amin beköltöztünk a játszószobába, ahol "hideg van" a 30 fok helyett csak 23, és éjjel nem lehet bemenni... Gondolom szellemek lakják.
Reggel megkaptam a magamét az ügyeletes személyzettől, hogy ott nem lett volna szabad aludnunk.
- A játszószoba nem arra való, hogy ott aludjanak Anyuka.
- Az a cél, hogy a gyerek meggyógyuljon?
- Persze.
- Akkor azt gondolom jól tettem, hogy elkövettem mindent azért, hogy aludni tudjon.
- Akkor sem lehet ott aludni.
- Miért?
- Mert az játszószoba.
Ühüm... Nem nagyon ment át, hogy Áron mellettem tud elpihenni, máshol nem. Nem csak azért, mert szopik még. Hiszen itt ez a remek szoptatósfotel, abban lehet, és ott a rácsoságy, abban meg alhat.
És akkor szó se essék arról, hogy koponyasérült gyerekre mint hímes tojásra kellene vigyáznom, vagyis jobb, ha én is alszom néha... Hogy az ebédet nem sikerült időre megennem, mert nem tudom letenni a gyereket? Kit érdekel... Etetőszék, pohár nincs. Nem is tudom milyen osztály ez amúgy...
Nos a kezdeti nehézségek után új lehetőséget kerestünk, beszéltünk a Bethesda kórházzal, ahol azt mondták, szerintük indokolatlan a hét nap benntartózkodás. (Értem én, hogy fő, hogy az orvosok kéznél legyenek, de egy baba, aki nem tud pihenni, mert a takarítónő zacskót cserél a szemetesben, miközben Áron alszik, és ezzel felkelti, nem érdekes... szóval szerintem nehezebben, lassabban gyógyul, mint a maga megszokott, biztonságos, pihentető otthonában. Hajlandó vagyok szigorú szobafogságban tartani, és nagyszülői segítséget igénybe venni a lányok miatt akár, de ezeket a körülményeket nem gondolom megfelelőnek... egyikünk számára sem)
Odaát van már ágyunk, de mert ma kaptunk egyet itt is, úgy gondolom, maradunk. Közelebb van, és ha nincs komplikáció, akkor egyelőre érzek magamban erőt, hogy a kukába száműzzem a minket érő negatív hangokat. Hogy meddig, azt nem tudom.
Most Danival felváltva vagyunk Áronnal, vagy a lányokkal, én minden nap hazajövök egy kicsit, és örülök ennek.
Áron pedig a púpján és a kívülről nem látható, de az én szívemnek cseppet sem kedves sérülésén kívül jól van, olyan, mint mindig. Vannak már barátai is, és hála a szivacsnak, amit bevittünk, a játszószobában is tudunk lenni, így jöhet mehet kedvére... Hamár egyszer játszószoba.
Úgy tűnik, én már csak ilyesmit tudok kérni itt... Gondoljatok ránk, hogy minden rendben legyen, Áron hamar és komplikáció mentesen gyógyuljon.
Köszönjük.