Mikolt küzd a beszoktatással. Vagyis azzal a ténnyel, hogy míg Hanna elmegy, ő marad. Pedig mondogatja Naj vajok..., mégsem mehet. Nem érti. Annál is inkább, mert Hannával össze van nőve. Látványosan.
Azok a jó reggelek, amikor Dani úgy viszi el Hannát, hogy Mikolt még alszik. Ilyenkor ha felébred, nem keresi rögtön, és legtöbbször teljesen békésen fogadja, hogy nincs itthon.
Ellenben ha ő is fent van már, akkor zokog, kiabál, nem szeretne elválni.
Ma reggel is így indult a nap. Én öltöztettem Hannát, megcsináltam a haját is, miközben Mimi ült mellettünk, játszott, nézelődött, ébredezett. Figyeltem, hogy érti-e mi történik, és úgy tűnt, hogy igen.
Aztán elindultak kifelé Hanna és Dani, Mikolt pedig gésaként, de rohanva a hálózsákjában tipegett utánuk az előszobába. Még ott sem volt benne biztos, hogy ő marad, így csak akkor kezdett legörbülni a kis szája, amikor Hanna kilépett az ajtón.
A szívem szakadt, amikor ezt mondta:
- Hanna várj meg, jó?
Annyira kedvesen, annyira könyörögve kérte, Hanna a lépcsőn állva próbált neki valami nagyon kedveset mondani, de már késő volt.
Mimi a földre vetette magát és zokogott.
Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni... és közben annyira, de annyira sajnáltam ezt a kis óvodást, aki ha ott vagyunk, egy szó nélkül figyel, csinálja, amit a nagyok, és azt hiszem, ha Hanna vele lenne, teljesen ügyesen volna ő is igazi ovis már.
Most egyelőre igyekszem mindenfélével kárpótolni, éreztetni vele, hogy jó neki, hogy mostantól egy ideig ő a nagy idehaza, hogy azt játsszuk, amit csak szeretne.
Nehéz dolgom van, mert Mimi Hannával szeretne játszani, vele szeretne lenni.
Látom, ahogy megfogja a babakocsit, nézi, gondolkodik, aztán otthagyja...
Azt hiszem ennyire lehet rossz az is, amikor egy gyerek az oviban sír, amikor el kell válnia. Nekem legalább annyival könnyebb, hogy velem itt van a kis fájósszívű...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar