A kis varacskos

... csak hogy újabb névvel illessük.
Nos Mikolt kismalac. Belülről fakad eme tulajdonsága, hihetetlen ártatlansággal képes a levesből kézzel kihalászni a sárgarépát (is), majd a felfedezés hevében széttrancsírozni az ujjai közt, aztán mikor megunja, laza eleganciával rázza meg a kis mancsát, hogy csak úgy repkedjenek le róla a felesleges darabok. Közben húzza az orrát és vágja az arcokat. Ez a része roppant szórakoztató amúgy.
Nem olyan régóta ülnek a lányok egymás mellett az asztalnál, (Áron is beállt az etetőszékesek sorába, kapott egy fa színűt a kellnekemdarabból, így ő került Mikolt régi helyére, mert onnan tudom a legkönnyebben etetni) de a különbség az asztal eléjük eső részének állapota között szembetűnő.
Ja, mert ha nem ráz, akkor köp, embereset, ha esetleg a szőlőmag, vagy a fahéj épp útban van a szájában.
Csak azért szemléltettem ezt ilyen részletesen, hogy lássa a világ, türelemmel próbálunk lenni, és illemre tanítani a Kicsit, vajmi kevés sikerrel. Megesik, hogy az első mozdulatnál tudjuk, mi lesz a következmény, és ilyenkor ki ki a saját belátása szerint igyekszik megelőzni, de legalábbis menteni, amit még lehet. A türelemnek lassan a végére érünk az étkezések felénél, és előfordul, hogy zúgolódunk, vagy konkrétan rákiáltunk, hátha.
Többnyire semmi foganatja, ilyenkor Mimikénk füle valami belső muzsikára figyel...
Meg sem lepődünk mondjuk ezen, bár oly jó volna néha látni valami előrefelé mutató tendenciát...
És akkor egyszer csak...
Ma reggel, amikor Mikoltom épp a joghurtot szürcsölgette (ami természetesen ezen művelet közben le-lecsepegett az asztalra), majd felemelte a kanalát, és a szeme állásából láttam, hogy a lecsöpögött maradékot óhajtja vele széjjelkenni, majdnem sikítva kértem:
- Mimiiii, neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.
Erre rámemelte azt a gyönyörűséges felemás színű gombszem párt, és angyali ábrázattal, a legeslegcsendesebb hangján azt felelte szinte énekelve:
- Jóóó Mama, neeeem.
Majd visszabújt a joghurtos poharába és teljes odaadással szürcsögte tovább.
Csak álltam kicsit megsemmisülve, és közben azt gondoltam, ha most a földön kenné szét a maradék joghurtot, azt is megbocsátanám neki.