Ami nem öl meg, az épít

Valahányszor nagyobb csomagot kapok, úgy érzem, most élek igazán.
Minden nehézségben az a legjobb, hogy tudom, a határaimat feszegeti, megélem önmagam, látom a gyengéimet és megkapom a lehetőséget arra, hogy változtassak. A lényegre koncentrálni olyan, mintha egy kolostorban ülnék, és meditálnék.
Nagyon jó volna, ha ezt Áron balesete nélkül tudnám megélni, de a lehetőséget most ez teremti. Élnem kell vele...
Szerda óta olyan, mintha egy év telt volna el. Megmerevednek a pillanatok, apró részletek vésődnek be, és azt hiszem mindannyian kaptunk már most is. Az aggódást felváltotta az a biztos tudat, hogy minden rendben van.
Sok jó van abban, hogy kórházban vagyunk. A legjobb persze az, hogy Áron állapota stabil.
Ma megnézte neurológus, és azon kívül, hogy azonnal észrevette azt, ami miatt Kornélhoz járunk, a balesettel kapcsolatban csak megnyugtatót mondott.
A hupli változatlan, és változatlanul nincs sem aluszékonyság, se hányás, se további szövődmény. Tudom, hogy minden perccel közelebb vagyunk a gyógyuláshoz. Az egyik anyukától kaptunk egy fejvédőt (a kórháznak nincs ilyene, pedig azt gondolom, nagyon hasznos lehet...ne és lett volna, ha van nekünk is. Dani épp szervezi, hogy legyen egy sajátunk is), és lassan kialakítjuk a rutinokat is, ott bent és idehaza egyaránt. Ezzel pedig sokkal könnyebb együtt élni.
Minden nap délben hazajövök a lányokhoz, velük vagyok estig, míg Dani Áronnal van bent. Tegnap palacsintát sütöttünk, játszottunk, nagyon jó volt együtt lenni, és itthon lenni egy kicsit. A lányok ügyesen alkalmazkodtak, persze így, hogy Dani velük tud lenni sokkal könnyebb nekik is. Ma reggel már Mikolt is szívesen beszélt velem telefonon, Hanna is sok okosat kérdez, sajnálom, hogy nem jöhetnek be meglátogatni a kicsit.
A kórházban sok időt töltünk a játszószobában, Áron lelkesen fogadja az új dolgokat. Egy három ágyas szobába kerültünk, majdnem tökéletes, csak a folyosó lámpája világított a szemünkbe, de ma már egy egyágyasba kerülünk, ahol nincs ilyesmi sem. Elég sokan hazamentek tegnap, és ma is, így szinte üres az osztály. A legjobban Dávidékat sajnáljuk, viszont ez is egy nagyszerű hozama az itt töltött napjainknak.
Tegnap bevittem a pihenőszéket is (mint utóbb kiderült, a babakocsit is bevihettem volna, de ezt másképp prezentálta az első éjjeles nővér... grrr), amiben Áron, mint aki hazaért aludt délelőtt két órát. Este is sikerült már 11kor elaludnia, és fél nyolcig fel sem kelt. Jó ez, mert alvás közben gyógyul a leginkább. Amúgy pedig valódi egyke lett, csak körülötte forog a világ, amit rengeteg mosollyal, és a legkiegyensúlyozottabb formájával honorál is.
Szép lassan ballagnak az órák, ha hazaérek igyekszem rendet rakni és erőt gyűjteni, pihenni és töltődni a lányokból.
Hamarosan lepereg a homokóránk, nagyon szeretnék újra öt tagú családot.
Ehelyütt is szeretném megköszönni mindenkinek a sok gondolatot, a kommenteket, tényleg úgy érzem, hogy van felettünk, (vagy alattunk?) egy (szeretet)háló, ami véd, megtart. Annyi segítséget kapunk, amennyiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Köszönöm szépen!!!!!