Várunk.
Pont, mint amikor egy gyermek érkezik. Az összes örömével, és bosszúságával együtt.
Nagyon lassan történnek a dolgok, tulajdonképpen azt kell mondjam, nem is történik semmi.
Várunk.
Egy aláírt papírra. Állunk a startvonalnál, és nem tudjuk, mikor dördül el a pisztoly.
Tehetetlennek érezzük magunkat, és a láblógatás kicsit pazarló üzemmód. A lendület is elvész, és a mindennapi megteremtése felett érzett aggódás is fokozódik csak.
Ráadásul azt gondolom, egy férfinak (senkinek...) nem jó, ha hosszú távon nincs mit csinálnia.
Dani mostanában olyan, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Járkál fel-alá. Mert bármibe belekezdeni felelősséggel nem tud. Pedig lenne is mibe, szívesen is csinálná.
De ahhoz azt a döntést kellene meghoznia, hogy maradunk.
Azt pedig nem lehet... mert fogalmunk sincs, odaát mit csinálnak, vagy nem csinálnak...
Úgyhogy várunk... idegőrlő.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar