Mindig a vége a legnehezebb

Annál is inkább, mert nem egyértelmű, hogy mikor is mehetünk haza.
Az egyik kislányt ma, hat nap után hazaengedték. Egy öt hónapos anyukájának meg azt mondták ma, tíz napig maradniuk kell. Mindketten ugyanazzal vannak bent, mint mi, és nekik sincs semmi tünetük.
Ha nem jöhetnék haza naponta, már fogyna az erőm. Így is, és ez főleg a szent szabályok kiismerhetetlenségén, számomra nem egyértelműen racionális voltán múlik. Ma kitettem Áront a babakocsiban levegőzni, aludt, így tud a legjobban. Egyszer csak jön a legkedvesebb nővérkénk, és szépen kér, menjek be, mert a főorvos asszony (ő szám szerint a harmadik, akit itt így hívnak...) ezt üzente.
A reakcióm nem volt bájos. Végigfuttattam a gondolatot, vajon attól tart-e, hogy a lépcsőn megborul a kocsi és kiesik belőle a gyerek? Mert ennek a legnagyobb a valószínűsége minden eshetőség közül. A kapuban ültem, a babakocsi a pad és a kuka között, még véletlenül sem útban, hogy valaki belerúgjon, Áron mozdulatlanul aludt.
Az a cél, mondja a nővérke, hogy nyugton feküdjön... Akkor elérte, nem? Kérdezem. Persze ahogy bementünk, fel is ébredt.
A főorvos asszony nem jött oda hozzám, inkább küldött valakit. Más micsodájával a csalánt.
Elegem van... Szeretnék hazajönni. Illetve szeretném, ha hagynának bennünket GYÓGYULNI!!! Megfigyelésen vagyunk bent. Akkor szóljon, ha fejjel lefelé lógatom, hintáztatom, ugrabugrál. Hogy tudna egy kilenc hónapos egyhelyben maradni? Nem jó, ha alszik? Muszáj felébreszteni? Mondjuk hatkor is, hogy pulzust mérjenek neki? Ha az a cél, hogy minél többet aludjon? Vagy feküdjön... akkor mi a túrónak baszkurálják folyton???
Dani ma délben beszélt azzal az orvossal, aki felvett minket, szerinte szerdáig biztosan maradnunk kell. Az már csak két nap. Percenként lesz egyre kevesebb a türelmem ehhez. Pedig kell, hogy maradjon, hiszen itthon is fokozottan kell vigyáznunk még Áronbuksira, legalább két hétig... De tényleg nagyon hazahúz a szívem. A lányok is érzik már a hiányunkat, Mikolt leginkább. Korán kelt ma, nyafka, nehezen lehet beszélni vele. Kis kárpótlás gyanánt kapott egy katicát, amit már hazafelé lecserélt volna Hanna szarvasára. :)
Meggyőződésem, hogy a család egy rendszer, és mint ilyen nem lehet belőle büntetlenül kiszakítani részeket. És nem lehet mérlegelés nélkül azt hinni, hogy minden zökkenőmentesen megoldható a részekkel. De ezt minek magyarázzam egy olyan orvosnak, akinek nincs gyereke, családja?
A fáradtságomat, meg a kissé melankolikus hangulatomat Áron ellensúlyozza, tegnap a kobakját adtam neki játszani evés közben, ő pedig bohóckodott vele. Kukucs játékot játszott, ő találta ki. :) Elbújt a kobakban, aztán elvette az arca elől, és közben szélesen vigyorgott. Olyan nagyfiú már ő is :):)
Két nap. Ennyit kibírok, ígérem, de ennél többet biztosan nem. Áron feje 2 cm-vel kisebb, mint mikor bementünk, nem hányt, minden lelete rendben van. Haza kell jönnünk. Pont.