Ma délelőtt Lellével a Pantaiban voltunk, ahol született. A gyerekorvos akarta látni, előtte pedig megcsinálták azt a vértesztet, amit sarokból vesznek. A kórházi látogatás felelevenített egy csomó részletet, meg eszembe juttatott egy csomó mindent.
Pl., hogy mennyire másképp működik itt a betegellátás, mint nálunk. Nem minőségi szempontokat szeretnék egymás mellé soraloztatni, pusztán a működésmódot lejegyezni, mert tényleg érdekes.
Két féle ellátás létezik, az állami kórházi, ahol ugyan kell fizetni, de nem sokat, viszont hosszú a várakozási idő, és a minőség sem túl magas. Ugyanakkor pl. Devi ilyen local kórházba jár, ahol még mindig várnak a pajzsmirigy műtéttel, hátha menthető belőle valami, amit egy magánkórházban már lehet, hogy régen kivettek volna.
A másik, a magánkórház. A Pantai pl. kft-ként működik, Lelle születési anyakönyvi kivonatán is ez a cégszerű megnevezés szerepel helyként. Itt lényegesen magasabbak a költségek, és az ellátás színvonala is ezzel együtt értelemszerűen a kiváló felé hajlik. Gördülékeny a betegfelvétel, a fizetési mód, az időpontokat rendesen tartják, minden tiszta, és vannak olyan szolgáltatások is, amik miatt a kísérők is jól érezhetik magukat... étterem, kávézó.
Az öngondoskodásnak itt egy egészen más szintje jellemző, mint amit mi magától értetődőnek gondolunk, a legtöbben félretesznek egészségügyi beavatkozásokra, ha pedig nem, akkor elég hamar elég kilátástalanná tud válni a helyzetük, ha megfelelő minőségű ellátást szeretnének. Hiszen itt mindenért fizetni kell. A gumikesztyűtől a fájdalomcsillapítóig. Sokszor idős emberek gyógyítására mérhetetlen mennyiségű pénzt kell előteremteni hirtelen, és őszintén szólva ez elég ijesztő számomra... hiszen sokszor nincs is miből. Gondolom hiteleket vesznek fel ezekben az esetekben, aminek a kamata jóval a magyar alatt van, de akkor is... Ezek olyan számok, amiknek a kiköhögésére szerintem egy élet is kevés...
A mai viziten mi három adagnyi pénzt fizettünk, két vérvétel, és egy orvoslátogatás volt benne. Nagyjából 12000 forintot hagytunk ott, de csak azért ennyit, mert valamit még kifelejtettek. (hozzáteszem, Veelan, aki szintén magánpraxist vezet, egy vizsgálatért gyógyszerestül szokott kb. 2400 forintot kérni átlagosan... ami pedig szerintem nem sok... volt már rá példa, hogy az összes gyereket ennyiért vizsgálta végig)
A szülés várható költségét mégcsak meg sem tudtuk saccolni. Hiába kérdeztük meg Choong asszisztensét, még megközelítőleg sem sikerült belőnie a mennyit, arra hivatkozva, hogy az attül függ, milyen beavatkozásra lesz szükség menet közben, és milyen szobában leszek aztán, hogy mik kellenek majd a babának, stb.
Készültünk persze, hónapokon át tettem félre erre a kisebb nyaralásra, de még így is volt bennem nem kevés drukk, hogy minden simán menjen, semmi extrára ne legyen szükség. Nem is volt, mégis a közel 20 oldalas számla a végén legalább 30%-al volt több, mint amire tippeltem a múlt tudatában. Pedig, ahogy Dani fogalmazott, szülés közben nem sok lapot osztottam magamon kívül másnak...
Kétágyas szobában aludtunk, aminél már csak a négyágyas lett volna kevesebb, és mindent vittem, az alkoholon keresztül a gézlapig, a peluson át az eldobható bugyiig... :)
Egy hazai magánkórháznál még így is sokkal kevesebbet hagytunk ott végül, viszont cseppet sem bántam azt a két napot, amit bent töltöttünk, és minden meleg étel után mosolyoghatnékom volt az otthoni egy zsemle plusz dzsem vacsoraemlékeimen.
Ami nagyon zavart, hogy délelőtt húsz percenként jött be valaki, ami miatt nem lehetett pl. igazán aludni. Három óra alatt háromszor cseréltek zacskót a kukában, volt szoptatási tanácsadó, mérték a vérnyomásom számtalanszor... És jött Choong, és a gyerekorvos is, Yong, aki egy hihetetlenül szimpatikus ember, nagyon pozitív, de alapos, és mindenben a közös hangot kereső. Ami úgy, hogy Lellével minden rendben volt, azt hiszem így jó.
Jellemző egyébként ez a fajta partnerségre épülő orvos-beteg viszony, és az egész személyzet mellérendelődő attitűdje. Sosem hallottam, hogy mit kellene csinálnom, meg tudnom, meg kedves anyuka... Megkérdezték, akarom-e hogy megmutassa az ezt, majd megköszönte a nemet is, és távozott. Bárki.
Viszont ott voltak folyamatosan, és ha szükségem lett volna rá, azonnal segítettek volna.
Az ágyunk állítható, kényelmes, leesésgátlóval felszerelt dolog volt, kényelmesen lehetett aludni, és elfértünk Lellével rendesen. Nem zizegős, légáterseztő papírlepedőt kaptunk, és egy nagy nedvszívó lapot is, amibe egyáltalán nem izzadtam sem én, sem a baba.
Napi négyszer kaptam enni, ebből kétszer meleget, és mindig négy dolog közül lehetett választani. A kétágyas szobában a két ágy függönnyel elválasztható volt, minden ágyhoz tv, és szobánként zuhanyzós fürdőszoba járt.
Bármikor bárki bejöhetett, Dani a szabad ágyon alhatott, soha senki nem rökönyödött meg rajta, hogy utcai ruhában fekszik :) és alszik :):)
Mikor eljöttünk, mindent odaadtak, két babatakarót, pelenkákat, ... és két csomagnyi promot is.
Danival csak úgy emlegettük ezt a két napot, mint a maláj életünk eddigi csúcskényeztetése... egy mininyaralás.
Nem mondom, hogy otthon érzem magam egy ilyen közegben, de nagyon jólesett ez a kis luxus, pláne a szülésélménnyel kiegészítve... ami tényleg annyira volt háborítatlan, amennyire csak lehetett... majdnem otthonszülés élmény. És összeteszem a kezem, hogy bent voltunk, amikor a vérveszteséggel küzdöttem... Itthon ez sokkal ijesztőbb lett volna.
Ime néhány kép a szülőszobáról, és a szobánkról.



Noés hát megintcsak ért egy halom impulzus az itteni viszonyulásokról anya-gyerek kapcsolat, szoptatás, miegymás kapcsán... Képekben.
Kínai család, papa, mama, két nagymama, és egy egyhetes újszülött. A mama tyúklépésben sétálgat a folyosón, láthatóan teljesen romokban szülés után, a férje támogatja. Alacsonyak, testesek, nem túl jól öltözöttek. A mamának látványosan semmi kapcsolata sincs az újszülöttjével. Az egyik nagyon fürge nagymama fogja, ő is viszi be a rendelőbe, ahova csak a másik nagymama nem követi. Nála vannak a táskák, a kellékellek, mint pelus, tápszer.
Miután kijönnek, a fürge nagymama mesél a másiknak, lehagyva a párt, akik tyúklépésben bicegnek a távolodó rokonaik után.
Indiai család, mama, kisfiú... mondjuk Áron korú, kissé balesetezett arcú nagymama csomó ékszerrel, maid. A mama szája előtt maszk, a nagymama a telefonját bizergálja egyfolytában, vagy beszél rajta. A maid rohangál a megkergült gyerek után, akinek ababakocsija dugig van zenélő kütyükkel.
Fizetésre várva. Jólöltözött kínai pár, pici babával, nagymamával. A fiatal anyuka fizet, közben a férj ül az idősebb nőrokon mellett, kezében a gyerekével, akinek a nagymama a tápszert készíti. Anyuka egykedvűen lehuppan melléjük, és néz maga elé...
A pelenkázós szoptatós helységben egy maláj nő szoptat, kellemesen otthonos látvány, a mamája mellette fogja a fodros kispárnát, amin a babát tartják közösen. Itt 18 fok van, megy a légkondi...
Elgondolkodtam a kultúrális különbségekről, a társadalom által felvállalható normákről, viselkedési szokásokról, anyaszerepekről, családról. És persze mások a kínaiak, ahol a család fontossága az anyagi biztonság megteremtésével azonos, mások az indiaiak, akik hozzánk hasonlóan vélekednek a gyerekekről, és más a maláj, akik itthon vannak, és sokkal jobban hasonlítanának az indiaiakhoz, mint a kínaiakhoz, de nekik összesen két hónap adatik meg a gyerekükkel...
Nem cserélnék most semelyikükkel...