Sabtu, 31 Maret 2012

Ma volt a napja

A mamám hazament...
Felfoghatatlan, hogy hogyan szállt el ez a hat hét, hogy mennyi minden történt ez alatt a hat hét alatt, hogy mennyi mindent kaptam.
Ma van a névnapja, amiről azt hittem, holnap lesz. Igy nem is kapott még egy szál virágot sem... bánom. Négy gyerek mellett, pláne, ha az egyik beteg, sokminden elmarad, kimarad. Pedig olyan jó lett volna adni.
Aztán ránézek erre a képre, és megnyugszom...
Azzal együtt, hogy tudom, lehetett volna több élményt adni, lehetett volna sokkal többet megmutatni, mi pedig csak egyszer voltunk fenn a hegyen (ahol mellesleg a "lajoskán" (Mikolt után...) hányingere lett... jó kis lajoska pedig, igaz mama? :)), hogy a nyulas helyet kihagyta, hogy igazából nem nyaralni jött, hogy húsz doboznyi meleg étel vár ránk a mélyhűtőben, ami azt jelenti, hogy az elmúlt héten gyakorlatilag minden nap főzött és főzött, meg teregetett és mosott ránk...
Sokszor mondtam, most már üljön le, pihenjen... Legyintett.
Az elmúlt hat hétben, amikor életemben a legkiszolgáltatottabb voltam, a legelesettebb, a leggyengébb, akkor itt volt, vigyázott ránk, a gyerekekre, a jóllétünkre... és csak adott és adott. És egyszer sem veszekedtünk, és remélem egyszer sem bántottam meg...
Sírtunk mind a ketten, amikor elköszönt... Én most is...
Drága Mamikám, Isten éltessen sokáig, köszönök mindent...
... és most holnapig izgulhatok, hogy minden kaput időben megtalálj... :)

Jumat, 30 Maret 2012

A Hároméves ünneplése

Már hetekkel ezelőtt a Karácsonyt emlegette, aztán a születésnapját várta. Bohócokat emlegetett, meg lufikat. :) Reméltem, hogy ezt a részt hamar elfelejti, bár teljesen jogos igény egy majdháromtól, hogy nagy felhajtást akarjon azon az egy napon, ami csak róla szól.
Majdnem biztos voltam abban is, hogy nem fogunk sokgyerekes bulit szervezni... pedig a medence melletti kis ház, meg a környéke abszolút alkalmas lett volna erre.
De mérlegeltem, és arra jutottam, hogy maradunk a jólbevált családi ünneplésnél, örülök, ha lesz torta és az ajándékok is szépen becsomagolom, no és készül valami az oviba is.
Anyukám nélkül még ez sem ment volna az idén... Ő készíttete el végül a citromos piskótás krémet az ovis ünnepléshez, és gyerekezett, míg én az epres tortát csináltam.
Pénteken reggel, mert Hanna sem ment, Mikolt sem akart oviba menni, így végül a hatalmas tál finomság a hűtőben maradt (cseppet sem bántuk, annyira finom... ), és végtelenül örültem, hogy nem akartam az ovisoknak kis zacskó ajándékokat gyártani (24-et kellett volna) tele vacakságokkal (műanyag kulcstartó, pókemberes kifestő, ceruza, lufi...), ahogy az itt szokás.
Katicás tortát szeretett volna, a helyi cukrászdában lehet is kapni formatortát, de nagyjából 8ezer forintba kerül... így ez is kimaradt. A málna is hasonlóan drága, mióta eljöttünk otthonról Mikolt nem is evett, pedig nagy kedvence volt, viszont itt rákapott az eperre, ami megfizethető, van is, és finom is, úgyhogy végül rizses epertortát készítettem neki. Túróval lenne az igazi, de túró sincs. :) Se marcipán, vagy tűzijáték, vagy egyszerű fehér gertya... a mi környékünkön legalábbis nem találtam.
A torta szép lett, vártuk a papát nagyon, közben pergett a délelőtt, ahogy szokott mostanában. Hanna láza adott némi különleges felhangot a napnak, sajnáltam őt is, meg az elmaradt ovizsúrt is, de Mikolt nem panaszkodott egyik miatt sem, ő csak a délutánt emlegette, meg a szép ruháját. :)
Alvás után ünnepeltünk, elébb megpróbáltam használható nagycsaládos képet készíteni (mondja meg valaki, hogy a hipergépemen miért csak egy 10 mp-es önkioldó funkció van, mikor az előző kevésbé komolyon volt olyan is, hogy 2 perc, és 5 kép egyszerre...), minimális sikerrel...
Aztán énekeltünk Miminek, aki elrohant Áronnal, és beszabadult oda, ahol az ajándékok, meg a sok színes lufi várta a sorsát... és hatalmasakat kurjantva hozták sorban a kincseket. Éljen a spontaneitás. :)
Ajándékbontogatás. Úgy szeretem, ahogy örülnek ilyenkor, tépik a papírt, izgulnak, mi lehet alatta. Idén is megvolt már minden jó előre, a legtöbb dolog otthonról, sokmindent anyukám hozott. Amit itt vettünk, az Mikolt kifejezett kívánsága egy rózsaszín úszódeszka volt. Kapott hozzá karúszókat is, azóta le sem veszi, és állandóan ki akar menni medencézni (két napja esik, és lehűlt a levegő... Hanna pedig beteg, úgyhogy még mindig várni kell a megfelelő alkalomra).
Volt könyv, dedikált, még a könyvhétről, Mari nagyi jóvoltából Maszat új történetét Berg Judit és Agócs Irisz is aláírta. Kapott egy Pöttyös Pannit Mariéktól, egy bárányos kirakót, és egy zsírkréta készletet tőlünk.
A fő ajándéka egy apró doboz volt, ezt találta meg elsőnek, rázta, csörgött. Hanna rögtön tudta mi van benne, de Mikolt nem hallotta, mit mond, úgy el volt foglalva a bontogatással. Hónapokkal ezelőtt rendeltem neki is, és Lellének is egy pár fülbevalót, épp olyat, mint Hannáé, csak Mikoltnak egy barna és egy zöld kő van benne (a szemeihez valók), Lelléé pedig fehér köves. Az otthoni házi ékszerészünk készítette, anyukám hozta. :)
Hatalmas volt Mimi boldogsága, mikor kinyílt a doboz, az első kérdése pedig az volt: Nem fog fájni? :) Egy darabig biztosan nem, mert itt nincs senki, aki betenné a fülébe...
Hanna hamar levette a szépruháját, nem volt jól szegényem, a kicsik viszont végigpörögték az estét. Gertyát fújtak, nagykanállal ették a krémet, tortát, terítőt rángattak, játszottak. Végül azt hiszem bohóc nélkül is jó szülinap volt.
Örülök, hogy anyukám is velünk volt, közben pedig számtalanszor eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik a nagycsalád... Nálunk az szokott lenni a zsúr...
Ime a hiányolt kép Lelléről és rólam... a sokkép pedig itt.

Kamis, 29 Maret 2012

Táviratilag

Hanna gyógyulóban, láza nincs, a hasa is csak akkor fáj, ha elkeseredik valamin... koppkopp
Anyukám hazaért, nem volt kalandja ezúttal... igazi világutazó! :)
Dani a jövő héten itthonról dolgozik.
Nyulaztunk ma, hűvös volt, elkelt volna egy pulcsi rám... hazagondoltam. :)

Rabu, 28 Maret 2012

Háromhetes a legkisebb

Gondolkoztam, mit is írhatnék, és míg gondolkoztam, rádöbbentem, milyen gyorsan változik Lelle, mennyire hamar múlnak a napok, és a hárommal ezelőttire már nem is emlékszem, így inkább gyorsan mindent dokumentálok, míg tudom...
4200 gramm. Kerekedik, én pedig minden este azzal fekszem, hogy ilyen picike már sosem lesz. Öröm is, hogy gyarapszik szépen, meg egyben fájdogál a szívem is miatta. Egy utolsó kis csomagocska...
Szopizik, hogy hányszor, arról halvány elképzeléseim vannak csak, ha kér, megetetem. Nappal sokszor úgy érzem, hogy csak szomjas, igazán sokat nem eszik minden alkalommal. Éjjel fel sem ébredek rá, bár gyanítom, eszik, de hogy hányszor... Nyekereg, vagy inkább csak morog, én pedig fordulok... és alszunk is tovább. Reggelre a textilpelus a feje alatt csupa tej, a pelenkázólap (praktikusan ez van alatta, különben moshatnám minden nap a lepedőnket) pedig általában csupa pisi... éjjel nem cserélek pelenkát...
Pelus... Még sosem volt olyan gyerekem, aki sugárban kakilt volna (olyan már igen, aki mindig nyakig kakis volt... és most is folyton mosom a sárga foltokat a kisruhákból)... Lelle tud ilyet is. Anyukámé volt az első megtiszteltetés, aztán a szőnyeg is kapott egy szép sárga foltot...
Még mindig több a tejem, mint amennyi Lellének kell, de ez már inkább csak Áron miatt van így, aki random módon kér vagy sem éjjel. Nem bánom, hogy sok van, fejni egyre kevesebbet kell, és bízom benne, hogy marad annyi, amennyi majd Lellének elég lesz.
Cumis, ezúttal nem volt lelkiismeret furdalásom, Hannához hasonlóan nagyon lelkes, én pedig tudom, hogy nem győzném folyton cicin tartani, sőt ő sem igényli a folyamatos cicizést, pláne, mikor rengeteg a tejem, ő pedig csak cumizna... Ilyenkor, ha mellre teszem rázza a fejét, de nem szív, és idővel kiabál is. A cumit viszont elfogadja helyette.
Fájdogál a pocakja, de csak addig, míg ki nem jön aminek ki kell. Sír miatta, és ha szopi közben a fejét forgatja, tudom, hogy büfizni akar.
Apropó sírás... Sokat sír. Legalábbis a két kisebb nagy egykori sírósságához képest (vagy csak én nem emlékszem már :)). Nappal is csak kézben jó, nagyon minimális az az idő, amit nézelődéssel tölt magában. Nem mintha elvárás lenne, de mindenesetre sokszor jelent kihívást a többiek mellett, ha csak egy kezem van... Tegnap aztán megoldás született, vettem egy slinget. Van már egy, sőt van kendőm is, és van egyéb hordozós cuccunk is, de ezek vagy még koraiak, vagy olyan vastagok (a rugalmas kendőm egy télikabáttal vetekszik...), hogy lehetetlenség használni őket itt.
Mindenképpen olyat szerettem volna, amiben fekve lehet Lelle, és egy szál anyag csak, vagyis nem izzadunk bele, sem ő, sem én.
Itt egyébként leginkább a gyűrűs kendőt használják, a piciket fektetve hordozzák, a csípőn ülni tudókat pedig ültetve, az oldalukon.
Nos a miénk egy ilyen:
Az esti sírás változatlanul jelen van, mennyiségre kicsit kevesebb talán, és lassan úgy tűnik, kiszámíthatóan 11 körülig tart. Mióta egyedül maradtunk, és nincs még egy kéz, aki ringassa, míg a többieknek mesélünk, köztünk van. Tegnap előtt Mimi papaljában a szivacson elaludt mellettünk.
Miután végül elalszik, már csak a félálomban szopik vannak reggelig. Az ébredés időpontja is változóban, sokáig majdnem dél volt, mire ő is csatlakozott, mostanában inkább 10, vagy egy picit előbb.
Látni már a szemöldökét, és egyre több a szempillája is. A sárgasága teljesen elmúlt, cserébe viszont a nap nagy részében piros, és melegpöttyös. 54es bodykat hord, és néha kiöltözik, főleg ha valahová megyünk (nem gyakran... ), de annyi szép kisruhája van, hogy sajnálom csak a szekrényben tárolni őket.
Az autóban azonnal elalszik, ahogy a zsebben is.
A nagyok lelkesedése változatlan, Hanna folyton ölbe szeretné venni, Áron pedig általában kedves és gyengéd. Mikolt pedig sokszor csak személi, tologatja a babakocsiban, és néha ő is ölbekéri.
... olyan jó, hogy köztünk van...

Selasa, 27 Maret 2012

Itthon, otthon... kilenc hónapja itt

Egy újabb negyed év telt el... és most ismét egészen bizonytalan a hogyantovább.
Egyelőre nem foglalkozom vele, élem a négygyerekes életünket, napról napra igyekszem jól csinálni, és csak a jelenre koncentrálni. Részben mert nem bírom a bizonytalanságot és ez megfelelő módszernek tűnik arra, hogy ki tudjam zárni a tőlem független tényezők nyomását, részben pedig mert így is van mivel foglalkoznom, és ez most jóval fontosabb annál, hogy hol leszünk majd a elkövetkező negyed év végén.
Amikor eljöttünk, volt egy álmunk, hogy Ausztráliába megyünk majd tovább, most úgy tűnik, hogy az itt nem ad annyi muníciót, hogy ugródeszka lehessen, így inkább visszafelé vezet az utunk.
Persze mindezek tudatában másképp értékelek, máshová kerülnek a hangsúlyok is, mintha annak a biztos tudatában kellene most írnom, hogy még két évig biztos a helyünk. Mindenkinek, aki külföldre költözik megvan a saját története, nincs két egyforma, kár is lenne összehasonlítani, hogy kinek miért jó, vagy nem jó távol élni az otthonától, a gyökereitől. A magunk esetében mostanában erős késztetést érzek az itt és az ott összevetésére, próbálom beleélni magam abba is, meg ebbe is. Annyira különböző ez a két világ, hogy szinte lehetetelen közös metszetet találni a jó és nem jó halmazok között.
Ami billenti a mérleget, az a család, a barátok, a megszokott közegünk, a házunk, az ovi, a programok sokszínűsége, a lehetőségeink szélesebb skálája, Dani munkájának kiszámíthatóbb volta... lehet, hogy tudnék még sorolni... Ennél persze racionálisabb okok is vannak, például az, hogy nekünk nem valódi expat szerződésünk van (vagyis Daninak), ami azzal is jár pl., hogy komoly fejtörést okozna, ha valamelyik gyereket kórházban kellene ellátni... mondjuk egy vakbélműtét miatt. És ez nem jó érzés. Ennek a bizonytalanságával kelni, feküdni nem megnyugtató.
Amit tudtunk, megtettünk, amiről álmodtunk, megvalósítottuk. Rengeteget tanultunk, rengeteget erősödtünk, és ezt már semmi sem tudja megváltoztatni. Nem tenne ehhez hozzá még két év annyival többet, hogy az maradásra késztessen.
Sem a gyerekek esetében, sem a magunkéban. Négy aprósággal a legfontosabb, hogy biztonság legyen. Lelkileg én vagyok a felelős ezért, anyagilag pedig Dani. Pillanatnyilag anyagi szempontból pengeélen táncolunk, lelkileg pedig sok sok hiányt pótolok. A nagyszülőkét, a tágabb családét, a barátokét, a kultúráét, a gyökerekét.
Van, amikor ez megéri, és van, amikor nem.
Itt, most, inkább nem.
Sokat tűnődtem azon, hogy más lenne-e mondjuk egy vegyes házasság miatt kölföldön élni, vagy párként nekiindulni és már ott vállalni gyerekeket, amikor kialakult valami, megállapodott valami... Más lenne-e Európában máshol, más lenne-e olyan helyen, ahol négy az évszak, vagy legalább a kultúra alapja azonos a miénkkel.
Más lenne, valószínűleg nem jobb, vagy könnyebb, csak más... bár míg Ausztráliát és Mexikót nagyon szerettem, Malajziát, Tájföldet, és Egyiptomot pl. nem...
És nagyon más lenne itt is, ha az a szerződés pl. támogatná a gyerekek iskoláztatását, vagy tiszta lett volna a hogyanadózik kérdés... vagy mondjuk kétszer ennyi lenne az, amit Dani hazahoz. Mert akkor pl. megengedhetnénk magunknak, hogy legyen egy maidünk. Mondjuk...
Nade ne legyünk ennyire borongósak... :) Mert bár egészen eddig arról írtam, miért is kellene elmenekülnünk innen, nekem azért sokkal jobb itt, mint Daninak. Mióta megérkeztünk, egészen három héttel ezelőttig várandós voltam. Fizikailag és lelkileg is sokkal sérülékenyebb, mint általában. Most, hogy Lelle is már a kintlévőségeink sorait erősíti, sokminden változott. Úgy érzem most magam, mint aki feltolta a szekerét egy meredek domboldalra, és most olyan jólesne leülni az árnyékába és csak élvezni a kilátást.
Megteremtettem az itthont, ahol jó lennem. Szeretem azt a kevés embert, akik körülöttünk vannak, Yohannáékat, akikhez bármikor át lehet menni (és akik még az idén valószínűleg továbbállnak...), Kristenéket a négy gyerekkel, (akik szeptember elsején hazamennek), Viviennet és Mayt, akik Gymboreetársak...
A picikkel szinte mindegy, hogy hol vagyunk, hiszen korlátozottak a mozdulási lehetőségek. Viszont itt mindig meleg van (sokszor emiatt sem tudunk kimenni :)), nem kell öltöztetnem őket, csak ha úgy tartja kedvünk, és bár most épp nincs segítségem, és hiányzik a család is, amikor itt van anyukám, vagy Peti, akkor sokkal intenzívebb a kapcsolat, mint eddig bármikor lehetett.
Prok és kontrák...
Nem én döntök.
Ami belefér, az benne lesz a zsákunkban, és ha most azonnal kellene indulnunk, akkor is úgy érzem, így volt kerek ez a kilenc hónap. Ilyen nagyon szélsőségesen, nagyon intenzíven.

Senin, 26 Maret 2012

Először ötösben... meg az esti menetről

Úgy volt, hogy Dani a héten nem megy be, hanem itthonról dolgozik.
Általában ha valami úgy van, az nálunk csak olyan, mint a tanmenet... ami arra jó, hogy lehessen mitől eltérni...
Sőt, általában ha azt mondja, hogy korán jön, az csak azt jelenti, hogy megpróbál, vagy igyekszik, és általában közbe is jön valami... és egyáltalán nem jön korán, sőt.
De csak általában... nem mindig.
Most épp általában napunk volt, és bár arra számítottam, hogy öt kötül már itthon lesz, csak fél hét után sikerült hazaérnie.
Vagyis reggeltől estig magunk voltunk.
Mikor Áron született, egyetlen ovis gyerekem sem volt, vagyis minden Dani nélküli napon hárommal voltam odahaza, és a legnagyobb is épp csak hogy elmúlt három, a kisebbik pedig még alig volt másfél.
Ma viszont a két kislányt reggel elvitte Dani oviba, így nekem csak kettő maradt délelőttre.
Áron korábban ébredt, mint Lelle, így vele közösen megreggeliztünk, közben nevetgélt, és rengeteget evett.
Gymobrees nap a kedd, és mert arra számítottam, hogy Dani korán jön :), elvittem Áront, meg az ágyából kikapott kis csomagot, a legjobbakban bízva. Otthon volt olyan is, hogy hármat vittem csiribirire, pedig overálos idő volt... (mondogattam magamnek ezeket, hátha attól könnyebbnek tűnik a feladvány... és tényleg... kivéve, hogy most azért óvatosabb vagyok, és a hátam közepére sem kívánom az effajta kihívásokat... viszont Áronnak is, nekem is jólesik a kikapcsolódás)
Lellikénk nem aludt az úton, és amikor odaértünk enni is kért. Megszoptattam a kocsiban, Áron tőle egészen szokatlan türelemmel viselte, aztán babakocsiba tettem, Áront kézen fogtam, és fellifteztünk.
A babakocsit a sarokba toltam, May férje ült mellette, és amikor Lelle kinézelődte magát és sírdogálni kezdett, tologatta... mire odaértem hozzá, már megnyugodott. Pár percre... Viszont zsebbe téve azonnal elaludt, így végigcsináltuk a foglalkozást, Áron hozta a pörgős formát, a végén pedig engedett beszélgetni is.
Elfáradtunk, de megérte.
Hazafelé beugrottunk a lányokért, itthon kicsit szétesett mind. Az ebéd és az azt követő altatás húzós egyedül, no meg az este, de azt egy kivétellel nem kellett még egyedül csinálnom. Ebéd alatt még valahogy elevickélek, Lelle a kezemben, vagy a zsebben, vagy a kiságyban, épp milyen a kedve... de kettőt etetnem kell. A nagyobb fejtörést a délutáni alvásig való eljutás jelenti, ilyenkor Áron még szopizna, Lelle pedig nem alszik. Lent szoktam hagyni a kiságyban, míg Áron el nem alszik, aztán tudok lejönni hozzá.
Ma csak reménykedtem, hogy kibírja nélkülem ezt a negyed órát. Kibírta. Engesztelésképpen másfél órát ringattam... Végül ő is elaludt, és én is. :)
A nagyok sokára ébredtek, először Áron jött, aztán a lányok, Lelle pedig majdnem hatig meg sem rezzent.
Uzsonnáztunk, és vártuk a papát, aki ma korán jött... volna.
Yohanáék voltak nálunk, felköszöntötték Mimit, végül a papa is befutott, és hétkor elindultunk biciklizni egyet, csak hogy kint is legyenek legalább egyszer egy nap.
A nap abszolválva, kisebb összezördülésekkel, de sérülésmentesen...
Nyolcra már eléggé elfáradok, pedig ilyenkor kezdődik az esti nagyüzem. Még úgy is sokszor kihívás ez, hogy ketten vagyunk rá...
Rendszerint nem esznek semmit szívesen, és Hanna fél kilenckor egy másik dimenzióba kerül, rohangál, hangoskodik, ugrabugrál. Magával rántva a többieket is...
Valamit változtatni kellene az eddigi rutinon, mert nem fér bele, hogy még rendet is tegyek a konyhában és az asztalon fürdés előtt, anélkül, hogy végképp elszabadulnának a kiscsikóink (altatás után már sem erőm, sem kedvem nincs hogy nekiálljak a pakolásnak, suvickolásnak...)... ha pedig Dani egyedül viszi fel mind a négyet, akkor vagy ő nem bír velük, vagy én nem érem őket utól... vagy mindkettő.
És ha végre mind lefürösztve, akkor még el kell jutnunk az alvásig...
Valószínűleg rá kellene vennem Áront, hogy mondjon le a szopizásról és aludjon el egyedül (nulla érdeklődést mutat a téma iránt), és akkor azonnal mehetnék a sírósbabámhoz, aki szintén kemény dió... és 11ig levegővétel nélkül képes kiabálni.
... de mint tudjuk, minden gyerek elalszik egyszer, ez nálunk nagyjából 11+... és akkor olyan szépek, hogy én is kisimulok... pláne, ha még egy rész grészklinikát is sikerül megnéznünk kettesben, anélkül, hogy bármelyikükhöz szaladni kellene. És aztán kettő körül kezdődik a nulladik műszak...

Minggu, 25 Maret 2012

Pöttyösben a csíkos

Eredetileg ezt az egy képet terveztem feltenni ide... Ma délelőtt így aludt a csöpp Danin. :)
Aztán nem bírtam megállni, hogy ne tegyem fel ezt a sokat is... Mert egyszerűen nem tudok betelni vele.
A sling bevált, Lelle pedig befészkelte magát a szívembe...
Az igazságosság jegyében pedig lett Lellének is saját albuma. A link oldalt.

Sabtu, 24 Maret 2012

Egynaposak

Mivel csak nekem volt eddig Hannaérzésem Lellével kapcsolatban, gyorsan megnéztem az egynapos képeiket...

Még mindig egy alom :) és mind más... mégis olyan nagyon sok a hasonlóság... :)

Jumat, 23 Maret 2012

Ismerkedős

Tegnap, hogy itt volt a három, meg miután elmentek, és magamra maradtam a nembeszélővel, olyan alapvetések jutottak eszembe, amin csak mosolyogni tudtam :)... és azt hiszem le sem írom őket mind, mert elképesztően banálisak... de jólestek, és bebizonyosodott, hogy bizony lehet unatkozni egy gyerek mellett... ha az ember három+pocakhoz szokott. :) Mondjuk épp cseppet sem bánom, hogy elmerenghetek, miközben minden (egyre formálódó, simuló, fehéredő) porcikáját bevésem.
Ismerkedünk... A többiekről hosszan tudnék írni, Lelle viszont annyira ropogós, annyira új, minden vonása ismerős, minden rezdülése megnyugtató... és mégis. Illetve mégsem. Ismerem. Még. Még nincs bejáratott helye a családban, csak a szívünkben. Még nem tudom, milyen lesz egyévesen, de azt már igen, hogy akkor visszanézve látni fogom az arcában mindazt, ami már akkor, most is itt volt.
Negyedik. Ettől én is sokkal finomabban reagálok rá, amitől ő is sokkal jobban simul, mint Hanna... mondjuk. Negyedik, vagyis már a pocakban tudta, hogy sor van előtte, de lehet, hogy néha utána is. Hiszek benne (azon túl, amit a tudományos állásfoglalás hirdet), hogy minden gyerek megválasztja a helyét, a sorban. Lelle épp negyedik akart lenni. Épp ebben a családban, épp ezekkel a testvérekkel.
Anyukám minden mozdulatukat leste, amikor itt voltak, perszehogy félti a legkisebbet. Lelle teljesen tág szemekkel figyelte a nagyokat, viselte ahogy viszonyultak hozzá, semmit nem szólt, még akkor sem, amikor Áron végigmutogatta az összes alkatrészt a kis buksiján. :) Talán az se véletlen, hogy ő született a legnagyobbnak...
Hogy én mit tudok erről a kislányról?
Hogy ügyesen és kitartóan szopizik, komótosan, sokszor. Hála Áron kitartó cicfüggésének az első perctől kezdve van is mit. Ha nem szopizik (kiköpi a cicit, szerintem nem kellene már a tej, csak a cici maga...), akkor is cumizna.
Hogy szép hosszú ujjacskái vannak, fantasztikus körmei, épp olyan, mint a nagyobbaknak. Meg Daninak. :)
Hogy neki két gribedli jutott (Áronnak és Miminek is van, de nekik csak jobb oldalon), és a szeme inkább szürkészüld, mint kék.
Hogy kismacska hangja van, mint Hannánk volt, és éppúgy felsikkant, ha akar valamit, mint Hanna anno.
Hogy ő az egyetlen, aki szeret bebugyolálva lenni (itt ez a szokás...), megnyugszik tőle, el is alszik hamar, ha nem kell kalimpálnia a kezecskéinek.
Hogy amikor jóllakik, nézelődik némán, idővel egy kis repetát kér, majd elalszik.
Hogy még fogalmam sincs, hogyan illesztjük be ezt a nyugalmas létet az otthoni pörgésbe, de nagyon jó ez a két nap csak vele.
Nézem, szívom magamba az újszülött illatát, raktározom a pillanatokat. És hihetetlenül örülök, hogy itt van velünk.

Kamis, 22 Maret 2012

Hanna gyöngyszem

Hanna olyan, mint egy tisztavizű, mély kút.
Olyan természetességgel és felelősséggel gondoskodik, amire csak az képes, akiből ez legbelülről fakad. Mikolt tanulgatja tőle, édes, ahogy követi Hanna modulatait, szavait, amikor babáznak, de míg Hanna féltőn igyekszik megvédeni a sajátját, nehogy az lepottyanjon, Mimi szemrebbenés nélkül faképnél hagyja a "bábáám"-ját...
Hanna mindig ilyen volt, kecses, finom, érzékeny, be és megengedő. Csodálatos...
Ezt pedig a kicsik is érzik. Amikor Mikolt született, Hanna kapott egy igazi babát. Áron születésekor Hanna és Mimi egyre erősebben kapcsolódtak egymáshoz, és ez a mai napig tart, mégha olyan nagyon különbözőek is.
Mióta pedig Áron nagyobbacska, sokszor látom, hogy Hannához megy, az ölébe ül, ha biztonságot keres rajtam kívül. Hannával is, Mikolttal is vannak ugyan közös játékaik, de míg Mimivel inkább vadulósak ezek, addig Hannával sokkal finomabban rezdül.
Nyugodt szívvel hagytam őket a mamámra, tudtam, minden rendben lesz, ha indulnom kell. Amikor jöttünk, Áron nagyon sokat volt vele, és az elmúlt három hét alatt ismét közel kerültek egymáshoz. Az elalvások miatt aggódtam valamelyest, mert ahhoz eddig én kellettem. És valóban ez a legnehezebb, de álmomban sem gondoltam volna, hogy hogyan fog minden elrendeződni végül.
Az első éjjel anyukám tette le őket, mert Dani végül bennmaradt egy fél éjszakára velünk. A lányok a helyükön feküdtek már, de Áron nagyon sírt, keresett, nem tudott elpihenni. Anyukám hozta vitte, és persze a lányok sem tudtak tőle megnyugodni, kimászkáltak megnézni... Végül anyukám bevitte Áront hozzájuk, és betette közéjük. Ahogy Áron a szivacsukon landolt, Hanna szorosan melléfeküdt, csitítgatta, fogta a kezét. Áron elhallgatott... megnyugodott... és elaludt. Reggelig.
Tegnap délután, és ma este is pont ugyanez történt. Este Dani három percig próbálta vígasztalni, és a saját helyére tenni, aztán odaadta Hannának, aki csittegett neki egy sort, megsimogatta, megfogta a kezét, aztán még kuncogtak egy sort, Áron a szokásos kalimpálással álomba ringatta magát, aztán elaludtak.
Három kisnyúl egy fészekben...
Jajj, azt hiszem tényleg dolgoznak a hormonjaim, de ez a kép annyira gyönyörű... hogy nincsenek is szavaim... És csak bízom benne, hogy ezzel a végtelen mélységével együtt Hanna még mindig egy játékos, kíváncsi, önfeledt kisgyerek...

Rabu, 21 Maret 2012

Kifizettük a számlát

Dani értünk jött, hogy hazavigyen.
Úgyhogy most berekesztem a posztáradatot, becsukom a szemem míg Lelle is alszik és lelkileg felkészülök (lesz rá fél órám...), hogy odahaza picit szétesünk majd, hogy aztán elkezdjünk hattagú családként négy apróval újra professzinálisan funkcionálni.
Új évad indul... :)

Selasa, 20 Maret 2012

Az első nap itthon

Vagy legalábbis fél...
Délután fél hat körül jöttünk el a kórházból, előtte Lelle evett, aztán pedig elaludt. A kocsiban is végig szunyókált, és még itthon is, annak ellenére, hogy az összes gyerek megfogta a kezét, megsimogatta a fejét, megcsodálta a meztelen lábacskákat.
Hogy elejét vegyük a további várható attrocitásoknak, mindenki megkapta a kis csomagot, amit Lelle hozott. Áron egy puha babát, a lányok egy egy kis táskát kaptak cumisüveggel, és egy egy fanyomdával.
Amikor végül Lelle manó is kapcsolódott a társasághoz, mind nagy örömmel, szeretettel és lelkesedéssel fogadták, mint a kórházi látogatás alkalmával, bár már elég fáradtak voltak ahhoz, az idő múlásával szép lassan elkezdjenek picit durvábban közeledni. Áron mindenképpen hangot akart hallani Lellétől, aki viszont, miután evett, békésen aludt volna a kanapén... Amikor harmadszor ütötte meg, felfogtam, hogy ami a lányoknál nem volt kérdés (hogy ne bántsák az újszülött Áront), az Áron számára nagy kihívás.
Vacsoráztunk, aztán kis taktikai megbeszélés után nagyon flottul végigcsináltuk a fürdetést, anyukám közreműködésével. Dani fürdette Lellét, a mamám asszisztált, én pedig a többieket. Vannak még kialakítandó rutinok, nem is kevés, de azt hiszem, ez így elsőre egészen gördülékenyen ment. Lellét végül anyukám elringatta, ő bekerült a kiságyába, én pedig meséltem a nagyoknak, míg Dani is lezuhanyozott.
Aztán ahogy közeledett a lefekvés, Áron befutott az ágyába, felállt, és a szájába mutogatott, közben pedig mamázott. Teljesen egyértelmű volt a kérése... Hanna pedig annyira elszomorodott, hogy azt hittem, el is sírja magát. Annyira fájt a szívem, hogy ő szeretné, ha minden maradna az elmúlt napok szerint, de látszott, hogy Áron nem hajlik. Végül azt találtam ki, hogy Hanna mellé tettem Áront, kapott cicit, miközben az egyik kezévet engem, a másikkal Hanna kezét fogta. Mikolt megelégedett annyival, hogy nekemtámaszkodott, és fogta a szabadon maradt kezem.
Mikor Árom elaludt, megkérdeztem Hannát, hogy áttegyem-e Áront a saját helyére, bólogatott. Mellékucorodtam aztán, és elmondtam neki, mennyire fantasztikus, amit eddig csinált, és hogy nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen csupaszív kislányom van, és köszönöm, hogy törődik Áronnal... És hogy most már én szeretnék törődni a kislányommal, megsimogatni, melléfeküdni. Örömmel bújt... Aztán elaludt.
Tudtam, hogy így lesz, hogy rengeteget változnak, mire hazaérünk, hogy Áron, aki eddig a legkisebb volt, mostantól nagynak fog hatni. És öröm látni, hogy még mindig babák azért :) Fura ez, most két részem van, egy háromgyerekes, és egy egygyerekes...

Senin, 19 Maret 2012

Kezdetben volt a káosz

Már Áron érkezésekor megtanultam, jobb, ha nem számítok semmire, nem döntök el előre semmit, és nem feszegetem túl azt a nagyon sérülékeny egységet, ami igazából csak látszólag áll rendelkezésre. Persze a gyerekeknek jó, ha vannak határok, ha azt, amit eddig is, eztán is betartatunk, de látom, hogy nagyon vékony a réteg, amin sétálni lehet, alatta ott a bizonytalanság, a helyzet adta megoldandók sora, amiben mindenkinek kicsit más szerep jut, mint eddig.
Nem válunk egycsapásra hattagúvá. Az egyik felem Lellét óvja, és néha kétségbe is esem, hogy hogyan balanszírozzak aközött, hogy a többiek is érezzék a gondoskodást, és Lellének se essen bántódása... plusz mindenki megkapja azt, amire a túléléshez szüksége van... pl. enni, amikor éhes és ágyat velem, vagy nélkülem, amikor álmos. A másik felem pedig még mindig háromgyerekes, amiben van egy legkisebb is, aki nem viseli túl jól, hogy a státusza megváltozott... vagy épp megváltozóban van.
Éjjel eltört a mécses. Megijedtem a feladattól, attól, hogy még mindig fehér és erőtlen vagyok, fáj valami, amit nem tudok pontosan behatárolni, legjobb esetben a derekam környékén egy izom (ha van még nekem a hasam és a derekam tájékán egyáltalán ilyenem), de már gondoltam a vesémre is, meg egyebekre is... jó volna mielőbb érezni, hogy elkezd visszatérni a régi, hogy enyhül ami belül fáj, mert ez most tényleg ijesztő... még nekem is.
Sok volt, bírtam, de most érzem, hogy mennyire a végére értem az erőmnek. Ha tehetném, most azonnal hazamennék. Nem akarok már hegyet mászni, sem bizonyítani, sem tűnni... semmilyennek.
Aztán ma elkezdődött egy új nap, minden percében tele kihívásokkal, hogy csináljam, vagy ne csináljam, és itt nem a főzésre gondolok, hanem egyáltalán arra, hogy fel kell-e kelnem. És persze elrontottam, mert felkeltem, és persze éjjel is egyszerre kelt a két cicis, és délután sem aludtak egy időben, és perszehogy Mikolt a legprovokatívabb formáját hozta, Áron folyamatosan nyűglődött, Hanna pedig ismét a nemhallók táborába delegálta magát... ahogy Lelle egész délután nem aludt, és semmi sem volt jó neki sem.
És persze összeszólalkoztunk anyukámmal is, aki hisz benne, hogy a gyerekeknek szót kell fogadniuk, még ebben a helyzetben is, különben szétesünk, de én meg azt gondolom, hogy most inkább szétesnék egy kicsit... És persze neki is igaza van, és nekem is, és nagyon nehéz, ha én is itt vagyok, meg ő is, és ha még csak kicsit is, de más kereteket szabunk... ők meg valóban provokálnak.
És amúgy minden huszadrangú amellett, hogy meg kell őrizzem a derűt, mert akkor azt a gyerekek is érzik, és sokmindent el kell engedni ahhoz, hogy lássam, mit kell helyére tenni... csak hát meghalni, aztán feltámadni nem könnyű. Pléne, ha még csak az elsőn vagyok túl...
Délután Áron mellett fekve (közben Lelle sirdogálását hallgatva, akit Dani próbált csitítgatni) azon gondolkodtam, hogy amikor majd nem lesz itt senki, akkor mondjuk egy ilyen egyik fenn van, mert épp ébredt és éhes, a másik meg aludni menne, mert fáradt helyzetet hogyan oldok majd meg... (a konklúzió annyi, hogy egészen biztosan nem ússzuk meg sírás nélkül, és akkor ez a helyzet...). Aztán Áron elaludt, én meg arra jutottam, hogy most az volna a legszerencsésebb, ha hagynám, hogy legyen három felnőtt körülöttük... aztán majd ha egyedül leszek, megoldom...
Puha fészek ez itt, egészen otthonos, leszámítva a csapongásokat, és a csattanásokat, meg a rutintalanságot. De egyáltalán nem zavar, hogy káosz van... tudom, hogy szépen lassan tisztulni fog. És közben drukkolok magamnak, meg a gyerekeknek, és néha elsírom magam, meg feladni készülök, meg kiabálok, és kapkodok... de olyankor szerencsére mindig történik valami és megy minden szépen a maga útján... a görcseim nélkül is.
Úgyhogy most ezt tanulgatom...

Minggu, 18 Maret 2012

Orvosnál

Tegnap éjjel, miután még mindig semmi jele nem mutatkozott a javulásnak, úgy gondoltuk, jobb lesz, ha ma meglátogatjuk dr. Veelanet, a helyi rendelőben.
Hogy miért nem indultunk azonnal, és miért nem egy kórházba... Mert Lelle nem akart aludni, és mert úgy éreztem, talán életben maradok... várjuk meg a reggelt.
Három tippem volt a fájdalom okára. Vese, vakbél, sérv.
Danit nem hagyta nyugodni a sérv lehetősége, ő még éjjel utánaolvasott... mire visszaért, elaludtunk.
Délben voltunk végül Veelannél, Lelle szerencsére az eglszet itthon aludta át, Áront is letettem előbb, és a lányokat is. Azt hiszem, Veelan is beírta magát a hiányozni fognak innen listára. Olyan ember és orvos ő, aki érti, mit jelent az orvos-beteg kapcsolat, mit jelent jól kommunikálni, mit jelent együttműködően dolgozni, úgy, hogy közben ő tartja a professziót én pedig vállalom a felelősség azon részét, amit kell. A feleségével együtt nagyon hálás vagyok nekik...
Végigkérdezett minden előzményt, és még az azelőtti lehetségeseket is, és amikor mutattam neki, hogy hol van a góc, illetve, hogy sugárzik, ő vesére gyanakodott. Sajnos tudom, milyen egy vesegyulladás, így éreztem, hogy az nagyjából kizárható, bár vesekövem pl. még sosem volt.
Megultrahangozott, nincs eltérés a két vesém mérete között. Megnézte a néhai Lellelakot is, a korának megfelelően húzódik vissza, és nincs benne semmi oda nem való.
A következő lépes lázmérés, vérnyomás, és pulzus mérés volt, minden rendben, kicsit alacsony a vérnyomásom, és magas a pulzusom, de ennyi. Csinált gyorsan egy vizeletvizsgálatot is... (a mosdóban szembesültem önmagammal, eddig nem sokat találkoztunk a tükörben... és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a szám, ami amúgy igazán piros szokott lenni, most halovény rózsaszín, majdnem fehér...), aminek az eredménye negatív, így a vesét kiszórtuk a körből. Rákérdezett az emésztésemre is, ami eddig fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag nincs. Miután a gyerekek születnek, eltelik egy kis idő, mire rendeződik ez a részem, és mert a mozgás élményét eddig Lelle és nem a beleim adták, nem vettem észre, hogy semmi jele semminek ezügyben. Mondjuk ettől meg sosem fájt annyira a jobb oldalam bordaalja, hogy ne tudjak megmaradni a bal oldalamon fekve, mint most...
Kaptam valami szirupot, meg a reményt, hogy amint lesz eredmény, megoldódik a fájdalom rész is.
A másik fő volna a fehérségem volt, talán ez őt is, Danit is jobban aggasztotta, de mert én egyelőre ezzel az előzővel vagyok elfoglalva, az, hogy nem bírok megállni a lábamon, már nem is olyan izgalmas... Csinált egy teljes vérképet, amibe belevettük a tsh-t is, holnap lesz eredmény. Hogy mennyi vért vesztettem, még nem tudja, de felmerült egy kis zacskó belémplántálásának a lehetősége is, amire nem annyira vágyom azt hiszem.
Végül megbeszéltük Lelle holnapi bcg oltását, és még néhány dolgot, majd fizettünk és eljöttünk. Azóta pedig már telefonált, hogy megérkezett a vérkép egy része, a hemoglobin szintem jóóó alacsony, szedjem a vasat háromszor egy helyett... és pihenjek nagyon sokat. Szerinte egy ilyen vérvesztős sztoriból teljesen rendbejönni egy két hónap. Én igyekszem.
És mert van remény, ma már nem fájt annyira a hasam, bár estére ez mindig kicsit intenzívebb, mint nappal. De már van mibe kapaszkodnom, ettől az egséz sokkal elviselhetőbb.
Holnap folytatás...

Sabtu, 17 Maret 2012

Keretben a négy

Lelle Hannára hasonlít. Ami az érzékeny lelkét illeti, egészen bámulatos a hasonlóság.
Van egy olyan érzésem, hogy így a végére kaptam még egy esélyt arra, hogy ami Hannánál ki, elmaradt, azt most jól, jobban, szebben csináljam. Nem kis kihívás, mert ahogy Hanna sem, úgy Lelle sem egy ízigóing.
Könnyű volt nekem Mikolttal, és Áronnal is... hát most kaptunk egy kis feladatot is :)
Lelle sírós. Ha fent van, egy darabig van csak békesség körülötte, hogy aztán bármire sírással reagáljon, olyan valódi világvége jellegűvel, amiben nincs helye vigasznak. Ringathatom, letehetem, adhatok neki enni, foghatom a kezét, magamhoz ölelhetem jobbról, balról, vízszintesen, rátehetem a szívemre... semmi sem használ. Amiben egyedi, hogy a legnagyobb fájdalmát éjjel fejezi ki, két és három óra közötti a mennyiség, amit sírással tölt. Random, hogy hánytól hányig, tegnap fél 12től fél 2ig, aztán elaludt.
Zavarja, ha bármi van a pelusában, és akkor nyugszik meg valamelyest, ha tisztát kap, és masszírozzuk a lábát, akárcsak Hannának anno... Mint ahogy a sírása is teljesen olyan, mint Hannáé volt. Ahogy az álla, a szeme formája (Lelle nem lesz kékszemű :)), a füle hegyessége, az hosszú ujjai, és a combja hossza is. Karakteresebb, és talán egy kicsit jobban érthető, de nagyon Hannás.
És ettől nehéz is nekem, mert nem tudom, mennyit vegyek el abból, ami emlék, és hogyan lássam azt, ami Lelle.
Iszonyú érdekes, ahogy a régi rutinok, így majdnem öt év múltán kúsznak vissza... és ez egyiküknél sem volt jellemző, Mikoltot is, Áront is nagyon másnak véltem az első pillanattól, bármennyire kis megvolt a külső hasonlóság.
Most aztán izgalommal, és melegséggel a szívemben várom, hogyan alakulunk majd, hogyan tudom idővel kirekeszteni ezt a nagyon intenzív dejavut. :)
Mindenesetre minden gyerek más... csak nekünk van egy keretünk hozzájuk...

Jumat, 16 Maret 2012

Négynapos


Cserébe...
Azért, hogy az elalvás több órányi procedúra (igen, tudom, hogy ha egy baba álmos, akkor elalszik... és igen, azt is tudom, hogy Lelle három órát volt fent, tehát álmos, és fáradt, és igen, azzal is tisztában vagyok, hogy ahogy Hanna, ő is a világ folyása miatti kétségbeesését fejezi ki ilyenkor, meg próbál kizárni mindent... csak épp az az érzékeny lélek, meg idegrendszer nem hagyja lecsukódni a szemecskéket... van ilyen gyerek is :)), és igen hangos, ami nekem szívettépő még mindig, bár már sokkal jobban viselem, ha csukott szemmel, semmire sem reagálva méltatlankodik egy újszülött.. nos ha egyszer elalszik, akkor viszont képes egyhuzamban, szopi nélkül 8 órát is végigaludni, aztán ébredés nélkül néhány tankolással még négyet ráhúzni.
Vagyis tegnap este fél 12 óta még mindig alszik, pedig lassan elmúlik dél.

Kamis, 15 Maret 2012

Áronunk 19 hónapos

És már nem a legkisebb... sőt. :) Lelle érkezésével irreálisan gyorsan nőtt nagyot, és csak nézem, hogy tényleg mennyire kisgyerek és nem baba már.
Leginkább a mozgása, és a kommunikáció az, ami sokat változott az elmúlt egy hónapban. No meg az alvás helye, ami miatt nagyon örülök, hogy sikerrel járt, mert Lelle sírósságát nem hiszem, hogy jól viselné éjjel... Igy a lányoknál nagyon jó helyen van, és bár voltak már igazi átaludt éjszakái is, mióta újra egyesült a család, háromszor ébred, és kiabál nekem. Melléfekszem ilyenkor, reménykedve, hogy Lelle nem ébred a másik szobában... megszoptatom, és fogom a már nemisolyan apró kezeit.
Szeretem ezeket az összebújásokat, mert amellett, hogy a leghatékonyabb mellszívóm ő, és általában a legjobbkor tesz nekem nagy szívességet, olyan jó megfogni a kemény, kerek nagy kobakját, és simogatni a markáns kezecskéket. Lelléhez képest olyan nagy... és csak sóhajtozom.
Autózik, és vadul. Rohangálna, ha tehetné egész nap. Két lábbal ugrál, egyesével veszi a lépcsőfokokat, száguldozik a motorjával, és Mikolt futójára fáj a foga. A lányok után megy mindenben, igyekszik kapcsolódni, a maga eszközeivel. Durva... sokszor. Ha egy játékot szeretne, ami épp másnál van, képes a legerősebb frekvencián kiabálni érte, és üt. A lányok meg menekülnek...
A könyveket már szépen lapozgatja, de sokszor tép is, főleg a kihajthatós könyvek belső képeire kíváncsi annyira, hogy leszakítsa a füleket... már sokadszorra ragasztom vissza.
Fest, rajzol, a síneket összerakja, legozik.
Mostanában ismét inkább segítséggel eszik, de ez rajtunk múlik... Pohárból iszik, és ha kell, a nagy vizespalackból is. Minden szekrényajtót kinyit, mára már a hűtő sem akadély, ott hosszú perceket tölt a választás gyönyörében, aztán általában egy joghurtot választ.
Ha nem hagyom, iszonyúan megsértődik, ő az egyetlen gyerekem, aki a klasszikus földhözverős hisztit produkálja.
Rengeteget szeretne kézben lenni, most ismét különösen, látom rajta a zavarodottségot, és a kisemmizettség bánatát, amikor Lellét szpotatom, vagy fogom. Húz, menjünk...
Lellével igazi finom úr, simogatja, felül a kanapéra, és mutat maga elé, hogy tegyük az ölébe. Széles mosoly szalad végig az egész lényén, amikor megkapja... nagyon szeretem nézni őket együtt.
Mikolttal halandzsáznak. :) Ez a legújabb talán, hogy folyákonyan kezdett el babanyelvet használni. Ha valamilyen szót tud már, akkor azt konkrét helyzetben mondja csak, ha játszanak, akkor pedig oda vissza dumálás folyik. Mikolt nagyszerű partner ebben, hosszasan beszélgetnek így. :)
Biztosan van egy csomó új szava, de már fogalmam sincs, hogy hol hagytam abba a rögzítést... Mondja, hogy hajó, alma... figyelem még, és leírom, ha van még :)
És nagyon hatékonyan mutat... mármár jelelésnek is gondolhatnám, pedig ez megint kimaradt az életünkből, de ő rájött, mennyire hatékony. Imádom.
És persze biztosan rengeteg apróság, ami a lényét adja kimaradt... mindenesetre olyan jó, hogy van egy kisfiunk is, hogy épp Áron az. Egy igazi kis mókamester, egy kis dömper, ugyanakkor pedig érzékeny, mély ő is... no meg okos :):)

Rabu, 14 Maret 2012

Aquariumban a lányok

Szerdán a lányok ismét oviban voltak. Gondoltuk, a csütörtököt kihagyjuk, ne medencézzenek még, helyette pedig pénteken menjenek majd. Úgy alakult, hogy péntekre kirándulást szerveztek nekik, méghozzá az aquariumba. Itt még nem voltunk együtt, mert elég drága, és elég messze is van, pedig szívesen vittem volna őket valamikor, odahaza is nagyon szerették a halas helyeket.
Reggel fél kilencre vitte őket Dani, egyenruhában kellett menniük, Mikoltnak még nem volt, így helyben kapott egyet. Egy nagy busszal mentek, Hanna Mimi mellet ült, Auntee Julee ült melléjük. Most, hogy Lelle megszületett, Julee még több figyelemmel van feléjük.
Kettő körül értek haza, nagyon sok élménnyel, rengeteget meséltek, olyan jólesett hallgatni, ahogy mondják, ahogy dolgozzák a történéseket. Ebédet nem kaptak, egy virslis zsemle volt a tízórai, és itthonról vittek gyümölcsöt, így aztán elég éhesek voltak már, mire megérkeztek. Ültek az asztalnál az egyenruhájukban, hátukon a papír, a nevükkel, meg az óvónéni telefonszámával, és csak mondták... :)
Azt hiszem, most Hanna sokkal jobban élvezte az egészet, mint a múltkor Mikolt nélkül a tűzoltókat. Valami azt súgja, hogy többet is ért már...

Selasa, 13 Maret 2012

Tejes ügyek

Mint ahogyan az már lenni szokott, mostanra gőzerővel beindult a tejgyár. És mint ahogy az lenni szokott, úgy változott meg most is a formám ezzel egyidőben... mintha mindaz, ami a hasamon volt eddig, most felvándorolt volna, ettől aztán sem a karjaim nem férnek el, sem a ruháimba nem férek bele... nagyjából olyan a külsőm, mint egy bajor menyecskéé. Ez legyen a legnagyobb bajom :) majd fog ez még hiányozni...
Mindenesetre Lelle a tejkészlet igen csekély hányadát fogyasztja csak el, a maradéknak pedig keresem a helyét. Vagyis kerestem... aztán a többiek megoldották a kérdést helyettem. :)
Előkerült a fejőmasina is, mert az első heteket másképp nem lehet túlélni, és hiába csak annyit fejek, hogy ne legyen betonkemény a tár, még így is majdnem fél liter vár a sorára a hűtőben.
Áron segít... sosem gondoltam volna, hogy egyszerre két gyereket fogok szoptatni... a legjobb időben szokott jönni a felmentősereg, délután, és este, no meg éjjel (amikor Lelle egyébként sem eszik). A legjobb és leghatékonyabb módja ez a felhasználásnak.
Ezzel rendben is vagyunk, csak az a kérdés, hogy a még mindig egyre csak halmozódó készlettel mi legyen. Ma megkérdeztem Veelant, de itt nem szokás tejet adni (az aszisztensének pici babája van, ő pl. szégyellősen nevetgélt a felajánláson... miközben minden kórházban hatalmas plakátok hirdetik az anyatej fontosságát, még mindig tápszereznek, amit nem csodálok, mert kinek van ideje munkaidőben fejni, csak hogy estére hazavihesse a babájának...), még a kórházban hétfőn rákérdezek, hátha... A mélyhűtőben már nem nagyon fér el sajnos, és okulva Áron pályafutásából, nem hinném, hogy az összeset fel tudnánk használni egykoron.
A legszebb rész pedig most következik :) Míg én tegnap este egy kétésfél decis cumisüveg tartalmának sorsa felett lamentáltam, Mikolt odajött, és csillogó szemmel kérdezte, hogy megihatja-e. Szerintem sokkal inkább a cumisüveg hozta lázba, mint a tartalom, de amikor igent válaszoltam, repkedett, és megitta legalább a tej felét. :) Hanna is megkóstolta, de neki nem kellett egy cseppnél több.
Nem hinném, hogy Mikolt lesz mostantól a végfelhasználó, de jólesett a lelkemnek, hogy a legjobb helyre került a tejecske... mégiscsak ő kapott ebből a legkevesebbet. :)
Update... :) Ma esti képek. Hanna kivételével mind rákattant :):)

Senin, 12 Maret 2012

Erről, arról...

Tegnap délben Lelle megkapta a bcg oltását. Volt egy kis tanakodás, hogy az itteni, vagy az otthoni protokoll szerint járjunk-e el, de mert egyelőre bizonytalan a jövő, úgy döntöttünk, a magyar szerint oltatjuk. Itt a születést követő napon adnak bcg-t, hepatitis B-t és K vitamin,t mindet injekcióban. Mi végül csak a bcg mellett döntöttünk, amihez otthonról anyukám hozott kivezetőt is. Lelle az autóban elaludt, és csak az oltásra ébredt fel. Sírdogált, de végül hamar visszaaludt, és gyakorlatilag egész nap folytatta a szunyókálást.
Tudtam, hogy ennek meglesz a következménye, éjjel most is két órácskát volt fent sírva, nézelődve. A sírása a két szobával távolabb alvó Áront is felébreszti idővel, így felváltva voltam hol egyikkel, hol másikkal. Tudom, hogy két óra nem túl hosszú idő, de mikor elkezdődik, sosem lehet tudni, hol a vége, és mitagadás azért fárasztó is rohangálni hol egyikhez, hol másikhoz. Lelle úgy működik, hogy amikor a nézelődésből fáradni kezd, akkor még csak sírdogál, abbahagyja, megint sír... aztán idővel egyre fáradtabb, innentől folyamatosan sír, aztán becsukja a szemét, és úgy folytatja a kiabálást. Tegnap már kétszer elaludt kézben, aztán le is lehetett tenni, de tíz perc múlva újra felébredt. Ezeket viselem a legnehezebben... Meg azt, hogy látványosan nincs közöm a megnyugváshoz. Tegnap viszont volt egy pont, amikor a mellkasomra fektetve végre elcsitult... és legeslegvégül úgy aludtunk el, hogy szorosan hozzábújtam. Reggel... vagy mondjuk délben (ismét átaludta az éjszakát, így ötkor volt egy fejős köröm is :)), amikor magamhoz tértem, ott feküdt a takarója nélkül az oldalamon. Szeretem ezt a kis kukacot nagyon...
Dani és anyukám elképesztő energiákkal azon vannak, hogy ezúttal legyen olyanom, hogy gyerekágy... Hannával volt egy hét ilyen, de azt csak azért hívtam így, mert bátorságom sem volt a nagyágyon kívüli világhoz. Ma már tudom, hogy teljesen felborult akkor a hormonháztartásom, a szorongás ennek volt köszönhető.(apropó, hemoglobin 8.3, a tsh pedig picit alacsony, azon is állított az orvos... msotmár jól leszek)Most viszont Dani minden délelőtt elviszi a hármat valahova, tegnap pl. nyulazni voltak, ma játszón... anyukám pedig mos, főz, mosogat... és két hét múlva hazamegy, ahogy Dani holnaptól ismét dolgozik. Igyekszem készítgeni magam a változásokra, a legkevésbé azt tudom, hogyan fogok tudni magamhoz térni reggel időben, hogy elkezdjem a napot amikor az egyébként indulni szokott.
Egyelőre viszont annyira jó dolgom van, amilyennél jobbat kívánni sem tudnék. Tegnap első alkalommal sétálni voltunk, a ház körül, de már a kerítésen kívül. Hanna tolta a babakocsit, olyan jó volt látni, hogy mekkora már, mennyire szépen viszonyul a többiekhez, meg a picikéhez.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...
Mikolt is hasonló szeretettel rajong még mindig, ő egy kicsit visszament kisbabába, ráfekszik Lelle pelenkázólapjára, és mondja is, hogy ő kisbaba. Az anyatejet issza lelkesen, és az első pár nap kirohanásai után úgy tűnik, kezd ismét megérkezni mihozzánk.Áronnak a legnehezebb, és vele is lesz a legnehezebb, hiszen a lányok oviban lesznek, de ő itthon marad velem, és küzd majd a helyzettel... Szeretném, ha neki is jó lenne, ha megtalálná hamar a helyét a hatosban... jó, hogy még szopizik.
Holnap újabb kórházas kör, Lelle sarkából vesznek vért. És holnap lesz a napja az újabb adag ügyintézésnek is, az útlevéllel kapcsolatban.
Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...
És csak egy kis lábjegyzet... annyira fura, ahogy változik a testem... szokni kell, és nem magától értetődő. Mintha külön életet élne, teszi a dolgát, én meg csak figyelem, mert minden nap más. Szeretnék majd egyszer újra tornázni, hatossal kezdődő számokat látni a mérlegen (amit nem is használok...), és beleférni a ruháimba... alul, felül egyaránt. :)

Minggu, 11 Maret 2012

Egy hete

Ma délelőtt Lellével a Pantaiban voltunk, ahol született. A gyerekorvos akarta látni, előtte pedig megcsinálták azt a vértesztet, amit sarokból vesznek. A kórházi látogatás felelevenített egy csomó részletet, meg eszembe juttatott egy csomó mindent.
Pl., hogy mennyire másképp működik itt a betegellátás, mint nálunk. Nem minőségi szempontokat szeretnék egymás mellé soraloztatni, pusztán a működésmódot lejegyezni, mert tényleg érdekes.
Két féle ellátás létezik, az állami kórházi, ahol ugyan kell fizetni, de nem sokat, viszont hosszú a várakozási idő, és a minőség sem túl magas. Ugyanakkor pl. Devi ilyen local kórházba jár, ahol még mindig várnak a pajzsmirigy műtéttel, hátha menthető belőle valami, amit egy magánkórházban már lehet, hogy régen kivettek volna.
A másik, a magánkórház. A Pantai pl. kft-ként működik, Lelle születési anyakönyvi kivonatán is ez a cégszerű megnevezés szerepel helyként. Itt lényegesen magasabbak a költségek, és az ellátás színvonala is ezzel együtt értelemszerűen a kiváló felé hajlik. Gördülékeny a betegfelvétel, a fizetési mód, az időpontokat rendesen tartják, minden tiszta, és vannak olyan szolgáltatások is, amik miatt a kísérők is jól érezhetik magukat... étterem, kávézó.
Az öngondoskodásnak itt egy egészen más szintje jellemző, mint amit mi magától értetődőnek gondolunk, a legtöbben félretesznek egészségügyi beavatkozásokra, ha pedig nem, akkor elég hamar elég kilátástalanná tud válni a helyzetük, ha megfelelő minőségű ellátást szeretnének. Hiszen itt mindenért fizetni kell. A gumikesztyűtől a fájdalomcsillapítóig. Sokszor idős emberek gyógyítására mérhetetlen mennyiségű pénzt kell előteremteni hirtelen, és őszintén szólva ez elég ijesztő számomra... hiszen sokszor nincs is miből. Gondolom hiteleket vesznek fel ezekben az esetekben, aminek a kamata jóval a magyar alatt van, de akkor is... Ezek olyan számok, amiknek a kiköhögésére szerintem egy élet is kevés...
A mai viziten mi három adagnyi pénzt fizettünk, két vérvétel, és egy orvoslátogatás volt benne. Nagyjából 12000 forintot hagytunk ott, de csak azért ennyit, mert valamit még kifelejtettek. (hozzáteszem, Veelan, aki szintén magánpraxist vezet, egy vizsgálatért gyógyszerestül szokott kb. 2400 forintot kérni átlagosan... ami pedig szerintem nem sok... volt már rá példa, hogy az összes gyereket ennyiért vizsgálta végig)
A szülés várható költségét mégcsak meg sem tudtuk saccolni. Hiába kérdeztük meg Choong asszisztensét, még megközelítőleg sem sikerült belőnie a mennyit, arra hivatkozva, hogy az attül függ, milyen beavatkozásra lesz szükség menet közben, és milyen szobában leszek aztán, hogy mik kellenek majd a babának, stb.
Készültünk persze, hónapokon át tettem félre erre a kisebb nyaralásra, de még így is volt bennem nem kevés drukk, hogy minden simán menjen, semmi extrára ne legyen szükség. Nem is volt, mégis a közel 20 oldalas számla a végén legalább 30%-al volt több, mint amire tippeltem a múlt tudatában. Pedig, ahogy Dani fogalmazott, szülés közben nem sok lapot osztottam magamon kívül másnak...
Kétágyas szobában aludtunk, aminél már csak a négyágyas lett volna kevesebb, és mindent vittem, az alkoholon keresztül a gézlapig, a peluson át az eldobható bugyiig... :)
Egy hazai magánkórháznál még így is sokkal kevesebbet hagytunk ott végül, viszont cseppet sem bántam azt a két napot, amit bent töltöttünk, és minden meleg étel után mosolyoghatnékom volt az otthoni egy zsemle plusz dzsem vacsoraemlékeimen.
Ami nagyon zavart, hogy délelőtt húsz percenként jött be valaki, ami miatt nem lehetett pl. igazán aludni. Három óra alatt háromszor cseréltek zacskót a kukában, volt szoptatási tanácsadó, mérték a vérnyomásom számtalanszor... És jött Choong, és a gyerekorvos is, Yong, aki egy hihetetlenül szimpatikus ember, nagyon pozitív, de alapos, és mindenben a közös hangot kereső. Ami úgy, hogy Lellével minden rendben volt, azt hiszem így jó.
Jellemző egyébként ez a fajta partnerségre épülő orvos-beteg viszony, és az egész személyzet mellérendelődő attitűdje. Sosem hallottam, hogy mit kellene csinálnom, meg tudnom, meg kedves anyuka... Megkérdezték, akarom-e hogy megmutassa az ezt, majd megköszönte a nemet is, és távozott. Bárki.
Viszont ott voltak folyamatosan, és ha szükségem lett volna rá, azonnal segítettek volna.
Az ágyunk állítható, kényelmes, leesésgátlóval felszerelt dolog volt, kényelmesen lehetett aludni, és elfértünk Lellével rendesen. Nem zizegős, légáterseztő papírlepedőt kaptunk, és egy nagy nedvszívó lapot is, amibe egyáltalán nem izzadtam sem én, sem a baba.
Napi négyszer kaptam enni, ebből kétszer meleget, és mindig négy dolog közül lehetett választani. A kétágyas szobában a két ágy függönnyel elválasztható volt, minden ágyhoz tv, és szobánként zuhanyzós fürdőszoba járt.
Bármikor bárki bejöhetett, Dani a szabad ágyon alhatott, soha senki nem rökönyödött meg rajta, hogy utcai ruhában fekszik :) és alszik :):)
Mikor eljöttünk, mindent odaadtak, két babatakarót, pelenkákat, ... és két csomagnyi promot is.
Danival csak úgy emlegettük ezt a két napot, mint a maláj életünk eddigi csúcskényeztetése... egy mininyaralás.
Nem mondom, hogy otthon érzem magam egy ilyen közegben, de nagyon jólesett ez a kis luxus, pláne a szülésélménnyel kiegészítve... ami tényleg annyira volt háborítatlan, amennyire csak lehetett... majdnem otthonszülés élmény. És összeteszem a kezem, hogy bent voltunk, amikor a vérveszteséggel küzdöttem... Itthon ez sokkal ijesztőbb lett volna.
Ime néhány kép a szülőszobáról, és a szobánkról.
Noés hát megintcsak ért egy halom impulzus az itteni viszonyulásokról anya-gyerek kapcsolat, szoptatás, miegymás kapcsán... Képekben.
Kínai család, papa, mama, két nagymama, és egy egyhetes újszülött. A mama tyúklépésben sétálgat a folyosón, láthatóan teljesen romokban szülés után, a férje támogatja. Alacsonyak, testesek, nem túl jól öltözöttek. A mamának látványosan semmi kapcsolata sincs az újszülöttjével. Az egyik nagyon fürge nagymama fogja, ő is viszi be a rendelőbe, ahova csak a másik nagymama nem követi. Nála vannak a táskák, a kellékellek, mint pelus, tápszer.
Miután kijönnek, a fürge nagymama mesél a másiknak, lehagyva a párt, akik tyúklépésben bicegnek a távolodó rokonaik után.
Indiai család, mama, kisfiú... mondjuk Áron korú, kissé balesetezett arcú nagymama csomó ékszerrel, maid. A mama szája előtt maszk, a nagymama a telefonját bizergálja egyfolytában, vagy beszél rajta. A maid rohangál a megkergült gyerek után, akinek ababakocsija dugig van zenélő kütyükkel.
Fizetésre várva. Jólöltözött kínai pár, pici babával, nagymamával. A fiatal anyuka fizet, közben a férj ül az idősebb nőrokon mellett, kezében a gyerekével, akinek a nagymama a tápszert készíti. Anyuka egykedvűen lehuppan melléjük, és néz maga elé...
A pelenkázós szoptatós helységben egy maláj nő szoptat, kellemesen otthonos látvány, a mamája mellette fogja a fodros kispárnát, amin a babát tartják közösen. Itt 18 fok van, megy a légkondi...
Elgondolkodtam a kultúrális különbségekről, a társadalom által felvállalható normákről, viselkedési szokásokról, anyaszerepekről, családról. És persze mások a kínaiak, ahol a család fontossága az anyagi biztonság megteremtésével azonos, mások az indiaiak, akik hozzánk hasonlóan vélekednek a gyerekekről, és más a maláj, akik itthon vannak, és sokkal jobban hasonlítanának az indiaiakhoz, mint a kínaiakhoz, de nekik összesen két hónap adatik meg a gyerekükkel...
Nem cserélnék most semelyikükkel...

Sabtu, 10 Maret 2012

Lelle Róza egy hetes lett

Áron mellett fekve azon tűnődtem, hogy kevés nála finomabb, nőiesebb lényt ismerek. Hogy hová vész el az a 3940 gramm, amiből van, nem tudom, mert mindene hosszú és kecsesen vékony.
Ha este úgy aludt el, hogy a combomra fektettem keresztben hasom, a kis feje pedig a kezemben volt. Elfér a tenyeremben az a puha, pihés kis buksi, a kezecskéje pedig éppcsakhogy szélesebb egy ujjamnál.
Jobban vagyok, és ettől sokkal jobban tudok rá is figyelni. Érzem, ahogy elindult a kötődés, hogy már nem lenne mindegy, hogy ki. Elképesztő, hogy egy hét alatt képes az ember szerelembe esni, úgy, hogy közben egy apró, sokszor zajos kis csomag az illető...
Mikolt következetesen JejjeJózának hívja :) imádom. Egészen megváltozik a tőnusa, ahogy csicsergi neki, hogy ittvagyok Jejjejóza, megfoghatod a kezemet... :)
Hanna ma rohant ki az oviból, mert tudta, az autóban van, alig várta, hogy újra láthassa, és egész úton komoly vita tárgyát képezte, hogy ő vagy Mimi érhet-e a fejének egy négyzetcentiméteréhez.
Áron is nagyon finom vele, simogatja, legújabban a kézfejével. :) Csak azt viseli rosszul, hogy nem vagyok kizárólag az övé, de emiatt velem kiabál, Lellének mintha nem is lenne köze a dologhoz.
Lassan ismerkedünk, de ahogy az elején, most is biztos vagyok benne, hogy Lelle egy érzékeny kis manócska, nehezen elalvó, finoman simuló, nem túl intenzíven evő, nagy (Hanna szerint zöld) szemekkel figyelő, kis negyedik.

Jumat, 09 Maret 2012

Recovery

Tegnap Áronnal Gymboreen voltunk. Lellét anyukám tologatta, ez volt az eddigi leghosszabb kirándulása. Nem egy kultúrprogram, de végigaludta míg Áron az ismerős helyen rohangált.
Az éjszakára bíztam, hogy elmegyünk-e, vagy sem, de mert Lelle sírás nélkül elaludt (azóta sem...), és Áron is csak egyszer ébresztett, nekem pedig a napi három vastabletta úgy tűnik szárnyakat adott, nekivágtunk. Jó volt egy kicsit csak Áronnal lenni, és ez az a csoport, ahol olyan emberek között vagyunk, akiket nagyon kedvelek.
Vivienne és May az a két anyuka, akikkel hasonlóan gondolkodunk a gyerekekről, sőt egyáltalán van miről beszélgetnünk. Vivienne ausztrál, egy nagyon mosolygós, guruló alma, a kisfia három nappal idősebb Áronnál. May kínai, de erre csak a csík szemei utalnak, amik eltűnnek, ha mosolyog, és állandóan mosolyog ő is. :) Yashveer, a kisfia egy igazi kis energiabomba, sötétbőrű, az apukájára hasonlít. Kicsit késtek mindketten, amikor pedig megérkeztek, alig hittek a szemüknek, hogy újra látnak minket is.
Mitagadás jólesik érezni, hogy a testem ismét használható, hogy napról napra erősebb vagyok, hogy már nem kell megkapaszkodnom, ha fel akarok ülni, vagy Dani segítségét kérni, ha a szoptatás után az egyik oldalamról a másikra szeretnék fordulni. Az elején nem hittem, hogy ilyen gyors lesz a változás, hogy tényleg napról napra tér vissza az erőm.
Mindenki csodálkozik, amikor megkérdezik, mennyi idős Lelle... egyrészt azon, hogy én már teszem a dolgom, másrészt Lellén, akinek ha nyitva a szeme, sokkal inkább tűnik egy hónapos körülinek, mint pár naposnak. Itt úgy tűnik, a felépülés sokkal hosszabb idő, mint nálunk, legalábbis azok között, akiket én ismerek odahaza :), de nem is csoda, hiszen itt a természetes szülésnek, és a hozzá kapcsolódó regenerálódást segítő folyamatoknak kevés teret engednek. Pedig mennyire szépen kitalálta ezt a természet...
A kedvenc történetem a csodálkozásról a mai :)
A lányokért mentem az oviba, Áronnal, aki már majdnem elaludt a kocsiban. Leültünk a folyósón, Áron az ölemben, velem szemben, belémfúródva pihegett. A vezető (egy indiai középkorú nő) jött hátulról, nevetve kérdezi, hogy még mindig nem szültem? :) De, de... mondom neki, ő meg felsikoltott, hogy OMG... mikor? És már itt, és hogyhogy és egyébként is... :)
Aztán ugyanez a kör egy kínai anyukával, egy indonéz maiddel, és egy kínai óvónővel.
Én pedig minden ilyen kör után egyre erősebbnek érzem magam... és ez jó. :)

Kamis, 08 Maret 2012

Mosoly

A tegnap nagy történése, hogy Lelle kiságya lekerült a nappaliba. Itt alszik napközben, és így vagyok nyugodt afelől, hogy minimalizáltuk a lehetőségét a fejretaposásnak... A háromnapos csoda még tart, mindegyik be szeretne mászni, és folyamatosan ellenőrzés alatt tartják a legkisebbet, aki egész délután békésen szunyókált a tompított, de mégiscsak zaj ellenére (érdekes módon eddig sikerült rávenni a "nagyokat", hogy picit csendesebben legyenek a szokásosnál... ami mitagadás nekem is jólesik :)).
Szeretem, hogy itt van köztünk, de mégis van egy saját zuga, jó benézni hozzá, látni, hogyan alszik, megszagolgatni közben...
Tegnap így ébredt... Gribedlis mosollyal, aztán nyuszit tanulmányozva.
Volt már szopi utáni, bealvás előtti, ébredés körüli, arcsimizős mosolya, a legutóbb pedig Hannára mosolygott, ahogy tartotta a kezében. Kis csoda... :)