A mérleg

Három havonta szoktam számot vetni, de most egy picit aktuálisnak érzem írni magunkról, sommázni azt, ami bennem van, ahogy alakul körülöttem, bennem, mellettem ez az élet.
Egy ideje sokszor álmodom otthonról.
Amikor megérkeztünk, napokig (de lehet, hogy hetekig) úgy ébredtem, mint aki elvesztette a szerelmét. Csak ahhoz tudom hasonlítani... amikor az ember félálomban még úgy véli, a világ puha, biztonságos hely, de amikor igazán kinyílik a szem, rádöbben, hogy nem... és szép lassan elkezdi érezi, hogy még a csontjai is széttörtek az éjszaka során.
Aztán beköltöztünk a saját dogaink közé, és ez elmúlt. Talán tettem is róla, talán sikerült megtalálnom azt a hatékony módot, ahogy elnyomom magamban a vágyat a régi biztonságra, annak érdekében, hogy elkezdhessem felépíteni a világ másik oldalán is azt a rutint, ami az életünk gerincét adja, és végeredményképpen majd itt is otthonná válik a közeg, a környezet... és talán társakra, aztán lassan barátokra is szert teszek majd.
De az elnyomott érzések utat keresnek, és mostanában újra álmodom. Jó álmok ezek, fehér emberek között ücsörgök, és beszélgetek, olyan dolgokról, amik engem is érdekelnek, illatokat érzek közben, kürtős kalácsét, zápor utáni friss földét... Felébredve nincs már félálomból tarkóncsapás, mert jó itt, sok szempontból, minden hiányérzetem ellenére.
Otthonomnak nem érzem, tudom, hogy ez itt egy átmeneti állapot, amiből igyekszünk a legtöbbet kihozni, és sokszor jó arra gondolni, hogy Áron itt nyugodtan autózhat a falon is, mert nem zavar, hogy esetleg nyomot hagy, könnyedebben veszi a kényszeres énem ezeket az akadályokat is. Szeretem a pici kertet, a medence közelségét, a gyerekek nagy szobáját, és lassan bár, de megbarátkoztam a kicsit retro konyhával is. Sőt a termeszek sem zavarnak, akik lassan megeszik a lenti ajtófélfák alját...
Vannak kapcsolataink, kapok smst az itteni telefonomra, számon tartanak minket Penangon is :).
És mégis... itt sincs kolbászból a kerítés. Sőt. Nagyon nagy kockázatokat vállaltunk, és sok dologban nem azt kaptuk, amit megígértek. Sem anyagilag, sem lelkileg nem az ez, amire számítottunk annak alapján, amiről szó volt.
És ez nemcsak feszélyező, de folyamatos mérlegelésre ad okot. A hogyantovábbot illetően ugyanúgy, mint az aktuális helyzetek megoldásában. Rengeteget tanultunk abból, amin keresztülmentünk, és jólesne egyszer az ittlétünk során megélni azt a jóleső érzést, hogy nyugodtan hátra lehet dőlni, és nem kell azzal foglalkozni, hogy kinek, honnan legyen még ereje, forrásai, hogy megtartsa a másikat, amikor az éppen nagyon küzd. Hol emiatt, hol amiatt.
Erősödünk nyilván ezektől a küzdelmektől, de vannak olyan pontok, amikor már nem ez a cél, hanem sokkal inkább megmenteni azt, amit még lehet. Amíg nem történik olyasmi, amit már nem tudunk megoldani... mert nincsenek eszközeink, forrásaink.
Meggyőződésem, hogy Malajziában vannak olyan helyek, ahol jó élni, és vannak olyan munkahelyek, ahol jó dolgozni. Mi megtaláltuk azt a helyet KL-en belül, ahol a lehető legteljesebb, legtartalmasabb életet tudjuk élni, és még így is folyamatosan feszélyez a felszínesség. Hiányzik a kultúra, a tartalom, a mélység. Nem az egyes emberekre gondolok ilyenkor, hiszen Devi, Yohana, Rory és még sorolhatnék neveket igenis tartalmas életet élnek körülöttünk, de nagyon nehéz megtalálni azokat a kivételes alkalmakat, amikor valami olyat kaphatunk, amiből hosszú távon lehet táplálkozni.
A jól dolgozni Danira vonatkozik. Erről nem tisztem posztolni, de a hullámait emlegetve talán érezhető, hogy ez nem az, amit jó csinálnia. És nem azért, mert válogatós... vagy elégedetlen... vagy pesszimista... sőt. Teszi a dolgát, sokszor ellenszélben. A legtöbbször abban.
Nem lehet összehasonlítani az itteni életet az otthonival, mert a mérleg két serpenyőjébe tett rengeteg apróság valószínűleg egyensúlyban tartja a két oldalt. Itt nincs tél, mindig 12 órát van világos, mindig van gyümölcs, szép környezetben élünk... blablabla, de nincs család, idegen minden, és nincs igazi biztonság sem körülöttünk... bármi történik, nincs ami, vagy aki megtartana. És talán ez a legnagyobb kihívás... vagy kérdés. Hogy ez vállalható-e hosszú távon. Azon a távon, amit eredetileg terveztünk. A minden mással együtt, amit fentebb említettem.
Kérdések. Billen a mérleg nyelve, és még nem biztos, hogy merre... de a pakliban benne van az is, hogy rövidebb ideig maradunk, mint eredetileg terveztük. Nincsenek bennem érzések, most épp. Máskort meg egy hánykolódó hajón vélem magunkat, és jó lenne kikötni egy barátságos kikötőben...