Ismerkedős

Tegnap, hogy itt volt a három, meg miután elmentek, és magamra maradtam a nembeszélővel, olyan alapvetések jutottak eszembe, amin csak mosolyogni tudtam :)... és azt hiszem le sem írom őket mind, mert elképesztően banálisak... de jólestek, és bebizonyosodott, hogy bizony lehet unatkozni egy gyerek mellett... ha az ember három+pocakhoz szokott. :) Mondjuk épp cseppet sem bánom, hogy elmerenghetek, miközben minden (egyre formálódó, simuló, fehéredő) porcikáját bevésem.
Ismerkedünk... A többiekről hosszan tudnék írni, Lelle viszont annyira ropogós, annyira új, minden vonása ismerős, minden rezdülése megnyugtató... és mégis. Illetve mégsem. Ismerem. Még. Még nincs bejáratott helye a családban, csak a szívünkben. Még nem tudom, milyen lesz egyévesen, de azt már igen, hogy akkor visszanézve látni fogom az arcában mindazt, ami már akkor, most is itt volt.
Negyedik. Ettől én is sokkal finomabban reagálok rá, amitől ő is sokkal jobban simul, mint Hanna... mondjuk. Negyedik, vagyis már a pocakban tudta, hogy sor van előtte, de lehet, hogy néha utána is. Hiszek benne (azon túl, amit a tudományos állásfoglalás hirdet), hogy minden gyerek megválasztja a helyét, a sorban. Lelle épp negyedik akart lenni. Épp ebben a családban, épp ezekkel a testvérekkel.
Anyukám minden mozdulatukat leste, amikor itt voltak, perszehogy félti a legkisebbet. Lelle teljesen tág szemekkel figyelte a nagyokat, viselte ahogy viszonyultak hozzá, semmit nem szólt, még akkor sem, amikor Áron végigmutogatta az összes alkatrészt a kis buksiján. :) Talán az se véletlen, hogy ő született a legnagyobbnak...
Hogy én mit tudok erről a kislányról?
Hogy ügyesen és kitartóan szopizik, komótosan, sokszor. Hála Áron kitartó cicfüggésének az első perctől kezdve van is mit. Ha nem szopizik (kiköpi a cicit, szerintem nem kellene már a tej, csak a cici maga...), akkor is cumizna.
Hogy szép hosszú ujjacskái vannak, fantasztikus körmei, épp olyan, mint a nagyobbaknak. Meg Daninak. :)
Hogy neki két gribedli jutott (Áronnak és Miminek is van, de nekik csak jobb oldalon), és a szeme inkább szürkészüld, mint kék.
Hogy kismacska hangja van, mint Hannánk volt, és éppúgy felsikkant, ha akar valamit, mint Hanna anno.
Hogy ő az egyetlen, aki szeret bebugyolálva lenni (itt ez a szokás...), megnyugszik tőle, el is alszik hamar, ha nem kell kalimpálnia a kezecskéinek.
Hogy amikor jóllakik, nézelődik némán, idővel egy kis repetát kér, majd elalszik.
Hogy még fogalmam sincs, hogyan illesztjük be ezt a nyugalmas létet az otthoni pörgésbe, de nagyon jó ez a két nap csak vele.
Nézem, szívom magamba az újszülött illatát, raktározom a pillanatokat. És hihetetlenül örülök, hogy itt van velünk.