Itthon, otthon... kilenc hónapja itt

Egy újabb negyed év telt el... és most ismét egészen bizonytalan a hogyantovább.
Egyelőre nem foglalkozom vele, élem a négygyerekes életünket, napról napra igyekszem jól csinálni, és csak a jelenre koncentrálni. Részben mert nem bírom a bizonytalanságot és ez megfelelő módszernek tűnik arra, hogy ki tudjam zárni a tőlem független tényezők nyomását, részben pedig mert így is van mivel foglalkoznom, és ez most jóval fontosabb annál, hogy hol leszünk majd a elkövetkező negyed év végén.
Amikor eljöttünk, volt egy álmunk, hogy Ausztráliába megyünk majd tovább, most úgy tűnik, hogy az itt nem ad annyi muníciót, hogy ugródeszka lehessen, így inkább visszafelé vezet az utunk.
Persze mindezek tudatában másképp értékelek, máshová kerülnek a hangsúlyok is, mintha annak a biztos tudatában kellene most írnom, hogy még két évig biztos a helyünk. Mindenkinek, aki külföldre költözik megvan a saját története, nincs két egyforma, kár is lenne összehasonlítani, hogy kinek miért jó, vagy nem jó távol élni az otthonától, a gyökereitől. A magunk esetében mostanában erős késztetést érzek az itt és az ott összevetésére, próbálom beleélni magam abba is, meg ebbe is. Annyira különböző ez a két világ, hogy szinte lehetetelen közös metszetet találni a jó és nem jó halmazok között.
Ami billenti a mérleget, az a család, a barátok, a megszokott közegünk, a házunk, az ovi, a programok sokszínűsége, a lehetőségeink szélesebb skálája, Dani munkájának kiszámíthatóbb volta... lehet, hogy tudnék még sorolni... Ennél persze racionálisabb okok is vannak, például az, hogy nekünk nem valódi expat szerződésünk van (vagyis Daninak), ami azzal is jár pl., hogy komoly fejtörést okozna, ha valamelyik gyereket kórházban kellene ellátni... mondjuk egy vakbélműtét miatt. És ez nem jó érzés. Ennek a bizonytalanságával kelni, feküdni nem megnyugtató.
Amit tudtunk, megtettünk, amiről álmodtunk, megvalósítottuk. Rengeteget tanultunk, rengeteget erősödtünk, és ezt már semmi sem tudja megváltoztatni. Nem tenne ehhez hozzá még két év annyival többet, hogy az maradásra késztessen.
Sem a gyerekek esetében, sem a magunkéban. Négy aprósággal a legfontosabb, hogy biztonság legyen. Lelkileg én vagyok a felelős ezért, anyagilag pedig Dani. Pillanatnyilag anyagi szempontból pengeélen táncolunk, lelkileg pedig sok sok hiányt pótolok. A nagyszülőkét, a tágabb családét, a barátokét, a kultúráét, a gyökerekét.
Van, amikor ez megéri, és van, amikor nem.
Itt, most, inkább nem.
Sokat tűnődtem azon, hogy más lenne-e mondjuk egy vegyes házasság miatt kölföldön élni, vagy párként nekiindulni és már ott vállalni gyerekeket, amikor kialakult valami, megállapodott valami... Más lenne-e Európában máshol, más lenne-e olyan helyen, ahol négy az évszak, vagy legalább a kultúra alapja azonos a miénkkel.
Más lenne, valószínűleg nem jobb, vagy könnyebb, csak más... bár míg Ausztráliát és Mexikót nagyon szerettem, Malajziát, Tájföldet, és Egyiptomot pl. nem...
És nagyon más lenne itt is, ha az a szerződés pl. támogatná a gyerekek iskoláztatását, vagy tiszta lett volna a hogyanadózik kérdés... vagy mondjuk kétszer ennyi lenne az, amit Dani hazahoz. Mert akkor pl. megengedhetnénk magunknak, hogy legyen egy maidünk. Mondjuk...
Nade ne legyünk ennyire borongósak... :) Mert bár egészen eddig arról írtam, miért is kellene elmenekülnünk innen, nekem azért sokkal jobb itt, mint Daninak. Mióta megérkeztünk, egészen három héttel ezelőttig várandós voltam. Fizikailag és lelkileg is sokkal sérülékenyebb, mint általában. Most, hogy Lelle is már a kintlévőségeink sorait erősíti, sokminden változott. Úgy érzem most magam, mint aki feltolta a szekerét egy meredek domboldalra, és most olyan jólesne leülni az árnyékába és csak élvezni a kilátást.
Megteremtettem az itthont, ahol jó lennem. Szeretem azt a kevés embert, akik körülöttünk vannak, Yohannáékat, akikhez bármikor át lehet menni (és akik még az idén valószínűleg továbbállnak...), Kristenéket a négy gyerekkel, (akik szeptember elsején hazamennek), Viviennet és Mayt, akik Gymboreetársak...
A picikkel szinte mindegy, hogy hol vagyunk, hiszen korlátozottak a mozdulási lehetőségek. Viszont itt mindig meleg van (sokszor emiatt sem tudunk kimenni :)), nem kell öltöztetnem őket, csak ha úgy tartja kedvünk, és bár most épp nincs segítségem, és hiányzik a család is, amikor itt van anyukám, vagy Peti, akkor sokkal intenzívebb a kapcsolat, mint eddig bármikor lehetett.
Prok és kontrák...
Nem én döntök.
Ami belefér, az benne lesz a zsákunkban, és ha most azonnal kellene indulnunk, akkor is úgy érzem, így volt kerek ez a kilenc hónap. Ilyen nagyon szélsőségesen, nagyon intenzíven.