Az első nap itthon

Vagy legalábbis fél...
Délután fél hat körül jöttünk el a kórházból, előtte Lelle evett, aztán pedig elaludt. A kocsiban is végig szunyókált, és még itthon is, annak ellenére, hogy az összes gyerek megfogta a kezét, megsimogatta a fejét, megcsodálta a meztelen lábacskákat.
Hogy elejét vegyük a további várható attrocitásoknak, mindenki megkapta a kis csomagot, amit Lelle hozott. Áron egy puha babát, a lányok egy egy kis táskát kaptak cumisüveggel, és egy egy fanyomdával.
Amikor végül Lelle manó is kapcsolódott a társasághoz, mind nagy örömmel, szeretettel és lelkesedéssel fogadták, mint a kórházi látogatás alkalmával, bár már elég fáradtak voltak ahhoz, az idő múlásával szép lassan elkezdjenek picit durvábban közeledni. Áron mindenképpen hangot akart hallani Lellétől, aki viszont, miután evett, békésen aludt volna a kanapén... Amikor harmadszor ütötte meg, felfogtam, hogy ami a lányoknál nem volt kérdés (hogy ne bántsák az újszülött Áront), az Áron számára nagy kihívás.
Vacsoráztunk, aztán kis taktikai megbeszélés után nagyon flottul végigcsináltuk a fürdetést, anyukám közreműködésével. Dani fürdette Lellét, a mamám asszisztált, én pedig a többieket. Vannak még kialakítandó rutinok, nem is kevés, de azt hiszem, ez így elsőre egészen gördülékenyen ment. Lellét végül anyukám elringatta, ő bekerült a kiságyába, én pedig meséltem a nagyoknak, míg Dani is lezuhanyozott.
Aztán ahogy közeledett a lefekvés, Áron befutott az ágyába, felállt, és a szájába mutogatott, közben pedig mamázott. Teljesen egyértelmű volt a kérése... Hanna pedig annyira elszomorodott, hogy azt hittem, el is sírja magát. Annyira fájt a szívem, hogy ő szeretné, ha minden maradna az elmúlt napok szerint, de látszott, hogy Áron nem hajlik. Végül azt találtam ki, hogy Hanna mellé tettem Áront, kapott cicit, miközben az egyik kezévet engem, a másikkal Hanna kezét fogta. Mikolt megelégedett annyival, hogy nekemtámaszkodott, és fogta a szabadon maradt kezem.
Mikor Árom elaludt, megkérdeztem Hannát, hogy áttegyem-e Áront a saját helyére, bólogatott. Mellékucorodtam aztán, és elmondtam neki, mennyire fantasztikus, amit eddig csinált, és hogy nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen csupaszív kislányom van, és köszönöm, hogy törődik Áronnal... És hogy most már én szeretnék törődni a kislányommal, megsimogatni, melléfeküdni. Örömmel bújt... Aztán elaludt.
Tudtam, hogy így lesz, hogy rengeteget változnak, mire hazaérünk, hogy Áron, aki eddig a legkisebb volt, mostantól nagynak fog hatni. És öröm látni, hogy még mindig babák azért :) Fura ez, most két részem van, egy háromgyerekes, és egy egygyerekes...