Keretben a négy

Lelle Hannára hasonlít. Ami az érzékeny lelkét illeti, egészen bámulatos a hasonlóság.
Van egy olyan érzésem, hogy így a végére kaptam még egy esélyt arra, hogy ami Hannánál ki, elmaradt, azt most jól, jobban, szebben csináljam. Nem kis kihívás, mert ahogy Hanna sem, úgy Lelle sem egy ízigóing.
Könnyű volt nekem Mikolttal, és Áronnal is... hát most kaptunk egy kis feladatot is :)
Lelle sírós. Ha fent van, egy darabig van csak békesség körülötte, hogy aztán bármire sírással reagáljon, olyan valódi világvége jellegűvel, amiben nincs helye vigasznak. Ringathatom, letehetem, adhatok neki enni, foghatom a kezét, magamhoz ölelhetem jobbról, balról, vízszintesen, rátehetem a szívemre... semmi sem használ. Amiben egyedi, hogy a legnagyobb fájdalmát éjjel fejezi ki, két és három óra közötti a mennyiség, amit sírással tölt. Random, hogy hánytól hányig, tegnap fél 12től fél 2ig, aztán elaludt.
Zavarja, ha bármi van a pelusában, és akkor nyugszik meg valamelyest, ha tisztát kap, és masszírozzuk a lábát, akárcsak Hannának anno... Mint ahogy a sírása is teljesen olyan, mint Hannáé volt. Ahogy az álla, a szeme formája (Lelle nem lesz kékszemű :)), a füle hegyessége, az hosszú ujjai, és a combja hossza is. Karakteresebb, és talán egy kicsit jobban érthető, de nagyon Hannás.
És ettől nehéz is nekem, mert nem tudom, mennyit vegyek el abból, ami emlék, és hogyan lássam azt, ami Lelle.
Iszonyú érdekes, ahogy a régi rutinok, így majdnem öt év múltán kúsznak vissza... és ez egyiküknél sem volt jellemző, Mikoltot is, Áront is nagyon másnak véltem az első pillanattól, bármennyire kis megvolt a külső hasonlóság.
Most aztán izgalommal, és melegséggel a szívemben várom, hogyan alakulunk majd, hogyan tudom idővel kirekeszteni ezt a nagyon intenzív dejavut. :)
Mindenesetre minden gyerek más... csak nekünk van egy keretünk hozzájuk...