Helyzetjelentés Borneoról

Peti némi színt visz mostanában az életünkbe, még úgy is (vagy épp azért...) hogy nincs itt.
Mi még nem beszéltünk vele, de Dani igen. :)
Kota Kinabalun van a központ, itt az iroda, és itt van az a lakás is, ahol a főhadiszállása van, többedmagával. Internete nincs, így skpeolni sem tud, sőt a közeli kávézóban, ahol van, ott is csak játékra használják, így a tartalmas kapcsolattartásnak ezt a formáját egyelőre mellőznünk kell.
Viszont nagyon jó kis csapat gyűlt össze, tegnap este az egyik ottani vezető hívta meg magához őket, és főzött valami helyit, beszélgettek, söröztek...
A hajdani hátizsákos életünk jutott eszembe, aminek a sok szépsége közül számomra az egyik legfontosabb az volt, hogy olyan emberekkel találkoztunk, beszélgettünk, akikkel csak egy hostelban lehetséges. Akik egészen másként élik az életüket, mégha csak egy ideig is, mint az átlagos földi halandó. Sokszor botlottunk életvitel szerűen is "sátoros" életet élőkbe. Mindenkinek megvolt a maga története, nekem mindig nagyon érdekes volt picit belelátni ezekbe a sorsokba.
Például abba a francia mesterszakácséba, aki mindent maga mögött hagyott, és Mexikóban élt egy pici tengerparti faluban, és horgászott... Vagy az ír muzsikuséba, aki ausztráliában szedte a borsót...
Nos Peti is hasonló alakokkal találkozik, és minden napra van mesélnivalója. Színes, értékes csapat van körülötte, akik értéket teremtenek egy olyan világban, ahol lehet, érdemes. Borneo ilyen...
A tegnap esti beszélgetés például arról is szólt, hogy a borneoiak Malajziát sokkal inkább azonosítják a szigetükkel, mint a félszigettek, ezen belül pedig igencsak elmarasztalóan nyilatkoznak KL-ről... Amit amúgy nem csodálok.
A városból látni az olajfúrókutak lámpáit, amint a tengeren éjjel is világítanak. Onnan a pénz KL-be vándorol, ahol újraosztódik... Borneonak kevés jut...
KL-ről amúgy az a vélemény, hogy a pénzcsináló, bevándorló kínaiak megapolisza. És van benne igazság...
Azt hiszem, hogy Peti is sokkal otthonosabban mozog ott, mint itt tette. Emlékszem, amikor még otthonról szőtte a terveket, többek között, hogy majd biciklivel bejárja a várost... mi meg csak mosolyogtunk és legyintgettünk, ő meg nem hitt nekünk... itt nem lehet csak úgy biciklizni. Vagy találni egy piacot, egy teret, egy autentikus, régi, organikus bármit.
( A jómúltkor Danival kis kerülőúton jöttünk hazafelé az orvostól. Döbbenetes volt látni, ahogy a régi, palatetős, faházak enyhe nyomornegyedre hasonító, de nekem mégis nagyon otthonos látványt nyújtó (mert útszéli kis talponállók, zöldségesek keretezték, amin látni, hogy sok év alatt szerveződtek, mindenkinek megvan a maga törzshelye, mégha az autóból én nem nagyon szállnék ki ott... mégis érezni, hogy itt az emberek emberöltőket élnek le, ismerik egymást, megvannak a szabályaik...) kis szigetei mellett (gyakorlatilag egy kerítés választja el egymástól a kettőt) olyan nagyszabású kondók nőnek gombamód, amikről az interneten azt olvasni, hogy a legnagyobb luxussal felszerelt lakások épülnek itt, a legmodernebb környezetben... Mellbevágó volt a kontraszt, és felsejlett bennem, hogy vajon ötven éve mi lehetett itt. Erdő, azaz dzsungel, és a faházak... és mi lett belőle? Egy majdnemváros, ahol az emberek többsége arra törekszik, hogy minél többet keressen, minél többet dolgozzon, miközben fennen hangoztatja, milyen fontos a család, akiknek a legfiatalabb és legvénebb tagjaira maid vigyáz, akikkel a produktív szakaszban élők jórészt este és hétvégén fut csak össze... Nekem még mindig megszokhatatlan...)
No egyszóval örülök, hogy Peti most egy élhetőbb környezetben van, és minden nap várom a híreket, mert igazán izgalmas, és érdekes nekünk is az a világ.
Már találkozott csoporttal is, és készülnek a tervek, hogy mikor, hová megy majd... mert ez is rajta múlik.