Már Áron érkezésekor megtanultam, jobb, ha nem számítok semmire, nem döntök el előre semmit, és nem feszegetem túl azt a nagyon sérülékeny egységet, ami igazából csak látszólag áll rendelkezésre. Persze a gyerekeknek jó, ha vannak határok, ha azt, amit eddig is, eztán is betartatunk, de látom, hogy nagyon vékony a réteg, amin sétálni lehet, alatta ott a bizonytalanság, a helyzet adta megoldandók sora, amiben mindenkinek kicsit más szerep jut, mint eddig.
Nem válunk egycsapásra hattagúvá. Az egyik felem Lellét óvja, és néha kétségbe is esem, hogy hogyan balanszírozzak aközött, hogy a többiek is érezzék a gondoskodást, és Lellének se essen bántódása... plusz mindenki megkapja azt, amire a túléléshez szüksége van... pl. enni, amikor éhes és ágyat velem, vagy nélkülem, amikor álmos. A másik felem pedig még mindig háromgyerekes, amiben van egy legkisebb is, aki nem viseli túl jól, hogy a státusza megváltozott... vagy épp megváltozóban van.
Éjjel eltört a mécses. Megijedtem a feladattól, attól, hogy még mindig fehér és erőtlen vagyok, fáj valami, amit nem tudok pontosan behatárolni, legjobb esetben a derekam környékén egy izom (ha van még nekem a hasam és a derekam tájékán egyáltalán ilyenem), de már gondoltam a vesémre is, meg egyebekre is... jó volna mielőbb érezni, hogy elkezd visszatérni a régi, hogy enyhül ami belül fáj, mert ez most tényleg ijesztő... még nekem is.
Sok volt, bírtam, de most érzem, hogy mennyire a végére értem az erőmnek. Ha tehetném, most azonnal hazamennék. Nem akarok már hegyet mászni, sem bizonyítani, sem tűnni... semmilyennek.
Aztán ma elkezdődött egy új nap, minden percében tele kihívásokkal, hogy csináljam, vagy ne csináljam, és itt nem a főzésre gondolok, hanem egyáltalán arra, hogy fel kell-e kelnem. És persze elrontottam, mert felkeltem, és persze éjjel is egyszerre kelt a két cicis, és délután sem aludtak egy időben, és perszehogy Mikolt a legprovokatívabb formáját hozta, Áron folyamatosan nyűglődött, Hanna pedig ismét a nemhallók táborába delegálta magát... ahogy Lelle egész délután nem aludt, és semmi sem volt jó neki sem.
És persze összeszólalkoztunk anyukámmal is, aki hisz benne, hogy a gyerekeknek szót kell fogadniuk, még ebben a helyzetben is, különben szétesünk, de én meg azt gondolom, hogy most inkább szétesnék egy kicsit... És persze neki is igaza van, és nekem is, és nagyon nehéz, ha én is itt vagyok, meg ő is, és ha még csak kicsit is, de más kereteket szabunk... ők meg valóban provokálnak.
És amúgy minden huszadrangú amellett, hogy meg kell őrizzem a derűt, mert akkor azt a gyerekek is érzik, és sokmindent el kell engedni ahhoz, hogy lássam, mit kell helyére tenni... csak hát meghalni, aztán feltámadni nem könnyű. Pléne, ha még csak az elsőn vagyok túl...
Délután Áron mellett fekve (közben Lelle sirdogálását hallgatva, akit Dani próbált csitítgatni) azon gondolkodtam, hogy amikor majd nem lesz itt senki, akkor mondjuk egy ilyen egyik fenn van, mert épp ébredt és éhes, a másik meg aludni menne, mert fáradt helyzetet hogyan oldok majd meg... (a konklúzió annyi, hogy egészen biztosan nem ússzuk meg sírás nélkül, és akkor ez a helyzet...). Aztán Áron elaludt, én meg arra jutottam, hogy most az volna a legszerencsésebb, ha hagynám, hogy legyen három felnőtt körülöttük... aztán majd ha egyedül leszek, megoldom...
Puha fészek ez itt, egészen otthonos, leszámítva a csapongásokat, és a csattanásokat, meg a rutintalanságot. De egyáltalán nem zavar, hogy káosz van... tudom, hogy szépen lassan tisztulni fog. És közben drukkolok magamnak, meg a gyerekeknek, és néha elsírom magam, meg feladni készülök, meg kiabálok, és kapkodok... de olyankor szerencsére mindig történik valami és megy minden szépen a maga útján... a görcseim nélkül is.
Úgyhogy most ezt tanulgatom...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar