GLR hentes, mészáros... Egyébként meg.
A munkamegosztás módja: én szedem, ők eszik. Bármennyit. :) Bár mondjuk ha nem szedem, akkor a bokorról legelnek. Ha elfogy akkor meg a szedret eszik. Vagy a paradicsomot.
Szeretem ezt a kertet...
Senin, 31 Desember 2012
Málna
GLR hentes, mészáros... Egyébként meg.
A munkamegosztás módja: én szedem, ők eszik. Bármennyit. :) Bár mondjuk ha nem szedem, akkor a bokorról legelnek. Ha elfogy akkor meg a szedret eszik. Vagy a paradicsomot.
Szeretem ezt a kertet...
Minggu, 30 Desember 2012
Balaton 5 nap
Gondoltam legalább a beharangozó legyen bepötyögve, a tartalom ráér... :) Ugye Tite? :)
Ezen dolgozom, de annyi a kép, hogy nem győzöm válogatni.
Nem ígérek semmit. :)
Ezen dolgozom, de annyi a kép, hogy nem győzöm válogatni.
Nem ígérek semmit. :)
Sabtu, 29 Desember 2012
Ajjajj
Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
Jumat, 28 Desember 2012
Régi restanciák
Ebből is van egy jópár...
Az első, ami blogos vonalon most leginkább nyomaszt az a díjak magamba integrálása, meg az azokkal járó kötelezettségek. Nem vagyok ebben közelítőleg sem jó, és még csak azt se mondanám, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor jön egy ilyen.
Mielőtt még hálátlannak tartana bárki, azért azt mindenképpen le kell írnom, hogy iszonyú jólesik egy másik blogban megtalálni a nevemet, a kísérő pársorosról nem is beszélve, mert az meg olyan nagyon izgalmas, hogy kicsit kiderül ilyenkor, hogy ki miért olvas.
Csak épp nagyon is természetes, hogy ahogy én szeretek másnál időzni, úgy mások meg minálunk. És kell olyannak is lennie, hogy kicsit kilépve a szürkeblogolásból megpendítünk egy egy személyesebb, kötődőbb szálat is egymás felé, no erre jó a díjosztó. Például. Szerintem.
Én meg mégis mindig lemaradok...
Leginkább ott szoktam elveszni, hogy eldöntsem, akinek továbbadnám, az örülne-e, ha az én valamennyi blogszomszédom hirtelen ott teremne az ő oldalán, vagy sem. És általában nem tudom eldönteni. Aztán itt vannak azok, akik pedig már sokszor kaptak díjat, és akkor meg azt nem tudom eldönteni, hogy örülnének-e mégegynek... és akkor meg azon töprengek, hogy a személyes vonal mellett még mi mindenre lehet jó egy egy ilyen díjtovábbadás (én például sokszor így jutok el olyan helyekre, amik érdekesek, de magamtól lehet, hogy sose keverednék oda...).
És akkor inkább hagyom az egészet, miközben nyomaszt, hogy nem válaszoltam, meg választottam.
De azt gondolom, leginkább azért nem tudok mit kezdeni a díjjakkal úgy igazán, mert olyan ez, mintha valaki azért dicsérne meg, mert adok ebédet a gyerekeknek.
Most egy kicsit törlesztek, rendhagyó módon, mert titkokat nem írok le magunkról (azt nap mint nap amúgy is megteszem), viszont jelképesen átadom mondjuk a "szívemnek kedves, és mégsem nagydobra vert olvasott blog díjat" valakinek.
Stílszerűen egy képpel körítve.
Ma délután Orsi volt nálunk, négy gyerekkel.
Hogy a blogját olvasom, nem véletlen, de ő azon kevesek egyike, akit személyesen előbb ismertem, mint ahogy blogolni kezdett. Azt hiszem, nagyjából négy évvel ezelőtt beszélgettünk először a játszón, akkor már mindkettőnknek két gyereke volt, és sosem felejtem el, ahogy hitetlenkedtem azon, hogy ő ismer. Pedig tényleg egy gimibe jártunk.
Aztán született Áron, náluk Nimród, hat héttel Áron után, és ami még viccesebb, hogy Lellét is követte egy Boldi, úgy hat héttel. :)
Kori és Hanna között fél év van ugyan (Hanna idősebb), de magasságra és kedvességre, finomságra egyformák, Mikolt pedig egy picit fiatalabb mint Simi, de ez így van jól :).
Régóta tervezzük, hogy eljönnek hozzánk, egyszerűen nem is értem, mi tartott eddig, de ma végre sikerült összehoznunk ezt a miniovit, és bár Simike először nagyon nem akart nálunk lenni, vacsorakor már Mikolt mellett ült Áron székén, épp úgy, mint akik ezeréves házasok. :)
Hanna és Kori úgy játszottak, hogy észre sem vettük őket, a két minitestű is megbarátkozott egymással, Áron meg Nimród pedig nemcsak a szőkeségükben hasonlítanak, de ezt már a játszótéren is sokszor megállapítottuk.
Nyolc ötésfél éven aluli az nyolc ötésfél éven aluli, de annyira de annyira édesek voltak együtt, hogy én szinte szanatóriumban éreztem magam (egy darabig itt voltak a nagyszülők is, akik Hannát hozták haza, és az ő jelenlétük mindig nagy segítség).
Szemléltetésképpen csak annyit írnék, hogy rend volt mikor hazaindultak, és ezt nem is mi, felnőttek kértük... Egészen hihetetlen.
A képek egy picit remélem visszaadják, mennyire jó volt velük, nekik. Nekünk.
Orsi, köszönöm az élményt!!! :)
Az első, ami blogos vonalon most leginkább nyomaszt az a díjak magamba integrálása, meg az azokkal járó kötelezettségek. Nem vagyok ebben közelítőleg sem jó, és még csak azt se mondanám, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor jön egy ilyen.
Mielőtt még hálátlannak tartana bárki, azért azt mindenképpen le kell írnom, hogy iszonyú jólesik egy másik blogban megtalálni a nevemet, a kísérő pársorosról nem is beszélve, mert az meg olyan nagyon izgalmas, hogy kicsit kiderül ilyenkor, hogy ki miért olvas.
Csak épp nagyon is természetes, hogy ahogy én szeretek másnál időzni, úgy mások meg minálunk. És kell olyannak is lennie, hogy kicsit kilépve a szürkeblogolásból megpendítünk egy egy személyesebb, kötődőbb szálat is egymás felé, no erre jó a díjosztó. Például. Szerintem.
Én meg mégis mindig lemaradok...
Leginkább ott szoktam elveszni, hogy eldöntsem, akinek továbbadnám, az örülne-e, ha az én valamennyi blogszomszédom hirtelen ott teremne az ő oldalán, vagy sem. És általában nem tudom eldönteni. Aztán itt vannak azok, akik pedig már sokszor kaptak díjat, és akkor meg azt nem tudom eldönteni, hogy örülnének-e mégegynek... és akkor meg azon töprengek, hogy a személyes vonal mellett még mi mindenre lehet jó egy egy ilyen díjtovábbadás (én például sokszor így jutok el olyan helyekre, amik érdekesek, de magamtól lehet, hogy sose keverednék oda...).
És akkor inkább hagyom az egészet, miközben nyomaszt, hogy nem válaszoltam, meg választottam.
De azt gondolom, leginkább azért nem tudok mit kezdeni a díjjakkal úgy igazán, mert olyan ez, mintha valaki azért dicsérne meg, mert adok ebédet a gyerekeknek.
Most egy kicsit törlesztek, rendhagyó módon, mert titkokat nem írok le magunkról (azt nap mint nap amúgy is megteszem), viszont jelképesen átadom mondjuk a "szívemnek kedves, és mégsem nagydobra vert olvasott blog díjat" valakinek.
Stílszerűen egy képpel körítve.
Ma délután Orsi volt nálunk, négy gyerekkel.Hogy a blogját olvasom, nem véletlen, de ő azon kevesek egyike, akit személyesen előbb ismertem, mint ahogy blogolni kezdett. Azt hiszem, nagyjából négy évvel ezelőtt beszélgettünk először a játszón, akkor már mindkettőnknek két gyereke volt, és sosem felejtem el, ahogy hitetlenkedtem azon, hogy ő ismer. Pedig tényleg egy gimibe jártunk.
Aztán született Áron, náluk Nimród, hat héttel Áron után, és ami még viccesebb, hogy Lellét is követte egy Boldi, úgy hat héttel. :)
Kori és Hanna között fél év van ugyan (Hanna idősebb), de magasságra és kedvességre, finomságra egyformák, Mikolt pedig egy picit fiatalabb mint Simi, de ez így van jól :).
Régóta tervezzük, hogy eljönnek hozzánk, egyszerűen nem is értem, mi tartott eddig, de ma végre sikerült összehoznunk ezt a miniovit, és bár Simike először nagyon nem akart nálunk lenni, vacsorakor már Mikolt mellett ült Áron székén, épp úgy, mint akik ezeréves házasok. :)
Hanna és Kori úgy játszottak, hogy észre sem vettük őket, a két minitestű is megbarátkozott egymással, Áron meg Nimród pedig nemcsak a szőkeségükben hasonlítanak, de ezt már a játszótéren is sokszor megállapítottuk.
Nyolc ötésfél éven aluli az nyolc ötésfél éven aluli, de annyira de annyira édesek voltak együtt, hogy én szinte szanatóriumban éreztem magam (egy darabig itt voltak a nagyszülők is, akik Hannát hozták haza, és az ő jelenlétük mindig nagy segítség).
Szemléltetésképpen csak annyit írnék, hogy rend volt mikor hazaindultak, és ezt nem is mi, felnőttek kértük... Egészen hihetetlen.
A képek egy picit remélem visszaadják, mennyire jó volt velük, nekik. Nekünk.
Orsi, köszönöm az élményt!!! :)
Kamis, 27 Desember 2012
A kétésfél éves Áronról
Ha idővel a hónapos bejegyzések el is maradnak, ez az egy mindig, mindegyiküknél megíródik. Nem tudom miért érzek késztetést éppen ezt az állapotot bővebben dokumentálni, talán mert annyira édesek és egyben hirtelen nagy gyerekek is, hogy muszáj.
Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)
Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)
Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.
Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.
Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)
Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.
Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.
És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja...
A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)
És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.
Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)
Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)
Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.
Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.
Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)
Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.
Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.
És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja...
A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)
És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.
Rabu, 26 Desember 2012
Újabb bizonyíték
Áron cukiságára, aztán egy időre (talán, bár ha ilyen tempóban ontja, akkor nem biztos :)) abbahagyom, és a többiekre is sort kerítek. :)
A héten szülinapi zsúr dömping volt, kedden is, szerdán is meghívásunk volt (aztán csütörtökön és pénteken összesen hét gyerek fordult meg nálunk), ma pedig egy délután, egy pedig este.
A délutáni egy kedves barát hatodik évfordulója okán, amit tavaly kihagytunk, előtte meg azelőtt viszont voltunk, és ez olyan jó kis hagyomány, még akkor is, ha a gyerekek nem járnak egy csoportba.
Az esti mulatság inkább felnőttbuli volt, de mert az egyik legkedvesebb barátunk lett egy évvel öregebb, nyolc után még betettem a négyet az autóba (Dani nem volt velünk, felmentéssel a buliban csatlakozott csak), és átkocsikáztunk Hűvösvölgybe.
A kései óra olyannyira volt kései, hogy rendesen ilyentájt a fürdőkádban szoktak ücsörögni, nem az autóban, de lelkesek voltak és jól bírták, talán egy kicsit csendesebbek voltak a szokásosnál.
Mikolt az ablakon bambult kifelé, mikor Áron, aki addig szintén a távolba révedt, odafordult hozzá, és ezt kérdezte:
- Mimike, te vagy a legszebb, legszebb barátom, ügye?
Mikolt lassan átemelte a nagyszemeit a jobboldalra, kicsit elgondolkodott, aztán válaszolt.
- Igen.
:):)
A buliban egy hatéves kisfiú is megfordult. Áron ritkán találkozik fiúkkal, Ottó pedig kifejezetten szívesen volt vele, tanítgatta focizni, beszéltek mindenféle fiús dolgokról, lézerkardoztak, de nem durván, és végül hintáztatta Áront a függőágyban. Áron ücsörgött benne, és nagyon nagy, kerek szemekkel csodálta Ottót, itta minden szavát, iszonyú édes látvány voltak. :)
Valamikor fél tizenegykor megfürdettük az összeset (hét gyereket csutakoltunk le), és miután Áron is végzett, szaladt ki az udvarra.
Ottó (aki az egyetlen piszkosan maradt volt a minik társaságából) épp a felnőttekkel beszélgetett jedi témában, mikor Áron odaért hozzá.
- Szia, - integetett neki Áron, bár ott állt előtte a nagyfiú- mi megyünk haza.
És sarkon fordult, hogy elinduljon hazafelé.
Ugye, mondtam? :)
A héten szülinapi zsúr dömping volt, kedden is, szerdán is meghívásunk volt (aztán csütörtökön és pénteken összesen hét gyerek fordult meg nálunk), ma pedig egy délután, egy pedig este.
A délutáni egy kedves barát hatodik évfordulója okán, amit tavaly kihagytunk, előtte meg azelőtt viszont voltunk, és ez olyan jó kis hagyomány, még akkor is, ha a gyerekek nem járnak egy csoportba.
Az esti mulatság inkább felnőttbuli volt, de mert az egyik legkedvesebb barátunk lett egy évvel öregebb, nyolc után még betettem a négyet az autóba (Dani nem volt velünk, felmentéssel a buliban csatlakozott csak), és átkocsikáztunk Hűvösvölgybe.
A kései óra olyannyira volt kései, hogy rendesen ilyentájt a fürdőkádban szoktak ücsörögni, nem az autóban, de lelkesek voltak és jól bírták, talán egy kicsit csendesebbek voltak a szokásosnál.
Mikolt az ablakon bambult kifelé, mikor Áron, aki addig szintén a távolba révedt, odafordult hozzá, és ezt kérdezte:
- Mimike, te vagy a legszebb, legszebb barátom, ügye?
Mikolt lassan átemelte a nagyszemeit a jobboldalra, kicsit elgondolkodott, aztán válaszolt.
- Igen.
:):)
A buliban egy hatéves kisfiú is megfordult. Áron ritkán találkozik fiúkkal, Ottó pedig kifejezetten szívesen volt vele, tanítgatta focizni, beszéltek mindenféle fiús dolgokról, lézerkardoztak, de nem durván, és végül hintáztatta Áront a függőágyban. Áron ücsörgött benne, és nagyon nagy, kerek szemekkel csodálta Ottót, itta minden szavát, iszonyú édes látvány voltak. :)
Valamikor fél tizenegykor megfürdettük az összeset (hét gyereket csutakoltunk le), és miután Áron is végzett, szaladt ki az udvarra.
Ottó (aki az egyetlen piszkosan maradt volt a minik társaságából) épp a felnőttekkel beszélgetett jedi témában, mikor Áron odaért hozzá.
- Szia, - integetett neki Áron, bár ott állt előtte a nagyfiú- mi megyünk haza.
És sarkon fordult, hogy elinduljon hazafelé.
Ugye, mondtam? :)
Selasa, 25 Desember 2012
És eljött a nyár
Nem vártam ezt a napot.
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...
Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.
Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.
Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.
Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.
Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.
Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...
Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció:
A kispad a lilaszájúak menedéke... Áron egyszer sem ült itt. Mikolt háromszor :)
Áron menti a kincseit, a félelmetes slagszörny elől... Rettenetesen fél közben :)
Az abszolút favorit. Tizenöt centi mélységhez elkél a szemüveg...
A gyöngylelkű és a vizipingvin :)
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...
Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.
Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.
Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.
Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.
Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.
Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...
Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció:
A kispad a lilaszájúak menedéke... Áron egyszer sem ült itt. Mikolt háromszor :)
Áron menti a kincseit, a félelmetes slagszörny elől... Rettenetesen fél közben :)
Az abszolút favorit. Tizenöt centi mélységhez elkél a szemüveg...
A gyöngylelkű és a vizipingvin :) 
Senin, 24 Desember 2012
Kishitű
Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
Minggu, 23 Desember 2012
Így járt
Az autóban úgy ülnek, hogy Mikolt és Áron a hátső traktusban, Hanna és Lelle pedig középen.
A legerősebb indokok közé tartozik, hogy Mimi és Áron mapettsója igazi fűszere az utainknak, illetve, hogy Hanna kezét fogva Lelli általában megnyugszik, ellenben ha én ülök mellette, akkor addig sír, míg célba nem érünk.
A minap Hanna hátrakérte magát, hogy csacsoghassanak Mikolttal a lányos dolgaikról, így Áron került Lelle mellé.
Lelle természetesen rázendített, amit egy darabig viseltünk, majd Dani hátraszólt Áronnak:
- Áronom, tudsz adni Lellének egy cumit?
Áron elmerülve a gondolataiban bámult kifelé, majd válaszolt:
- Sajnos nem...
Legalább udvarias :):)
A legerősebb indokok közé tartozik, hogy Mimi és Áron mapettsója igazi fűszere az utainknak, illetve, hogy Hanna kezét fogva Lelli általában megnyugszik, ellenben ha én ülök mellette, akkor addig sír, míg célba nem érünk.
A minap Hanna hátrakérte magát, hogy csacsoghassanak Mikolttal a lányos dolgaikról, így Áron került Lelle mellé.
Lelle természetesen rázendített, amit egy darabig viseltünk, majd Dani hátraszólt Áronnak:
- Áronom, tudsz adni Lellének egy cumit?
Áron elmerülve a gondolataiban bámult kifelé, majd válaszolt:
- Sajnos nem...
Legalább udvarias :):)
Sabtu, 22 Desember 2012
Nagylány
Hannáról nem írtam mostanában. Talán, mert nem volt szem előtt az ovi miatt, vagy mert nem volt egetrengető változás az életében. Viszonyítás kérdése, gondolom, Lelle és Áron naponta produkálnak publikálnivalót, Hanna és Mikolt ritkábban.
Most, hogy itthon van ő is, és a nap minden percét együtt töltjük, látom csak, mennyit változott mondjuk azóta, hogy hazajöttünk és elindult a maga útján.
Először a körömrágást hagyta el, a legnagyobb örömömre, aztán a cumizást is. Ezek voltak talán a leglátványosabbak, és a legörömtelibbek ebben az évben.
Aztán itt van az, ami nem változik, csak formálódik. Ahogy játszik, ahogy beszél, ahogy irányít, fantáziál, fél, oktat, kér.
Ez a kérés a leginkább elgondolkodtató számomra, és sokszor nehéz a szívem amiatt, hogy ő az első, a prototípus, akin kipróbáljuk, megtapasztaljuk, és levonjuk a konzekvenciákat, hogy a többiekkel aztán teljesen máshogy csináljuk adott esetben. Nem mintha nem lennének jók az alapszabályok, és nem volna értelme kereteket adni nekik, mégis sokszor úgy érzem, hogy Hanna a jógyerekünk, aki betartja a szabályokat, a vélteket is, még akkor is, ha azok a szívtörvényei ellenére vannak. A többiek sokkal hangosabban, egyértelműbben érvényesítik az érdekeiket, valahogy velük lazábban megy a viszonyosság, viszonosság, mintha kevesebb lenne az elvárás is feléjük és ezt rengetegszer élem meg az anyaságom kudarcaként. Nem a többiek miatt, hanem Hanna miatt.
Mert hiába az a megfogalmazott esszenciája a neveléselméletemnek, hogy minél kevesebbet romboljak és minél több egyéniségükre szabott szabadságot adjak nekik, Hannának olyan antennái vannak az én, sokszor hiányosságaimból, félelmeimből fakadó elvárásaimra, hogy ki sem kell mondanom őket, úgy alkalmazkodik hozzájuk.
Pedig deszeretném megkímélni őt mindezektől, és hiába látom, hogy terhelem, és hiába próbálok tudatosan is fellépni ezek ellen, a felszín alatti réteg sokkal meghatározóbb olykor...
Azért kitartóan és főleg nyitott szemmel igyekszem megtenni a magamét, és bízni abban, hogy alapvetően rendben van ahogy van.
Nade nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nagyon csendben, de mégis hatalmasat nőtt ez a kicsi lány, aki ha egyedül van, még mindig kicsi, de már nem annyira, hogy néha ne látnám a majdani kamaszarcát...
És persze vannak párbeszédek, pillanatok, mozdulatok, amikor megdöbbenek, hogy mennyire elszaladt az az első pár év, amiről azt gondoltam, ólomlábakon jár. Hát nem. Sajnos....
Történt a minap, hogy fordítva vette fel a ruháját, aminek a címkéje kilógott a nyakánál. Épp az ikeában sétáltunk, mikor felajánlottam neki, hogy megfordíthatjuk, ha gondolja. És akkor az a Hanna, akinek télen eszébe sem jutott, hogy nyílt színen nem illik letolni a bugyiját is, hogy alaposan betűrhesse a trikóját (és egyébként sosem szóltam rá ilyesmiért, nem fogalom felén az illik...), most rámnézett, kicsit zavartan, elgondolkodott, majd azt mondta:
- De mama, akkor mindenemet látni fogják.
És nem tudom nem észrevenni, hogy érdekli, mi az a szerelem, hogy bújik a Papához, a Nagypapához, hogy fél a sötétben, hogy felfogja, hogy vannak korlátai, hogy sorba állítja az ismerősöket és megversenyezteti a tudását, hogy képes titkot tartani, és ha felemeli Lellét, akkor elbírja már.
És hogy a képekkel is meséljek, tegnap délután nem akart lefeküdni... lassan vége egy hosszú korszaknak, és bár elbújt a hinta mögé (:):)), azért utána még ledőlt egy órára.
Nézem ezt a kecses kis nádszálat, és nem látom már benne a kisbabámat. Hja...
Jumat, 21 Desember 2012
Áron és a kisgatyák
Egy hete, mikor vártam a jóidőt, és a legmerészebb gondolataimban a nagymedencében pancsoltam a gyerekekkel, nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen magától értetődő lesz neki is.
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.
A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.
Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.
Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.
Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)
Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.
Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...
Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.
Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.
A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.
Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.
Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.
Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)
Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.
Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...
Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.
Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...
Kamis, 20 Desember 2012
Nemúgyvanaz
Hogy csak úgy láblógatva várjuk, mikor lesz már holnap és kínunkban a semmittevéstől nyöszörgünk, meg elgémberedett tagokkal iszogatjuk az aliglakott szigetünkön a valamit, amit a valaki a kezünkbe nyomott.
Nem ám...
Mert míg Áron a kisgatyákkal van elfoglalva, meg a mandulagyógyulással, és ismét egy érzékenyebb periódusba lépett, vagyis minden délután sírva ébred, és megnyugtathatatlanul nem jó semmisem, közben pedig igencuki, mikor álmából kiszól az üvöltöző legkisebbnek, akit lopva próbálok átcsempészni a miágyunkba, de neki az egyáltalán nem öröm, hogy "pszttittvagyokjejjike".
Szóval közben ez az icipici is igen hangos, reggel még nem, de aztán már igen, és rájött, hogy ha hangos, akkor gyorsabban célt ér, így egyre hangosabb, már éjszaka is. A cél pedig sosem kézenfekvő, vagy én nem értem, de attól még rosszabb.
Cserébe megtanult felmászni az asztal tetejére, igen oda. Az etetőszékre mászik előbb, aminek két foka van, és onnan már gyerekjáték az asztal. És ha betolom azt a széket, mert nagyon cseles vagyok, akkor meg ordít, hogy beszorult a feje, és tényleg, de nem kell segíteni rajta, köszöni, mert egy perc az egész és a szék már kint is van.
Hopp.
A következő a könyvespolc lesz szerintem...
És tologatja az autókat, pedig ezt eddig csak Árontól láttam, és azt gondoltam, milyen édesen fiús.
És hogy azért örüljek is, ha beteszem a nappaliban a kiságyba, húsz perc múlva biztosan alszik. Akármikor.
Nem szóltam neki, hogy így kell, egészen magától fundálta ki. Hálás vagyok.
Hanna egy cseppet megnyúlhatott, mert kamaszmódon nem tud parancsolni a kis kecses testének, és lépten nyomon elgázolja a többieket, amit rendszerint egy nagyon nőcis "bocsi"-val igyekszik jóvátenni. A többiről már írtam lejjebb.
Ja arról nem, hogy ma egész nap az indiánokról kellett beszélgetni vele, és ha esetleg elterelődött volna a szó róluk, akkor újra előhozta. Ez épp jólesett.
Mikolt pedig egyszerűen jelen van, és már egyáltalán nem is olyan rossz beteg, mint volt, gyakorlatilag meggyógyult, legalábbis a meggylevest és az eperlekvárt simán megette. Pedig az antibiotikumot ezúttal is csak kiváltottam, be nem adtam nekik, kaptak egy nap haladékot, és tessék. Megérte.
Tud valamit a homeos doktornénink, én meg emlékszem, mert most el sem értem, csak simán fejből ment a mithogyan.
Ja, és persze Mimi vérig van sértve a rosszidő miatt, mert "hát én egy nyáji gyejek vagyok, és csak a szoknyát szejetem..."
És még mindig megmosolyogtat, hogy a levendulát nem tudja megjegyezni, ezért csak mandulának becézi. Ahogy Nimródot Mimilónak. Mert annak van értelme. Ugye...
Szóval lógatnám én a lábam, de biztosan hamar megunnám, és ezt a másik felem is tudhatja, mert azt nem gondolom, hogy viccből hagyott minket itthon és ment el hegyet mászni négy napra. Mentségére legyen, hogy férfiakkal volt, akik valószínűleg rosszabbul viseltek volna bennünket, mint mi őket, meg hogy azért nem felejtett el teljesen, mert egy ilyet kaptam ma délután.
Ímélben.
Hogy ott se kelljen lennem.
Azért megsajnáltam magam, és ha épp nem a Millenárisra kellett volna vinnem négy gyereket, csak mert megígértem nekik, és ennek nyomatékosan hangot is adtak, mikor felajánlottam, legyen inkább holnap az a nap... Lelle nem is tudta miért kell csatlakoznia, de nyomta ő is, perszehogy... szóval akkor nem csak egy másodpercig sírdogáltam volna.
Mindenesetre a meggyszörpöt elkészítettem, és bekeverem magamnak, és simán úgy teszek holnap, mintha a leglakatlanabbon volnék.
Mert megérdemlem... és ezt mindenki tudja körülöttem.
Nem ám...
Mert míg Áron a kisgatyákkal van elfoglalva, meg a mandulagyógyulással, és ismét egy érzékenyebb periódusba lépett, vagyis minden délután sírva ébred, és megnyugtathatatlanul nem jó semmisem, közben pedig igencuki, mikor álmából kiszól az üvöltöző legkisebbnek, akit lopva próbálok átcsempészni a miágyunkba, de neki az egyáltalán nem öröm, hogy "pszttittvagyokjejjike".
Szóval közben ez az icipici is igen hangos, reggel még nem, de aztán már igen, és rájött, hogy ha hangos, akkor gyorsabban célt ér, így egyre hangosabb, már éjszaka is. A cél pedig sosem kézenfekvő, vagy én nem értem, de attól még rosszabb.
Cserébe megtanult felmászni az asztal tetejére, igen oda. Az etetőszékre mászik előbb, aminek két foka van, és onnan már gyerekjáték az asztal. És ha betolom azt a széket, mert nagyon cseles vagyok, akkor meg ordít, hogy beszorult a feje, és tényleg, de nem kell segíteni rajta, köszöni, mert egy perc az egész és a szék már kint is van.
Hopp.
A következő a könyvespolc lesz szerintem...
És tologatja az autókat, pedig ezt eddig csak Árontól láttam, és azt gondoltam, milyen édesen fiús.
És hogy azért örüljek is, ha beteszem a nappaliban a kiságyba, húsz perc múlva biztosan alszik. Akármikor.
Nem szóltam neki, hogy így kell, egészen magától fundálta ki. Hálás vagyok.
Hanna egy cseppet megnyúlhatott, mert kamaszmódon nem tud parancsolni a kis kecses testének, és lépten nyomon elgázolja a többieket, amit rendszerint egy nagyon nőcis "bocsi"-val igyekszik jóvátenni. A többiről már írtam lejjebb.
Ja arról nem, hogy ma egész nap az indiánokról kellett beszélgetni vele, és ha esetleg elterelődött volna a szó róluk, akkor újra előhozta. Ez épp jólesett.
Mikolt pedig egyszerűen jelen van, és már egyáltalán nem is olyan rossz beteg, mint volt, gyakorlatilag meggyógyult, legalábbis a meggylevest és az eperlekvárt simán megette. Pedig az antibiotikumot ezúttal is csak kiváltottam, be nem adtam nekik, kaptak egy nap haladékot, és tessék. Megérte.
Tud valamit a homeos doktornénink, én meg emlékszem, mert most el sem értem, csak simán fejből ment a mithogyan.
Ja, és persze Mimi vérig van sértve a rosszidő miatt, mert "hát én egy nyáji gyejek vagyok, és csak a szoknyát szejetem..."
És még mindig megmosolyogtat, hogy a levendulát nem tudja megjegyezni, ezért csak mandulának becézi. Ahogy Nimródot Mimilónak. Mert annak van értelme. Ugye...
Szóval lógatnám én a lábam, de biztosan hamar megunnám, és ezt a másik felem is tudhatja, mert azt nem gondolom, hogy viccből hagyott minket itthon és ment el hegyet mászni négy napra. Mentségére legyen, hogy férfiakkal volt, akik valószínűleg rosszabbul viseltek volna bennünket, mint mi őket, meg hogy azért nem felejtett el teljesen, mert egy ilyet kaptam ma délután.
Ímélben.
Hogy ott se kelljen lennem.
Azért megsajnáltam magam, és ha épp nem a Millenárisra kellett volna vinnem négy gyereket, csak mert megígértem nekik, és ennek nyomatékosan hangot is adtak, mikor felajánlottam, legyen inkább holnap az a nap... Lelle nem is tudta miért kell csatlakoznia, de nyomta ő is, perszehogy... szóval akkor nem csak egy másodpercig sírdogáltam volna.
Mindenesetre a meggyszörpöt elkészítettem, és bekeverem magamnak, és simán úgy teszek holnap, mintha a leglakatlanabbon volnék.
Mert megérdemlem... és ezt mindenki tudja körülöttem.
Rabu, 19 Desember 2012
Kezdjük újra
Miután a múlt héten messzemenőkig kimerítettem a szétesés fogalomkörét, jobbnak láttam magamban tartani a tapasztalataimat erről a témáról.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.
Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)
Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)
Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.
De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.
Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)
Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)
Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.
De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.
Selasa, 18 Desember 2012
Ez a kicsike
Riogattak bennünket, hogy a vályog veszélyes. Penészedhet, hát még ha elázik...
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.
Senin, 17 Desember 2012
Poszt helyett
Nem bírom rávenni magam, hogy írjak.
Meleg van, és még melegebb és ha van egy kis szusszanás, akkor a közeledő születésnapok bűvöletében kavargok, és nagyon nagyon jólesik.
Viszont ezt a képet mégiscsak muszáj volt idebiggyesztenem, hogy más is decukizhasson rajta, mert annyira édes a kis félrecsúszott háromszög frufrujával, a csipás eszementkék szemeivel, a cakkal a szemöldökében, meg a kékeszöld púppal a homlokán...
A nagylátószög pedig kifejezetten jólállneki. Szerintem.
Ja, van egy új objektívem. Cserébe két másikért. Megérte :)
Minggu, 16 Desember 2012
Ami a mai napot illeti
Lassan leszállok a magyar-maláj időjárás összevetésének taglalásáról ígérem, de mikor ma a salgótarjáni özönvízszerű eső utáni képeket láttam, Szilviék egykori esős videoja jutott az eszembe. Aztán a saját minimozgóm, amin csak szerettem volna szemléltetni, hogy egy hétköznapi eső közben milyen hang és képhatásoknak lehettünk tanui, de igaziból nem sikerült, pedig elég elképesztő volt, ahogy a háztetőkről úgy ömlött a víz (amiben egyébként simán lehetett volna zuhanyozni, annyira meleg volt, de persze egyszer sem próbáltam ki, pedig dejólettvolna...), mintha egy sebes folyású patak száguldott volna keresztül rajta odafenn...
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...
Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)
Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.
Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni.
A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...
Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)
Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.
Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni.
A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)
Sabtu, 15 Desember 2012
Csak a legszükésegesebbek
Mert szoknya az kell, bármilyen hideg vagy meleg is legyen, pörgős természetesen... És a militari mintás háromszámmal nagyobb gumicsimma is.
Csak.
Jumat, 14 Desember 2012
Ma kiabáltam
Nem volt felhőtlen a mai ünneplés, és egy jóideje érik már, hogy leírjam, hogy bánt. De mert a kettőnk dolga sosem volt igazán témája ennek a blognak, egészen eddig nem is írtam erről a részünkről.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
Kamis, 13 Desember 2012
Áronom...
Akinek három lány testvér jutott, és bár kardozik, és "Naffiú vagyok, tudok máj focizni", azért a lelke mégiscsak finom.
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
Rabu, 12 Desember 2012
Vizek vonzása
Leszámítva az első újratalálkozás nehezen kezelhető fiziológiás tüneteit, hamarabb elmúlt a szorítás a gyomrom tájékáról, ha lementünk a partra, mint vártam.
Pedig Penangra érkezve a cunami minden emléke megelevenedett, és visszatérve oda, a tenger inkább a félelmeim netovábbja volt, mint idilli, finoman simogató, ringatóan megnyugtató közeg.
Aztán ahogy a harmadik nap a kis motoros csónakban a hullámokon nagyokat döccentünk, magamhoz szorítottam a gyerekek közül kettőt, és az jutott az eszembe, hogy mennyire fontos nekem a víz.
Szeretem a hegyeket, a végtelen búzamezőket nem különben, és az összes természeti csodát, de mégis, a víz az egyetlen, ami semmihez sem foghatóan tölt.
Lehet egy pici tó, vagy tenger, vízesés, vagy a hegyek között megbúvó aprócska tengerszem, a közelében lenni maga a paradicsom.
Talán ezért szeretem Vácot is, meg Szentendrét, és a Balatont, meg Ko Phiphit és Isla Mujerest.
Meg ezért jó nekem bármikor a Millenárisban lenni.
És valószínűleg a sok sok egyéb erényén felül ez vonz a Kopaszi Gáthoz is.
Legelőször akkor jártunk ott, mikor az éttermeket még csak elképzelni lehetett, és rajunk kívül nem sokan lézengtek a csodapázsittal szegélyezett hosszú, egyenes korzón. A játszó már akkor is elég kicsinek bizonyult, de minthogy az akkor az egyetlen lehetséges célpont volt a part melletti nézőtéren kívül, a kisebb gyerekekkel érkezők természetesen ezt lakták be elsőként.
Malajziában is sokszor eszünkbe jutott, mikor azt fantáziáltuk, hogy ismét megnyílik a hovámenjünk végtelen szabadsága, és bár sok társa is akadt, a gát folyton szerepelt a listánkon.
Mióta itthon vagyunk újra és bárhová mehetünk ahová kedvünk tartja, még csak egyszer jutottunk el ide, akkor is csak Áronnal és Lellével négyesben, és kizárólag a parkolóhoz legközelebb lévő vízpartig.
Mert a délutáni alvás kissé keresztbe tesz az idő laza hömpölyögtetésének, és egy fél órás utazás már az a mennyiség, amiről többször is elgondolkodunk, érdemes-e. Nem vagyok túl jó a hétvégi gyors elindulásban.
Pedig akkor is, azóta is azt mondom, KG csak egy van.
Még úgy is, hogy a játszó nem lett nagyobb.
Viszont lettek éttermek, még több sétalehetőség, és egy csomó fagyizó, játszóház, és ha akartunk volna, hajóval is jöhettünk volna (a hajóval érkezés immár felkerült a nyáriprogram listánkra is, bár cseppet sem sziesztabarát a menetrend, legalábbis a hétköznapi).
A gyerekeket alig lehetett hazafelé terelni, és nekem sem volt egyszerű elszakadni (még úgy sem, hogy négygyerekkel magam mellett, mégha a nagymama ki is egészít, nem mindig zavartalan komponálni) annyi jó téma adta magát. A színek, formák, textúrák kavalkádja, a maga egyszerű rendezettségével.
Legközelebb csinálok majd olyan képeket is, amin azt is látni, merre jártunk :):)
Pedig Penangra érkezve a cunami minden emléke megelevenedett, és visszatérve oda, a tenger inkább a félelmeim netovábbja volt, mint idilli, finoman simogató, ringatóan megnyugtató közeg.
Aztán ahogy a harmadik nap a kis motoros csónakban a hullámokon nagyokat döccentünk, magamhoz szorítottam a gyerekek közül kettőt, és az jutott az eszembe, hogy mennyire fontos nekem a víz.
Szeretem a hegyeket, a végtelen búzamezőket nem különben, és az összes természeti csodát, de mégis, a víz az egyetlen, ami semmihez sem foghatóan tölt.
Lehet egy pici tó, vagy tenger, vízesés, vagy a hegyek között megbúvó aprócska tengerszem, a közelében lenni maga a paradicsom.
Talán ezért szeretem Vácot is, meg Szentendrét, és a Balatont, meg Ko Phiphit és Isla Mujerest.
Meg ezért jó nekem bármikor a Millenárisban lenni.
És valószínűleg a sok sok egyéb erényén felül ez vonz a Kopaszi Gáthoz is.
Legelőször akkor jártunk ott, mikor az éttermeket még csak elképzelni lehetett, és rajunk kívül nem sokan lézengtek a csodapázsittal szegélyezett hosszú, egyenes korzón. A játszó már akkor is elég kicsinek bizonyult, de minthogy az akkor az egyetlen lehetséges célpont volt a part melletti nézőtéren kívül, a kisebb gyerekekkel érkezők természetesen ezt lakták be elsőként.
Malajziában is sokszor eszünkbe jutott, mikor azt fantáziáltuk, hogy ismét megnyílik a hovámenjünk végtelen szabadsága, és bár sok társa is akadt, a gát folyton szerepelt a listánkon.
Mióta itthon vagyunk újra és bárhová mehetünk ahová kedvünk tartja, még csak egyszer jutottunk el ide, akkor is csak Áronnal és Lellével négyesben, és kizárólag a parkolóhoz legközelebb lévő vízpartig.
Mert a délutáni alvás kissé keresztbe tesz az idő laza hömpölyögtetésének, és egy fél órás utazás már az a mennyiség, amiről többször is elgondolkodunk, érdemes-e. Nem vagyok túl jó a hétvégi gyors elindulásban.
Pedig akkor is, azóta is azt mondom, KG csak egy van.
Még úgy is, hogy a játszó nem lett nagyobb.
Viszont lettek éttermek, még több sétalehetőség, és egy csomó fagyizó, játszóház, és ha akartunk volna, hajóval is jöhettünk volna (a hajóval érkezés immár felkerült a nyáriprogram listánkra is, bár cseppet sem sziesztabarát a menetrend, legalábbis a hétköznapi).
A gyerekeket alig lehetett hazafelé terelni, és nekem sem volt egyszerű elszakadni (még úgy sem, hogy négygyerekkel magam mellett, mégha a nagymama ki is egészít, nem mindig zavartalan komponálni) annyi jó téma adta magát. A színek, formák, textúrák kavalkádja, a maga egyszerű rendezettségével.
Legközelebb csinálok majd olyan képeket is, amin azt is látni, merre jártunk :):)
Selasa, 11 Desember 2012
Szabadság
Ma estétől kezdetét veszi az idei év szünideje.
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)
Senin, 10 Desember 2012
Nyolcadik
Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...
Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.
Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.
Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam.
Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.
Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)
Minggu, 09 Desember 2012
A Táncház napja
Szombaton volt a táncház napja.
Valamikor több tíz évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az első táncházat Magyarországon, amiből aztán hagyomány is lett, én idén szembesültem először azzal, hogy a napját is megünneplik.
Sokat táncoltam, de a néptánc valamiért, valahogyan kimaradt az életemből.
Pedig gyerekkoromban a Petőfi Csarnokba jártunk anyukámmal, Csilláékkal, akinek az egyik óvodásának a szülei rendszeresen muzsikáltak ott. Elvarázsolt a forgatag, a muzsika, a népi játékok, amiket játszani lehetett, a kézműveskedés.
Aztán már zsenge koromban néhányszor nekiindultam egy egy hasonló rendezvényt végigmulatni, de valamiért nem fogadott be egyik hely sem igazán...
Azért mindig megmaradt a csillogás a szememben, ha igazán jó népzenét hallottam.
Ma délután Danival elszöktünk egy mozi hosszáig a városba, és amikor rengeteg felkavarodott gondolattal a fejemben kiléptünk a Liszt Ferenc térre, megcsapott a zene hömpölygése, valami elképesztő utópiaérzésem lett, de nem engedett a filmélmény sem, meg a népzene lüktetése sem.
Közben Viki telefonált, hogy Zoli, aki gyerekként ott a Pecsában húzta, most minálunk fogja, és héttől a gyerekeké a porond.
Soha jobbkor :), Hanna hetek óta néptáncra vágyik, még a balettot is abbahagyná Ildikó néni kedvéért. Abban maradtunk, ha vége a balettnak erre az évre és még tart a néptánc, mehet.
Hazaérve elújságoltam a gyerekeknek, mi az esti program, Hanna rohant be a házba a pörgős szoknyáért, és olyan gyorsan öltözött, hogy mire beértem, már majdnem csak a virág volt hátra, amit a hajába akart tűzni erre az alkalomra.
Mikolt is kékfestőt kért, Áron is ünneplőbe öltözött, egyedül Lelle nem jött lázba :)
A művházban nem volt még tömeg mikor megérkeztünk, a gyerekeink meg is szeppentek, alig akartak beállni a játékba.Végül Lellét a hátamra vettem és beálltam velük, meg Dani is... aztán ismerősök is jöttek és végül a zenekar is megérkezett (Zoli két gyereke, és egyikük kedvese húzta a talpalávalót... micsoda élmény lehet ez egy szülőnek!!!), a mieink pedig egyre felszabadultabban ropták. :)
Mire összegyűlt a felnőttsereg, már alig lehetett őket megállítani egy pár percre, hogy egyenek, igyanak. Egészen kilencig pörögtek, táncoltak, szaladgáltak, míg mi kívülről (nagy bánatomra...) élveztük a tánctanítást, zenét, forgatagot.Hanna azóta mégjobban szeretne néptáncra járni. Megértem... :)
Valamikor több tíz évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az első táncházat Magyarországon, amiből aztán hagyomány is lett, én idén szembesültem először azzal, hogy a napját is megünneplik.
Sokat táncoltam, de a néptánc valamiért, valahogyan kimaradt az életemből.
Pedig gyerekkoromban a Petőfi Csarnokba jártunk anyukámmal, Csilláékkal, akinek az egyik óvodásának a szülei rendszeresen muzsikáltak ott. Elvarázsolt a forgatag, a muzsika, a népi játékok, amiket játszani lehetett, a kézműveskedés.
Aztán már zsenge koromban néhányszor nekiindultam egy egy hasonló rendezvényt végigmulatni, de valamiért nem fogadott be egyik hely sem igazán...
Azért mindig megmaradt a csillogás a szememben, ha igazán jó népzenét hallottam.
Ma délután Danival elszöktünk egy mozi hosszáig a városba, és amikor rengeteg felkavarodott gondolattal a fejemben kiléptünk a Liszt Ferenc térre, megcsapott a zene hömpölygése, valami elképesztő utópiaérzésem lett, de nem engedett a filmélmény sem, meg a népzene lüktetése sem.
Közben Viki telefonált, hogy Zoli, aki gyerekként ott a Pecsában húzta, most minálunk fogja, és héttől a gyerekeké a porond.
Soha jobbkor :), Hanna hetek óta néptáncra vágyik, még a balettot is abbahagyná Ildikó néni kedvéért. Abban maradtunk, ha vége a balettnak erre az évre és még tart a néptánc, mehet.
Hazaérve elújságoltam a gyerekeknek, mi az esti program, Hanna rohant be a házba a pörgős szoknyáért, és olyan gyorsan öltözött, hogy mire beértem, már majdnem csak a virág volt hátra, amit a hajába akart tűzni erre az alkalomra.
Mikolt is kékfestőt kért, Áron is ünneplőbe öltözött, egyedül Lelle nem jött lázba :)
A művházban nem volt még tömeg mikor megérkeztünk, a gyerekeink meg is szeppentek, alig akartak beállni a játékba.Végül Lellét a hátamra vettem és beálltam velük, meg Dani is... aztán ismerősök is jöttek és végül a zenekar is megérkezett (Zoli két gyereke, és egyikük kedvese húzta a talpalávalót... micsoda élmény lehet ez egy szülőnek!!!), a mieink pedig egyre felszabadultabban ropták. :)
Mire összegyűlt a felnőttsereg, már alig lehetett őket megállítani egy pár percre, hogy egyenek, igyanak. Egészen kilencig pörögtek, táncoltak, szaladgáltak, míg mi kívülről (nagy bánatomra...) élveztük a tánctanítást, zenét, forgatagot.Hanna azóta mégjobban szeretne néptáncra járni. Megértem... :)
Sabtu, 08 Desember 2012
A pici meg a kicsik
A két középsőt egyszerűen csak "a kicsik"-nek szoktuk hívni. Hanna a szerző, én csak plagizálom, miközben sokszor eszembe jut, hogy anyukám, míg Áront vártam, időről időre megkérdezte, hogy ha kibújt, ki lesz az, akit "a kicsi"-nek fogunk szólítani.
Én betartottam a szavam, Mikolt is, Áron is kicsi itthon. :)
Él még a lányok megnevezés is, ami a két nagyobbikra vonatkozik.
Lelle ezekből a gyűjtőnevekből valahogy kiszorult eddig, vagy mert megkülönböztetetten a picike néven fut, vagy mert még egyik bandába sem tartozik. Egyre inkább érik, mert mostanában már ő is kezet mos, vagy fogat akár.
Mindenesetre a sok csapat sok gyereket is feltételez, erre csak olyankor döbbenek rá, amikor valakivel telefonon kellene beszélnem, és közben háromfelé mondom a magamét, miközben az illető vár. Néha elképzelem a még nagyobb családokat, ahol még több a zsivaj, még többfelé kell figyelmet osztani, és elképzelem magunkat is, ahogy mások látnak bennünket.
A napokban egyre fáradtabban fekszem. Azt gondoltam, tavaszi fáradtság, aztán rájöttem, hogy Lelle ugrott egy nagyot ismét (pénteken írok róla részletesen), ami azzal jár, hogy immár két gyerekem pakol. Ki. Be meg csak egy. Vagy egy se... Vagyis a rendetlenség, és a figyelnivaló meghatványozódott, és akárhogyan próbálom, nem sikerül utolérnem őket. Leginkább a konyha szükségállapotra emlékeztető rendetlensége zavar, meg alatta a ragacs...
És mégis, ha sikerül magam mögé utasítanom az elváráshegyeket, és leülök a nappaliban közéjük, azt látom, hogy nekik nagyon jó.
Nagycsaládban, soktestvérrel az esetek nagy részében lenni jó.
És jók a reggelek, amikor mindig valaki más ébred elsőként, és egy picit csak egyedül birtokolhat, engem, játékot, helyet az asztalnál. És mire épp megunja az egykeséget, jönnek is a többiek. Mára már akár hárman is együtt tudnak játszani, sőt, ha Hanna oviban van, a legkisebbet is beveszik... mégha rombol is.
Tegnap az volt a játék, hogy egy tizes papírzsebkendőt szaggattak miszlikbe, mert azon Lelle hangosan kacagott. Hárman tépték, a picike pedig gurgulázott. :) Ez már a játék vége, mikor már mind elfáradt, körülöttük a délután romjai...
Ha pedig Lellének sok, azt is a tudtukra adja. Néha persze felmerül bennem, meg kell-e menteni őt, de Lelli testvérbiztos, szereti, ha körülötte hemzsegnek a nagyok, de amikor elege lesz, kiabál, vagy ellöki őket. Amilyen kicsi, olyan öntudatos. Kíváncsian várom, hogyan alakul még ez a négyes. :)
Én betartottam a szavam, Mikolt is, Áron is kicsi itthon. :)
Él még a lányok megnevezés is, ami a két nagyobbikra vonatkozik.
Lelle ezekből a gyűjtőnevekből valahogy kiszorult eddig, vagy mert megkülönböztetetten a picike néven fut, vagy mert még egyik bandába sem tartozik. Egyre inkább érik, mert mostanában már ő is kezet mos, vagy fogat akár.
Mindenesetre a sok csapat sok gyereket is feltételez, erre csak olyankor döbbenek rá, amikor valakivel telefonon kellene beszélnem, és közben háromfelé mondom a magamét, miközben az illető vár. Néha elképzelem a még nagyobb családokat, ahol még több a zsivaj, még többfelé kell figyelmet osztani, és elképzelem magunkat is, ahogy mások látnak bennünket.
A napokban egyre fáradtabban fekszem. Azt gondoltam, tavaszi fáradtság, aztán rájöttem, hogy Lelle ugrott egy nagyot ismét (pénteken írok róla részletesen), ami azzal jár, hogy immár két gyerekem pakol. Ki. Be meg csak egy. Vagy egy se... Vagyis a rendetlenség, és a figyelnivaló meghatványozódott, és akárhogyan próbálom, nem sikerül utolérnem őket. Leginkább a konyha szükségállapotra emlékeztető rendetlensége zavar, meg alatta a ragacs...
És mégis, ha sikerül magam mögé utasítanom az elváráshegyeket, és leülök a nappaliban közéjük, azt látom, hogy nekik nagyon jó.
Nagycsaládban, soktestvérrel az esetek nagy részében lenni jó.
És jók a reggelek, amikor mindig valaki más ébred elsőként, és egy picit csak egyedül birtokolhat, engem, játékot, helyet az asztalnál. És mire épp megunja az egykeséget, jönnek is a többiek. Mára már akár hárman is együtt tudnak játszani, sőt, ha Hanna oviban van, a legkisebbet is beveszik... mégha rombol is.
Tegnap az volt a játék, hogy egy tizes papírzsebkendőt szaggattak miszlikbe, mert azon Lelle hangosan kacagott. Hárman tépték, a picike pedig gurgulázott. :) Ez már a játék vége, mikor már mind elfáradt, körülöttük a délután romjai...
Ha pedig Lellének sok, azt is a tudtukra adja. Néha persze felmerül bennem, meg kell-e menteni őt, de Lelli testvérbiztos, szereti, ha körülötte hemzsegnek a nagyok, de amikor elege lesz, kiabál, vagy ellöki őket. Amilyen kicsi, olyan öntudatos. Kíváncsian várom, hogyan alakul még ez a négyes. :)
Jumat, 07 Desember 2012
Májusban az áprilisról
Még épp időben :)
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.
Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.
Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.
Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.
Április volt az a hónap is, amikor Lelle rendszeresítette a fürdőkád melletti felállás attrakciót, lelkes szurkolótábort kerítve ezen mutatványával magának. Lassan ő is bekerülhetne a belső körbe, de sajnos a kádunk nem lett nagyobb, a gyerekeink viszont mind... Már gondolkodom a mikénten, azt hiszem kettes turnusokra kell majd osztani őket. :) Áron a megoldóemberem, ő általában bent marad még egy kör lubickolásra Lelle mellett. (Nem igazán szeretek feltenni ruhátlan képeket a gyerekekről, de ez Mimiről az utóbbi idők legjobb képe szerintem, így hosszas hezitálás után úgy döntöttem, maradjon.)
A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.
A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.
Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.
A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.
Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.
Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)
És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.
Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.
A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.
Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.
Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.
Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.
Április volt az a hónap is, amikor Lelle rendszeresítette a fürdőkád melletti felállás attrakciót, lelkes szurkolótábort kerítve ezen mutatványával magának. Lassan ő is bekerülhetne a belső körbe, de sajnos a kádunk nem lett nagyobb, a gyerekeink viszont mind... Már gondolkodom a mikénten, azt hiszem kettes turnusokra kell majd osztani őket. :) Áron a megoldóemberem, ő általában bent marad még egy kör lubickolásra Lelle mellett. (Nem igazán szeretek feltenni ruhátlan képeket a gyerekekről, de ez Mimiről az utóbbi idők legjobb képe szerintem, így hosszas hezitálás után úgy döntöttem, maradjon.)
A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.
A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.
Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.
A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.
Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.
Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)
És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.
Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.
A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.
Kamis, 06 Desember 2012
10 hónapos a negyedik Kiscsillag
Lelle ma tíz hónapos.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.
Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.
Kitartóan gyakorlom.
A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)
De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)
Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.
Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.
Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.
Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)
Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)
Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...
Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.
Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.
Kitartóan gyakorlom.
A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)
De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)
Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.
Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.
Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.
Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)
Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)
Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...
Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.
Rabu, 05 Desember 2012
Mutatom
Tegnap délben Mikolt elment Danival vásárolni.
Nem mintha szeretné ezt a programot, de abban a percben semmi sem volt jó neki, így inkább az apja hóna alá csapódott, egy kis egykeség meg némi kilátásba helyezett finomság reményében.
Ezalatt a maradék hárommal (Áron sem volt túl lelkes, de egy hisztike mégiscsak kevesebb, mint kettő) felcammogtunk anyukámékhoz.
Mire felértünk, Lelle elaludt, Áron pedig a két vendégkislányt meglátva el is felejtette, milyen rettenetes az élet, pláne, mikor Feri magasra emelte és még a padlásra is felvitte magával.
Hannának se kellett kétszer mondani, rohant utánuk a bűvös, meleg és poros padlásra, ahonnan csillogó szemmel és egy majdnem húsz éves kétkerekű biciklivel jöttek vissza. A bringa rózsaszín és lila, emlékeim szerint Matyié volt, hogy mitől ez a csajos külső... gondolom valakitől örököltük anno.
Sokkal kisebb, mint Hanna bringája, ránézésre Mikolt méretű, és mert roppant csoffadt állapotban volt külsejét tekintve mindenkinek megtiltatott a behatóbb tanulmányozás, beleértve a kipróbálást is.
Az ígéretet viszont megkapták a gyerekek, mire holnap megérkeznek, tiszta lesz és kipróbálhatják.
Mikoltot izgatta legkevésbé az akció.
Ma délelőtt lovagolni voltak a gyerekek, rekord idő alatt (fél óra/háromgyerek) öltöztettük, reggeliztettük meg őket, pedig ma még bundabugyit is kellett adni rájuk, úgy lehűlt az idő. Hanna és Mimi kijelentették, ők ugyan nem lovagolnak... azért elindulni sikerült velük, bár Mikolt a paplanját és a cumiját is magával vitte. (Ott állítólag kis sem szállt, majdnem végig a kocsiban ült és paplanozott (gyűrögette, simogatta a paplant, közben cumizott is...)) Hanna viszont ma először kézbe vehette az irányítást és futószár nélkül lovagolt. :)
A nagymamáékhoz érve Mimi észrevette a kisbiciklit, és annyira megtetszett neki, hogy fel is ült rá. Előbb egy kis segítséggel, aztán egyedül tekerte. Mire mi megérkeztünk, már ebédeltek, de amint megette a magáét, Mikolt felpattant az asztaltól, egyedül felöltözött, és rohant ki, hogy gyakorolhasson tovább.
Annyira jó látni a kitartását, ahogy fáradhatatlanul igyekezett megtartani az indulásnál is az egyensúlyát, figyelni a tekerésre, a megállásra.
Zokszó nélkül, egyre ügyesebben tekerte, mikor eljöttünk, már csak egy egészen picike hiányzott az önálló elinduláshoz.
Haza akarta hozni az új kincsét, de végül otthagytuk... azt hiszem hiányolni fogja, amikor felébred. :)
Nem mintha szeretné ezt a programot, de abban a percben semmi sem volt jó neki, így inkább az apja hóna alá csapódott, egy kis egykeség meg némi kilátásba helyezett finomság reményében.
Ezalatt a maradék hárommal (Áron sem volt túl lelkes, de egy hisztike mégiscsak kevesebb, mint kettő) felcammogtunk anyukámékhoz.
Mire felértünk, Lelle elaludt, Áron pedig a két vendégkislányt meglátva el is felejtette, milyen rettenetes az élet, pláne, mikor Feri magasra emelte és még a padlásra is felvitte magával.
Hannának se kellett kétszer mondani, rohant utánuk a bűvös, meleg és poros padlásra, ahonnan csillogó szemmel és egy majdnem húsz éves kétkerekű biciklivel jöttek vissza. A bringa rózsaszín és lila, emlékeim szerint Matyié volt, hogy mitől ez a csajos külső... gondolom valakitől örököltük anno.
Sokkal kisebb, mint Hanna bringája, ránézésre Mikolt méretű, és mert roppant csoffadt állapotban volt külsejét tekintve mindenkinek megtiltatott a behatóbb tanulmányozás, beleértve a kipróbálást is.
Az ígéretet viszont megkapták a gyerekek, mire holnap megérkeznek, tiszta lesz és kipróbálhatják.
Mikoltot izgatta legkevésbé az akció.
Ma délelőtt lovagolni voltak a gyerekek, rekord idő alatt (fél óra/háromgyerek) öltöztettük, reggeliztettük meg őket, pedig ma még bundabugyit is kellett adni rájuk, úgy lehűlt az idő. Hanna és Mimi kijelentették, ők ugyan nem lovagolnak... azért elindulni sikerült velük, bár Mikolt a paplanját és a cumiját is magával vitte. (Ott állítólag kis sem szállt, majdnem végig a kocsiban ült és paplanozott (gyűrögette, simogatta a paplant, közben cumizott is...)) Hanna viszont ma először kézbe vehette az irányítást és futószár nélkül lovagolt. :)
A nagymamáékhoz érve Mimi észrevette a kisbiciklit, és annyira megtetszett neki, hogy fel is ült rá. Előbb egy kis segítséggel, aztán egyedül tekerte. Mire mi megérkeztünk, már ebédeltek, de amint megette a magáét, Mikolt felpattant az asztaltól, egyedül felöltözött, és rohant ki, hogy gyakorolhasson tovább.
Annyira jó látni a kitartását, ahogy fáradhatatlanul igyekezett megtartani az indulásnál is az egyensúlyát, figyelni a tekerésre, a megállásra.
Zokszó nélkül, egyre ügyesebben tekerte, mikor eljöttünk, már csak egy egészen picike hiányzott az önálló elinduláshoz.
Haza akarta hozni az új kincsét, de végül otthagytuk... azt hiszem hiányolni fogja, amikor felébred. :)
Selasa, 04 Desember 2012
Addig addig pakolgatott...
míg egyszercsak...
De annyira, hogy mikor megfogtam, hogy betegyem az ágyába, felemelte a fejét, majd azzal a lendülettel vissza is tette a zsákra, és aludt még egy órát. :):)
De annyira, hogy mikor megfogtam, hogy betegyem az ágyába, felemelte a fejét, majd azzal a lendülettel vissza is tette a zsákra, és aludt még egy órát. :):)
Senin, 03 Desember 2012
Újabb szófordulat
A minap a játszón egy kedves kislány a csúszdáért folytatott küzdelemben a dobogóra (csúszda tetejére) érve hangos kántálásba kezdett:
- Én lettem az első, kukorica belső...
Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...
Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)
Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!
:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...
- Én lettem az első, kukorica belső...
Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...
Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)
Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!
:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...
Minggu, 02 Desember 2012
A harmadik bőr
Ezzel vagyok elfoglalva. :)
Fantasztikus, már most szeretek nagymama lenni...
Mert mindig azt gondoltam, hogy a kötés veteményezés, befőzés olyan nagymamás dolog. Aztán szép lassan rájövök, hogy harmincon felül is csuda dolgokat lehet találni a világban (és könnyen lehet, hogy öregszem is), amik legalább akkora örömöt okoznak, mint egy zsengekori, péntek esti hovamegyünk, mitnézzünkmeg dilemmázás.
A nap kisütött, aminek egyik igazi jele, hogy ismét birtokba vettük a kinti birodalmat, amit magamban csak ezzel a címbeli jelzővel illetek, a második után szabadon (ami a ház).
Odakinn pedig lassan kibújtak a reteklevelecskék, és még a végén cukkini is lesz, meg virágzik a málna, és tele a meggyfa és a cseresznye is apró pici, de annál izgalmasabb zöld bogyókkal.
Valaha Malajziában a nap fénypontja volt, amikor egy pohár ikeás bodzaszörppel leültem a kanapéra, tele volt jéggel a poharam, amit a szörpszürcsölés végén mindig egyesével elrágcsáltam (senki nem értette, mi a jó a jégrágásban, aztán miután Lelle megszületett, rájöttem, hogy olyan melegem volt pocakkal, hogy belülről kellett hűteni magam... és a szüléssel el is múlt a rágcsálás vágya), közben megfogadtam, ha én egyszer hazajutok, és érik majd a bodza, csinálok belőle szörpöt.
És érik. :) Az utcánkban is, meg a kis úton is a ház mögött, de erre csak az első adag főzése után jöttem rá, a második már sajátból készül.
A recept lehetne egészségesebb mondjuk nyírfacukorral, de ezt találtam elsőre, és még másodikra is ez volt a legszimpatikusabb, így ez készült. Szalicil nélkül.
Három liter várja a sorát, még három készülőben, de ahogy magamat és ezt a nyarat elnézem, hamarabb elfogy, mint szeretném.
Fantasztikus, már most szeretek nagymama lenni...
Mert mindig azt gondoltam, hogy a kötés veteményezés, befőzés olyan nagymamás dolog. Aztán szép lassan rájövök, hogy harmincon felül is csuda dolgokat lehet találni a világban (és könnyen lehet, hogy öregszem is), amik legalább akkora örömöt okoznak, mint egy zsengekori, péntek esti hovamegyünk, mitnézzünkmeg dilemmázás.
A nap kisütött, aminek egyik igazi jele, hogy ismét birtokba vettük a kinti birodalmat, amit magamban csak ezzel a címbeli jelzővel illetek, a második után szabadon (ami a ház).
Odakinn pedig lassan kibújtak a reteklevelecskék, és még a végén cukkini is lesz, meg virágzik a málna, és tele a meggyfa és a cseresznye is apró pici, de annál izgalmasabb zöld bogyókkal.
Valaha Malajziában a nap fénypontja volt, amikor egy pohár ikeás bodzaszörppel leültem a kanapéra, tele volt jéggel a poharam, amit a szörpszürcsölés végén mindig egyesével elrágcsáltam (senki nem értette, mi a jó a jégrágásban, aztán miután Lelle megszületett, rájöttem, hogy olyan melegem volt pocakkal, hogy belülről kellett hűteni magam... és a szüléssel el is múlt a rágcsálás vágya), közben megfogadtam, ha én egyszer hazajutok, és érik majd a bodza, csinálok belőle szörpöt.
És érik. :) Az utcánkban is, meg a kis úton is a ház mögött, de erre csak az első adag főzése után jöttem rá, a második már sajátból készül.
A recept lehetne egészségesebb mondjuk nyírfacukorral, de ezt találtam elsőre, és még másodikra is ez volt a legszimpatikusabb, így ez készült. Szalicil nélkül.
Három liter várja a sorát, még három készülőben, de ahogy magamat és ezt a nyarat elnézem, hamarabb elfogy, mint szeretném.
Langganan:
Postingan (Atom)