Szabadság

Ma estétől kezdetét veszi az idei év szünideje.
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)