Hannáról nem írtam mostanában. Talán, mert nem volt szem előtt az ovi miatt, vagy mert nem volt egetrengető változás az életében. Viszonyítás kérdése, gondolom, Lelle és Áron naponta produkálnak publikálnivalót, Hanna és Mikolt ritkábban.
Most, hogy itthon van ő is, és a nap minden percét együtt töltjük, látom csak, mennyit változott mondjuk azóta, hogy hazajöttünk és elindult a maga útján.
Először a körömrágást hagyta el, a legnagyobb örömömre, aztán a cumizást is. Ezek voltak talán a leglátványosabbak, és a legörömtelibbek ebben az évben.
Aztán itt van az, ami nem változik, csak formálódik. Ahogy játszik, ahogy beszél, ahogy irányít, fantáziál, fél, oktat, kér.
Ez a kérés a leginkább elgondolkodtató számomra, és sokszor nehéz a szívem amiatt, hogy ő az első, a prototípus, akin kipróbáljuk, megtapasztaljuk, és levonjuk a konzekvenciákat, hogy a többiekkel aztán teljesen máshogy csináljuk adott esetben. Nem mintha nem lennének jók az alapszabályok, és nem volna értelme kereteket adni nekik, mégis sokszor úgy érzem, hogy Hanna a jógyerekünk, aki betartja a szabályokat, a vélteket is, még akkor is, ha azok a szívtörvényei ellenére vannak. A többiek sokkal hangosabban, egyértelműbben érvényesítik az érdekeiket, valahogy velük lazábban megy a viszonyosság, viszonosság, mintha kevesebb lenne az elvárás is feléjük és ezt rengetegszer élem meg az anyaságom kudarcaként. Nem a többiek miatt, hanem Hanna miatt.
Mert hiába az a megfogalmazott esszenciája a neveléselméletemnek, hogy minél kevesebbet romboljak és minél több egyéniségükre szabott szabadságot adjak nekik, Hannának olyan antennái vannak az én, sokszor hiányosságaimból, félelmeimből fakadó elvárásaimra, hogy ki sem kell mondanom őket, úgy alkalmazkodik hozzájuk.
Pedig deszeretném megkímélni őt mindezektől, és hiába látom, hogy terhelem, és hiába próbálok tudatosan is fellépni ezek ellen, a felszín alatti réteg sokkal meghatározóbb olykor...
Azért kitartóan és főleg nyitott szemmel igyekszem megtenni a magamét, és bízni abban, hogy alapvetően rendben van ahogy van.
Nade nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nagyon csendben, de mégis hatalmasat nőtt ez a kicsi lány, aki ha egyedül van, még mindig kicsi, de már nem annyira, hogy néha ne látnám a majdani kamaszarcát...
És persze vannak párbeszédek, pillanatok, mozdulatok, amikor megdöbbenek, hogy mennyire elszaladt az az első pár év, amiről azt gondoltam, ólomlábakon jár. Hát nem. Sajnos....
Történt a minap, hogy fordítva vette fel a ruháját, aminek a címkéje kilógott a nyakánál. Épp az ikeában sétáltunk, mikor felajánlottam neki, hogy megfordíthatjuk, ha gondolja. És akkor az a Hanna, akinek télen eszébe sem jutott, hogy nyílt színen nem illik letolni a bugyiját is, hogy alaposan betűrhesse a trikóját (és egyébként sosem szóltam rá ilyesmiért, nem fogalom felén az illik...), most rámnézett, kicsit zavartan, elgondolkodott, majd azt mondta:
- De mama, akkor mindenemet látni fogják.
És nem tudom nem észrevenni, hogy érdekli, mi az a szerelem, hogy bújik a Papához, a Nagypapához, hogy fél a sötétben, hogy felfogja, hogy vannak korlátai, hogy sorba állítja az ismerősöket és megversenyezteti a tudását, hogy képes titkot tartani, és ha felemeli Lellét, akkor elbírja már.
És hogy a képekkel is meséljek, tegnap délután nem akart lefeküdni... lassan vége egy hosszú korszaknak, és bár elbújt a hinta mögé (:):)), azért utána még ledőlt egy órára.
Nézem ezt a kecses kis nádszálat, és nem látom már benne a kisbabámat. Hja...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar