Régi restanciák

Ebből is van egy jópár...
Az első, ami blogos vonalon most leginkább nyomaszt az a díjak magamba integrálása, meg az azokkal járó kötelezettségek. Nem vagyok ebben közelítőleg sem jó, és még csak azt se mondanám, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor jön egy ilyen.
Mielőtt még hálátlannak tartana bárki, azért azt mindenképpen le kell írnom, hogy iszonyú jólesik egy másik blogban megtalálni a nevemet, a kísérő pársorosról nem is beszélve, mert az meg olyan nagyon izgalmas, hogy kicsit kiderül ilyenkor, hogy ki miért olvas.
Csak épp nagyon is természetes, hogy ahogy én szeretek másnál időzni, úgy mások meg minálunk. És kell olyannak is lennie, hogy kicsit kilépve a szürkeblogolásból megpendítünk egy egy személyesebb, kötődőbb szálat is egymás felé, no erre jó a díjosztó. Például. Szerintem.
Én meg mégis mindig lemaradok...
Leginkább ott szoktam elveszni, hogy eldöntsem, akinek továbbadnám, az örülne-e, ha az én valamennyi blogszomszédom hirtelen ott teremne az ő oldalán, vagy sem. És általában nem tudom eldönteni. Aztán itt vannak azok, akik pedig már sokszor kaptak díjat, és akkor meg azt nem tudom eldönteni, hogy örülnének-e mégegynek... és akkor meg azon töprengek, hogy a személyes vonal mellett még mi mindenre lehet jó egy egy ilyen díjtovábbadás (én például sokszor így jutok el olyan helyekre, amik érdekesek, de magamtól lehet, hogy sose keverednék oda...).
És akkor inkább hagyom az egészet, miközben nyomaszt, hogy nem válaszoltam, meg választottam.
De azt gondolom, leginkább azért nem tudok mit kezdeni a díjjakkal úgy igazán, mert olyan ez, mintha valaki azért dicsérne meg, mert adok ebédet a gyerekeknek.
Most egy kicsit törlesztek, rendhagyó módon, mert titkokat nem írok le magunkról (azt nap mint nap amúgy is megteszem), viszont jelképesen átadom mondjuk a "szívemnek kedves, és mégsem nagydobra vert olvasott blog díjat" valakinek.
Stílszerűen egy képpel körítve.
Ma délután Orsi volt nálunk, négy gyerekkel.
Hogy a blogját olvasom, nem véletlen, de ő azon kevesek egyike, akit személyesen előbb ismertem, mint ahogy blogolni kezdett. Azt hiszem, nagyjából négy évvel ezelőtt beszélgettünk először a játszón, akkor már mindkettőnknek két gyereke volt, és sosem felejtem el, ahogy hitetlenkedtem azon, hogy ő ismer. Pedig tényleg egy gimibe jártunk.
Aztán született Áron, náluk Nimród, hat héttel Áron után, és ami még viccesebb, hogy Lellét is követte egy Boldi, úgy hat héttel. :)
Kori és Hanna között fél év van ugyan (Hanna idősebb), de magasságra és kedvességre, finomságra egyformák, Mikolt pedig egy picit fiatalabb mint Simi, de ez így van jól :).
Régóta tervezzük, hogy eljönnek hozzánk, egyszerűen nem is értem, mi tartott eddig, de ma végre sikerült összehoznunk ezt a miniovit, és bár Simike először nagyon nem akart nálunk lenni, vacsorakor már Mikolt mellett ült Áron székén, épp úgy, mint akik ezeréves házasok. :)
Hanna és Kori úgy játszottak, hogy észre sem vettük őket, a két minitestű is megbarátkozott egymással, Áron meg Nimród pedig nemcsak a szőkeségükben hasonlítanak, de ezt már a játszótéren is sokszor megállapítottuk.
Nyolc ötésfél éven aluli az nyolc ötésfél éven aluli, de annyira de annyira édesek voltak együtt, hogy én szinte szanatóriumban éreztem magam (egy darabig itt voltak a nagyszülők is, akik Hannát hozták haza, és az ő jelenlétük mindig nagy segítség).
Szemléltetésképpen csak annyit írnék, hogy rend volt mikor hazaindultak, és ezt nem is mi, felnőttek kértük... Egészen hihetetlen.
A képek egy picit remélem visszaadják, mennyire jó volt velük, nekik. Nekünk.
Orsi, köszönöm az élményt!!! :)