Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar