danielfiver: És eljött a nyár

Nem vártam ezt a napot.
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...
Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.
Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.
Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.
Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.
Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.
Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...
Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció: