Nyolcadik

Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...
Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.
Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.
Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam.
Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.
Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)