Áron és a kisgatyák

Egy hete, mikor vártam a jóidőt, és a legmerészebb gondolataimban a nagymedencében pancsoltam a gyerekekkel, nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen magától értetődő lesz neki is.
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.
A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.
Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.
Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.
Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)
Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.
Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...
Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.
Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...