Kishitű

Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.