Ez a kicsike

Riogattak bennünket, hogy a vályog veszélyes. Penészedhet, hát még ha elázik...
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.