Szirka mamája írt egyszer az általa definiált második gyerek szindrómáról. Röviden annyit jelent, hogy míg a második várandósság alatt azt gondoljuk, sosem érhet senki az egyszem szerelem nyomába, félünk a szemünk fényének hiányától a kórházban töltött napok alatt, amikor megérkezik az aki addig második volt, hirtelen az érzelmek középpontjává válik, minden más eltörpül mellette, az egyszem nagynak és sokszor idétlennek tűnik, a pici pedig édes, imádnivaló, és nem is értjük, hogy nem tudtuk eddig, milyen határtalan öröm második gyereket szülni. Aztán lassan helyreáll az új rend, lecsillapodnak az érzelemhullámok, és lesz két, egymástól nagyon különböző, de attól még igaz szerelem.
Így van ez nálunk is. Hanna az első. Szeretem, csodálom, tanulom, és hibázom rengeteget. Harcolunk eleget, és remélem, ettől jobb mamája leszek, előbb utóbb pedig megtanulom, hogyna lehet csaták nélkül mellészegődni. Hozzá a cselekedeteken keresztül vezet az út. Ha jól szeretem, akkor időt ajándékozok neki, programot, élményt. Ha jól teszem, csillog a szeme, boldog, felszabadult. Mikolt szintén az első. Bújós, türelmes, végtelenül simulékony. Neki mindennél jobb, ha ölben lehet, ha megsimogatom, megpuszilgatom. A testi kontaktus alapeleme, létfeltétel. De ha ezt megkapja, olyan világot mutat, ahol időzni felér egy luxusutazással. Kipihenem magam, feltölt.
Jó, hogy ilyen különbözőek, színt, ízeket adnak nekem. Sose gondoltam volna, hogy lehet Danin kívül mást, másokat is ennyire szeretni. :)
... (A gyerekek különböző szeretetigényének kielégítéséről Ross Campbell és Gery Chapman Gyerekekre hangolva című könyvében lehet jókat olvasni.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar