Várgesztesről dióhéjban

Mert mindenképpen szerettem volna írni arról a négy napról, amit ott töltöttünk, de még nem tudom, hogyan fér bele minden ami jó volt egy posztba...
Úgyhogy egyelőre íme a legjobb képek:
Az első nap, akklimatizálódás, helykeresés...
A Cseke tónál...
Húsvét vasárnapján
Hegyre fel... 3 férfi 5 gyerek...
És ahogy a gyerekek érezték magukat

A víz, az örök kedvenc
És a kihagyhatatlan bébidiszkóóóó

3hónap 3hét és 3nap

Hasról hátra, jobb oldalra, ami amúgy is lazább, és kis fejnehézséggel könnyítve, de megfordult...
Elnézegetve a hasonló korú ismerős babákat, nem nagy dolog. Nekem mégis az.
Nehéz ezt a fejecskét megtartani azon a mamaformájú nyúlánk nyakacskán. Kornél szerint elég erős. Én meg azt látom, mégsem bírja el a súlyt.
Ambivalens egy érzés ez, mert örülök, de apróra ugrott a gyomrom is, hogy merre a tovább.
Hannánál annyira természetes volt minden. Kis Mikolt ültette el a gyanakvás-aggódás magocskát. És persze azóta vele már nincs min. De visszafelé könnyű lazának lenni...

Robban a szótár

Várgesztes óta Mikolt használja hogy ÉN. Majától tanulta, aki még csak másfél éves, ezzel pedig megdőlni látszik az a tanult okosság, hogy az éntudat két éves korra tehető. Vagy a mi gyerekeink zseniálisak, ami persze nem is merül fel kérdésként, minden esetre elgondolkodtató a fejlődés ilyen ütemű felgyorsulása...
Nos az én mellett olyanokat mond, hogy kuka, tatto (traktor), és minden útjába kerülő piros-fekete bogárra, vagyis a suszterre is kakika. Mondja, hogy tessí, vigyá, és az első két szavas minimondata ez volt: Hijá Ájá... :):) Vagyis szia Áron.
Nincs idő, hogy leírjam mind, és mire eszmélek, már jön is a következő új. Annyira szeretem ezt a korszakot, amikor bontakozik, formálódik a nyelv. Valamiért úgy érzem, a hihetetlen akarat és a semmit be nem fogadó dac mellé épp kell egy ilyen hiperédesség is.
Kis narráció a videóhoz:
A szöveg egészen egyszerű:
Mikolt: -Hija
Áron: csendes hörgés...
Mikolt: -Ánná, Mími, Hánná, Mimi Ájá Mimi, Ájá.
Áron: -Bö.
:):)
És bár nem tartozik szervesen a cím alá... a képi rész is igényel némi kommentárt. Áron fordulását szerettem volna rögzíteni, de természetesen egy éles kamera előtt juszt sem produkciózott. Nem úgy, mint kis Mikolt, aki azt gondolta, hogy fénykép készül és odakucorodott a kistesó mellé (egy kis spenótfolt a dekoltázson, pedig sminkeltünk, vagy öt percig mosdattam a csap alatt ebéd után...). Előbb udvariasan köszönt, majd (külön figyelemre méltó a gyengédsége) megsimogatta.
Imádom a grimaszait, ahogy dobol a lábával. Türelmesen várt, aztán megelégelve kíváncsian vágtázott hozzám, hogy megnézze, mit műveltem. És kik szoktak lenni a képeimen? ...
Áron pedig egyre többet bír hason, a buksija persze billeg rendesen, de már nagyjából középen teszi ezt. A jobb kezecske pedig kinyúlt, és kapirgál, ami nagyon üdvös. A bal még mindig ökölben, de az az oldala a gyengécskébb, gyakorlunk szorgalmasan, illetve játszunk.
Ez itt pedig azért, hogy az is hallható legyen, ahogy Hanna csicsereg három és fél évesen. :)
Átfordulni kamera távoztával sem sikerült, így elvittem mindet aludni. :)

Fodrásznál jártunk

A múlt héten, szombaton.
Hannának a háta közepéig ér a haja, kibontva beleakad mindenbe, és ha megfordul evés közben, akkor a copfja biztosan lekváros, tejes, margarinos lesz.
Rám is rámfért már egy kis igazítás (most, hogy újra elkezdett hullani elhatároztam, megnövesztem... :):), és arra gondoltam, jó móka lesz kettesben elmenni otthonról. Reggel 9re kaptunk időpontot, ami nálunk még hajnal, Hannát úgy kellett ébreszteni, alig tért magához, felöltöztettük, és elindultunk.
Az autóban megkérdezte, hogy az ő haját is megmossa-e majd valaki, én pedig gyanútlanul azt válaszoltam, hogy nekem mossák, neki csak bevizezik.
Érdeklődve figyelte, ahogy rajtam dolgozott Ági, aztán amikor arra került a sor, megkérdezték, hogy az én ölemben ülve mosat-e, vagy már olyan ügyes, hogy egyedül fogja hátrahajtani a fejét.
Mint akire mérget szórtak, rohant be az ölembe, út közben elbotlott a zsinórokban, remegett, nem akarta, hogy hozzáérjen bárki. Semmivel nem tudtam rávenni, hogy próbáljuk meg. Hajtogatta, hogy kisgyerekeknek nem szabad levágni a hajukat, mert félnek... Pedig előző nap Mikoltnak újságolta, hogy Ági le fogja vágni, mert túl hosszú.
Sajnáltam, hogy fél, szomorú voltam, hogy nem vettem észre, ő nem érzi még biztonságban magát ilyen felnőtt helyen. Megértettem, hazafelé picit beszéltünk még róla, aztán nem hoztam elő többet a témát.
A haja pedig csak nő, remélem még a nyáron egyszercsak sikerül megrövidíteni egy kicsit...

Éva néni a kincs

Vannak napok, (hetek...) amikor úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok. Nem tudok a végére érni a dolgaimnak, ha belefogok valamibe, azt biztosan nem tudom befejezni, miközben tornyosul egy tonnányi egyéb.
Az igényszintem a gyerekek érkeztével nem lett alacsonyabb, látom a rend és a rendetlenség között a különbséget. Viszont tudok rangsorolni, és a prioritás most nem a takarítás. Úgy szoktam megoldani, hogy mégse legyen nagyon nagy az elmaradás, hogy minden naphoz hozzárendelek egy helységet, így esélyes, hogy mire a végére érek, kezdhetem is elölről.
A múlt héten, amikor az előszoba három négyzetméterét a negyedik napon sem sikerült csillogóvá varázsolnom, elkeseredtem. Dani viszont szombatra kiszervezte a munkát Éva néninek, aki reggel kilenckor fel is vonult, és majdnem hat óra alatt minden zugot tisztára suvickolt.
Beláttam, hogy arra, amit ő végigcsinált nekem az elkövetkező pár évben nem lesz módom. Jelesül egyben kitakarítani az egész házat majd élvezni, hogy bárhová nézek, mindenhol ragyogás. Így aztán nemcsak hogy nagyon nagyon örültem Éva néninek, de fontolóra vettem a kiszervezés rendszeresítését is, mondjuk havi egy alkalommal.
Éva néni kincs, folyt köv., addig pedig maradok kocatakarító... :(

A négy dédunoka

Szombaton délben Jutka nagymamánál ebédeltünk, amikor berobogott a Dunakeszi különítmény, a fedélzetén Soós Blanka Dorinával. A kis hercegkisasszony (aki most akkora, mint az én legkisebbnek született Áronom volt anno, mikor előbukkant a kádban) aludt, és egy cseppet sem bánta a bámészkodó gyereksereget. A lányok meglehetősen szelídek voltak, Mikolt ugyan igyekezett közelről is megvizsgálni, de ő is a legfinomabb formájában tette ezt, Hanna pedig Áronnal az ölében csodálta a pöttöm unokatesót.
Olyan hamar elszaladt az a fél óra, amit együtt töltöttünk, hogy mire letettem a gépet, és beszéltem két mondatot Manóval, már mentek is. Hanna utólag kérdezte meg, miért nem vehette ölbe Blankát. :) Majd legközelebb, ha a mamája megengedi :)...
Nagyon jó volt ennyi pici gyereket egy kupacban látni, egész érzésem volt, amit aztán mondtam is Daninak. Ő persze egyelőre hallani sem akar újabb csemetéről, ezt nem is csodálom... Bennem viszont újra elindult valami...

A legkedvesebb témám

Ahogy tesósodnak... Hárman.
Ahogy Áron nő, úgy vonják be egyre inkább a belső körbe, és ez olyan megható.
Mert nem rajtunk múlik... és mert olyan jó látni, részese lenni, velük örülni.
Ahogy:
Együtt olvasgatnak,

Uzsonnáznak
És készülnek a fürdéshez :)

Programokkal telve

- De ugye ezen a hétvégén nem neked kellett kitalálni, hogy mit csináljunk?... Ugye??? :):)
Hát nem. Dani gondoskodott róla, hogy minden percünk foglalt legyen, és mert egyáltalán nem számítottam ilyen pörgős két napra, nagyon jól sikerült.
Szombaton Éva nénivel kezdünk, Blankával folytattuk, aludtunk is, aztán hála a késői sötétedésnek a Szabadság téren jártunk. A szél fújt, a szökőkútból ömlött a víz, de Hanna rendíthetetlenül igyekezett leküzdeni az útjába álló elemeket. Ennek eredményeként csupa víz lett, de ez őt láthatóan egyáltalán nem zavarta.
A szökőkút, és az egész új Fő utca zseniális, olyan régóta mondogatjuk, hogy lehetne élhetőbb város ez, ha egy kis hozzáértés is párosulna a vezetéssel. És tessék. Így kellett volna ezt csinálni már jó régen, de ne elégedetlenkedjek, inkább örüljek annak, hogy végre van. Van hol sétálni, bámészkodni, messzire nézni a belvárosban is, a Váci utcán kívül is. Gyönyörű, ahogy a kis fák virágoznak, jók a fények, jó a víz... és még sorolhatnám. Egyszóval olyan volt, mintha turisták lettünk volna. :)
Vacsora gyanánt a Szerájban fogyasztottunk egy kis siskebabot, közben szoptattam, pelenkáztunk, hisztit csökkentettünk. A gyerekek pedig kapkodták a fejüket a sok ember, inger láttán. És voltak persze rosszalló tekintetek, pedig nem voltunk hangosabbak az átlagnál. Sőt. :):) A törökök gyerekszeretetéről pedig csak annyit, hogy az egyik alkalmazott Mikolt mögé szegődött, amikor elindult a lépcsőn felfedezni a galériát is. :)
A szombat estére még jutott egy kis hányás is Hanna részéről, szerintem nem tudta rendesen feldolgozni a sok élményt...
Vasárnap délelőtt egy gyors dm és ikea program után ebéd a nagymamánál, majd gyerekek altatása, nekünk pedig egy talpmasszázs... hm... majd állampolgári kötelességünknek eleget téve szavaztunk is. Mikor hazaértünk, még mind aludtak :)
Levezetésként pedig meglátogattuk Marit, Palit (akinek harmadikként családunk tagjai között ebben a hónapban, begipszelték a lábát egy rossz lépés miatt...) és Petit, majd emberi időben abszolváltuk az esti menetet.
Jó volt, és nem volt elég :):)

4 hónapos lett Áron

Megkísérlek egy igazi összeszedett hónapfordulós bejegyzést :)
Áron ma 4 hónapos lett. 6750 gramm és 66 cm. A buksija 41cm, Mikoltnak fél évesen volt ekkora. Hanna ekkorkaként majdnem egy kilóval volt kevesebb, vagyis 4 hónaposan Áron a legnagyobb gyerekünk minden szempontból. Fiú, erős, szoktuk mondogatni, mert tényleg az... És komoly, és nagyon simulékony.
Hogy ma még nem is sikerült felköszönteni, annak az az oka, hogy egész nap alszik. Tegnap pedig egész nap fent volt, kétszer fél órára csukta be a szemét, akkor is csak nagyon felszínesen szundikált, különben pedig hangosan zokogott. Soha nem csinált még ilyet, Dani meg is ijedt, hogy valami komoly baja van... de szerintem csak udvariasan kivárta a sorát, és mikor a lányok kezdtek visszabújni a saját bőrükbe, ő akkor zendített rá...
Nos, hogy milyen is a kiskirályfi 4 hónaposan?
Evés
Szopi, szopi, és szopi. Gyorsan, sokat, sokszor. Nem számolom, de az (amúgy) elégedettsége arra utal, hogy nem éhezik. És a méretei alapján is ugyanezt gondolom. :) A szopigörcsöm múlóban, már csak néhány gyerek, és talán sikerül levetkőznöm ezt is. Most már elhiszem, hogy Áronnál a cumisüveg beszerzése teljesen felesleges volt.
Éjjel kettő körül kér az esti utolsó után, aztán hajnal-reggel valamikor, vagyis kétszer ébred. Ebből nekem egy jut, mostanában olyan későn fekszem, hogy épp meg tudom még etetni, mielőtt elaludnék.
Alvás
Reggel 8kor ébred, forgolódik mellettem, míg vissza nem alszik (tudom, tudom... de mi későn fekszünk ám...) és legközelebb 10-fél11 körül kel. Délután a lányok ebédidejében alszik el, és rendszerint akkor ébred, amikor a többiek fekszenek, néha van átfedés csak, ami nekem is életmentő. Délután ha sétálunk, a babakocsiban alszik még egy kisebbet, aztán este 10 körül teszem le.
Nappal a babakocsiban, vagy köztünk alszik a nappaliban, délután ritkán a kiságyában, este viszont ide kerül fürdés és szopi után.
Éjjel az első evés után a nagyágyban folytatja az éjszakát. Azt hiszem ezzel mindannyian elégedettek vagyunk. :)
Még mindig háton, még mindig zömmel jobbra billentett fejjel. Még mindig kendővel és cumival...
És már egyedül. Letesszük, és becsukja a szemecskéjét. Ritka esetben mellette kell maradni arra az öt percre, míg elszenderedik.
Mozgás
Egyre többet tudom hasra tenni. A feje még mindig billeg, főleg ha elfárad. Nem tartom függőlegesen, fogalmam sincs, hogy úgy tartaná-e, de hason határozottan fejlődött. A fordulással még vár, bár már egyszer hasról hátra megfordult, akkor többször is, de azóta nem gyakorol. Kornélnál kis segítséggel magától elkezdte, majd szépen beérik ez is... Ami jobban zavar, hogy a jobb kezét már szépen nyújtja előre, a bal viszont ökölben maga alatt van. Sokat tornáztatom, ma már sokkal jobbnak láttam, de még mindig nagyon jelentős az aszimetria.
Háton ügyesen megtartja a játékot, egyik kezéből a másikba teszi, tudatosan rázza a csörgőt, ütögeti a játszószőnyeg rúdját.
Hangok
Sikongat, kurjongat, hőőzik, buborékokat fúj és a legújabb, hogy cuppog.
Érzelmek
Rengeteget mosolyog, mindenkire. Megismer engem, a lányokat, Mikolttól tart még mindig. Azért sokat javult a kapcsolatuk érzelmi intenzitása, Áron ennek ellenére homlokránccal figyeli, ha a kisebbik nővére közelít.
Nagyon keveset sír, de akkor nagyon mélyről, nagy könnyekkel, nagyon hangosan.
Szőke, a haja hátul kikopott... nő a szempillája, de a szemöldökét még nem fedeztem fel. Ha ráteszem a kezem, nyúl utánam, erősen szorítja magához két karral. Babaillatú, gyöngy gyerek. Türelmes, hálás, és sokszor nagyon is érezhetően harmadik. Igyekszem mindegyiküket egyformán (szeretni, tisztelni, gondozni, elfogadni, babusgatni, játszani velük a saját igényeik szerint), de tény, hogy egyszerre nem lehet... vagy csak ritkán. Minőségi idő... ezzel próbálom csitítgatni a lelkiismeretemet, aztán nézem őket, és rájövök, hogy ha ilyen kiegyensúlyozottak, akkor nagyon rossz nem lehet nekik. :):) Velem, és egymással.
És hogy milyen testvér Áron?
Legkisebb, akit lehet nyúzni, bevonni, kihagyni, és aki nagyon is jó helyen van a sorban.
Nekem szerelem, béke.
Daninak kisfiam. Egyszerűen de nagyon büszkén.
Hannának igazi játékbaba és társ.
Mikoltnak ambivalensen hol kistesó, hol rivális.
De mind szeretjük...

Kisbojtárok

Az ősszel beszorultunk a lakásba. Kevés maradt a program, így esett, hogy kipróbáltuk az Ildikó néni vezette néptáncot.
Hanna először nélkülem ment, Viki vitte, és amikor hazaért, fülig ért a szája, énekelt folyamatosan. Onnantól majdnem minden pénteken megyünk, hol én viszem az egész csapatot, de ha a kicsik épp alszanak, akkor valamelyik nagymama.
Hanna pedig egyre többet énekel, csujjogat, és már jónéhány lépést is tud.
Eddig úgy hittem, ráérek még gondolkodni Hanna táncos életéről, meg a zenei neveléséről, bármennyire is közel áll hozzám mindkét műfaj. Sosem néptáncoltam, mindig csak vágyakoztam, mert a megfelelő közeget nem találtam meg hozzá. Nem gondoltam volna, hogy a kislányom 3 évesen majd fonott hajjal ropja. Szembe jött (mint ahogy olyan sok minden az életünkben) és megszerettük. Mert Ildikó néni nagyon ért a gyerekekhez, mert Hanna alapvetően mozogni szeret, meg énekelni, meg mondókázni. Hogy mindemellett még "táncolni" is tanul, az már csak a ráadás.
Az kicsik órája után a nagyobbaknak van gyakorlás, ezt Hanna is és Mikolt is tátott szájjal nézik, alig lehet őket elhozni. Bármikor, ha az iskola mellett elmegyünk, ahova jár, úgy emlegeti: Az én iskolám... :) Azt hiszem talált valami olyat, amihez kitartóan ragaszkodik, és ezt nagy örömmel nézem.
Két hete elkéstünk az óráról, Ildikó néni pedig a nagy lendületével kérdezett épp mikor beestünk az ajtón, hogy jön-e Hanna szerepelni. Persze... ha van kedve. És volt. Ugyan fogalma sem volt róla, mit jelent ez, de döntött.
Múlt szombaton megvettük a kékfestő anyagot, Jutka nagymama varrt belőle táncos szoknyát, Hanna pedig le sem akarta venni magáról. Készültünk, pénteken főpróbáltak, ma pedig a Marczibányi téri művelődési házban felléptek...
Olyan gyorsan történt minden, hogy én csak kapkodom a fejem, és nincs is időm igazán feldolgozni mindazt, amit ez jelent. Egyedül kellett döntenem, (lelkileg) egyedül vittem a gyerekeket a nagyos világba, mert Dani a próbák alkalmával még dolgozott, most szombaton pedig nem tudott eljönni.
A Marczi, a színpad, a fellépés, minden ismerős... nekem. Mindig is szerettem a megmérettetést, szerettem ha sok embernek adok, és nagyon szerettem táncolni, zenélni. De csak amikor megérkeztünk, akkor esett le, hogy miért is érzem magam mégis olyan furán... Pedig olyan evidens volt, csak épp nem értem utol a gondolataimat... Hát hiszen most nem rólam van szó. Nem én viszem a bőrömet vásárra. Nem nekem kell felmennem a színpadra.
Míg öltöztettem Hannát, futtattam a programokat, kerestem, vajon hagytam, hogy ő döntsön? Néztem a szép kis arcát, ahogy forog a kezemből mindig a gyerekek felé, alig várja, hogy beállhasson.
Amikor készen lett, Ildikó néni párba rendezte őket, aztán felmentek a hátsó lépcsőn a színpadra.
Álltam, Mikolttal a kezemben, és mélyen megérintett, hogy elment. Tudtam, hogy hova, és azt is, hogy próbálnak egyet, majd megnéznek a függöny mögül két csoportot is, mire sorra kerülnek. Nagyjából negyed óra. Ismerősök között, nélkülem. Felnőtt a babám. Az egyik. Az első. Nem voltam erre felkészülve.
Ő igen...
Amint bejöttek a színpadra, végig kifelé figyelt, keresett minket, de közben csinálta amit a többiek. Magas, csak én tudom, hogy ő a legfiatalabb, bár vannak nála alacsonyabbak. A bal oldalán álló kisfiú például két évvel idősebb nála. Végigtáncolta a műsorukat, mosoly nélkül, nagyon igyekezett, koncentrált. A könnyedség majd eljön idővel, egyelőre ahogy láttam, itta magába a közeget. De azt szívesen.
Tetszik nekem, ahogy komolyan megéli a történéseket, hogy mindent aprólékosan megvizsgál, raktároz. Neki nem csak a játék volt a része a délelőttnek, nem csak a tánc, hanem a körítés is. Nagyon érdekes volt látni 10 méternél is messzebbről, kívülről, más szárnyai alatt. Büszke voltam rá, és sajnáltam, hogy Dani ebből kimaradt. (Reggel még összefutott Ildikó nénivel a közértben, neki így jutott egy kicsi a hangulatból...) És olyan jó volt, hogy Mari, Pali, Jutka, Az öcsém és Orsi, Mariann és a kis Lea is kíváncsiak voltak Hanna első igazi nagylányos megmozdulására.
Íme a felvétel, cenzúra nélkül, jó hosszú, igazán silány minőségű, de az eszmei értéke hatalmas. Nem sikerült mind a 10 percet rögzítenem, mert Mikolt (mint az a háttérben hallható) a második perctől a kezemben volt, (a másikkal a kamerát tartottam) és hangosan követelte a "néni"t meg Hannát.
... úgy tűnik, hogy mint ahogy máskor sem, most se sikerül ilyen méretű mozgóképes anyaggal szórakoztatni a nagyérdeműt... amíg ki nem találom, hogyan tegyem fel ezt a 7.5 perces csodát, íme egy jóval rövidebb, ámbár hasonló egyéb paraméterekkel rendelkező.
.../2... nem megy ez sem... feladom, időt kérek, és újra próbálom...
.../3... akkor mozgó helyett álló... :) még fellépés előttről.