Háromésfél

Csak nézem, és csodálom...
Annyira finom, és bájos, és megértő és elfogadó, hogy néha összeszorul tőle a szívem.
Ahogy kéri a kisoroszlánt, hogy ne tépje ki a haját.
Ahogy próbálkozik kompromisszumot kötni az öntörvényűvel.
Ahogy formálja az "s"-t és pergeti az "r"-t.
Ahogy mindent egyedül csinál, ha tehetné még ebédet is főzne nekünk.
Ahogy rajzol, fest, alkot.
Ahogy elmélyülten olvasgat.
Amilyen jó testvér.
És amilyen jó ember...
Csak nézem, és bár emlékszem, milyen volt pici korában, már nem tudom visszaidézni minden pillanatát. Pedig úgy szeretném. Megállítani a percet, mély levegőt venni, és beszívni az összes élményt, amit Ő adott. Az első. A tanítóm...
Lassan maga mögött hagyja a sikítós dackorszakot, és fontosabbak lesznek majd a társak. Érzem, ahogy formálódik a kapocs köztünk, ahogy érik az önállósága. Mindig is volt benne felelősség érzet, mostanában még erősebben látom ezt, és olyan szívesen átvennék abból, amit cipel. Szeretnék jó kísérő lenni, és szeretném ha sokáig gyerek maradhatna. Honnan az a mélység a tekintetében? És honnan az a vágy, mindent velejéig kivizsgálni, megérteni, megélni... Csak figyelem, és tanulok...
A minap az esti elköszönés után melléfeküdtem. Kuncogott, mert már rég nem volt ilyenünk. És én is kuncogtam, mert olyan jó, hogy már lehet vele bolondozni elalvás előtt.