Virágszálak

Olyan szép volt ez a mai nap... Ritkán érzem ilyen kereknek a világot, bár lennék ennyire vidám és könnyed mindig, mint ma voltam.
Pedig nehéz napra készültem.
Reggel ébresztenem kellett magunkat, amit amúgy sem szeretek, és ez most jóval koraibb kezdést jelentett, mint általában. Dani messzire ment ma, így reggelit sem csinált senki, úgyhogy azzal is számoltam, hogy éhesek és nyűgösek lesznek a lányok, bár bíztam benne, hogy a pékségig kibírják étel nélkül.
A szél is fújt, az eget is borúsnak láttam ...
Csípőszűrésre vittem Áront, a lányok meg jöttek velem, én döntöttem így. Negyed kilenckor keltünk, kilenckor már a pékségben álltam sorba. A dedek az autóban, mosolyogva várták, hogy megkapják a kiskiflit. Fél tízkor már a Karolina úton voltunk. A váró tele pici babákkal, és anyukákkal, én egyedül hárommal, és bármennyire is csendesek és rendesek voltak, kaptunk tekinteteket jócskán (még mindig nem szoktam hozzá, hogy csodabogárként néznek rám, amikor mind velem van...). Nagyon hamar bekerültünk a vizsgálóba, hatodmagunkkal (úgy tűnik, ami nem három nullás szolgáltatás, ahhoz nem tartozik roppant előzékeny személyzet, bár az orvos nagyon szimpatikus, és körültekintő, ámbár igencsak ifjú volt, nehezen ment megőrizni a komoly felnőtt magázódó távolságtartást, de enyhített a helyzeten, hogy ezt doktorbácsi is hasonlóan tréfásnak találta...), Áron csendben nézelődött, a lányok figyeltek (és nem nyúltak semmihez, és nem tűntek el, és hagyták, hogy Áronon legyen a szemem is, és ezért olyan nagyon hálás vagyok nekik) a többiek pedig hangoskodtak.
Az eredmény 90/80, vagyis a bal csípője nem mozdul annyira könnyedén, mint kellene. Terpeszpelus, vagy dupla, legalább míg nem ül. A nyakát, fejét rendben találta, és azt javasolta, alváshoz háton, nappal hason legyen. Örültem, hogy így van nálunk most.
Kifelé újabb időpontot kértünk, almaleveztünk, nézelődtünk, olyan urikisasszonyosban adták elő a lányok, hogy csak pillogtam döbbenten, és roppant büszkén. Ha kértem jöttek, leültek, elindultak, kezet adtak... És még csak tíz óra volt!
Úgy adódott, hogy kis kitérőt tettünk Hűvösvölgybe is, ahol:
- bankügyintéztünk (kisfalunk ezen egységét kikerülendő kocsikáztam még tíz percet, ideát viszont még alig kaptam meg az automatától a számomat (ez idehaza nem is ismerős...mármint a sorszám automata) már hívtak is)
- könyvesboltoztunk (minden lepakolás, kiabálás, rohangálás, fotelbe felmászás majdottugrálás és fejreesés nélkül) (sőt, amikor elérkezettnek láttam az időt az indulásra (Mikolt popsija erősen illatozott) Hanna betartva ígéretét még gyorsan végiglapozta az aktuálisat, majd szépen visszahelyezte a polcra, betolta mindkét széket a kisasztalnál, majd hanyag szia megeresztése közepette futólépésben távozott)
- repülőztünk (csak Hanna, és csak egyszer)
majd a természet kis szeletén, vagyis az járda szélén a fűbe vetett felsőmön kicseréltem a pelust.
És mert tele volt az a kis talpalatnyi kutyatejjel, fontam nekik koszorút. És sütött a nap, és jöttek mentek az emberek, mi meg csak ültünk, az ölünkben a virágokkal...
Délre a reggeli ötös skálás 1ből 6 lett.
Mire hazaértünk, jól elfáradva és megéhezve, úgy éreztem, egészen különleges ez nap. Mert amikor igazán nehéz, akkor tudom csak, hogy lehet így is. Lassabban, türelmesebben, jobban odafigyelve. Talán, mert tudom, másképp beletörik a bicskánk. De így még arra is volt időm, hogy lefotózzam a virágzó szilvafát, meg a cseresznyét, és szedjek egy csokor tulipánt is.
És megörökítsem a zsivány örökmozgó virágszálakat :)
Délutánra a varázs nem múlt el ugyan, de Áron már csak zsebben volt nyugodt, Mikolt pedig sehogyansem. A mosolyom mégis letörölhetetlen maradt... :):)