A tyúk meg a tojás dilemmája

Miért leszek én pszichológus?
És hogy jön ez most ide, mikor tavasz van, meg napsütés?...
Van amikor nem megy az írás... szeretném, van is téma, de akadoznak a gondolataim fogalmazás közben. Általában mindent csak egyszer írok meg, ha befejeztem már teszem is ki, és csak utólag veszem észre, ha elütöttem valamit.
Ritkább, leginkább ha valami nagyon mélyen megérint, hogy keresem a formát. A szavakat. Nehezen formálódik a fejemben is... Szép ez persze, mert nyilván azért van így, mert írás közben újradolgozom a történetet, és amíg nincs "megemésztve", nem tud könnyen távozni sem.
A tegnapi poszt is ilyen volt... Háromszor futottam neki, mire annyira elengedhetőnek ítéltem, hogy útjára bocsátottam. Szerettem volna egy habkönnyűt, amin nem áll meg a tekintet. Csak dokumentálni a napot, amiben nem volt semmi különös. De nem tudtam, mert valami történt tegnap, és ez úgy tűnik át is jutott... Azóta agyalok rajta, próbálom megfogalmazni magamnak legalább...
Válasz 1.
Nem azért, mert annyira szeretem az embereket. Sőt... És nem is azért, mert kamaszkoromban a regények mellett kizárólag a pszichológiai témájú könyveket fogyasztottam mértéktelenül. És azért sem, mert olyan családból jövök, ahol küzdeni kellett...
Önismeret.
Olyan sokat emlegetem ezt a kifejezést mostanában.
Mert nagyon fontos. És mindig is az volt...
Nekem legalábbis.
Hogy haladjak az utamon, hogy figyeljek arra, ami belül történik, hogy tanuljak abból, ahogyan a világban vagyok, ahogy a körülöttem élők vannak velem.
Minden olyan relatív. Jó embernek, jó anyának lenni. A lelkiismereten múlik. Hogy vajon sikerül-e mindent megtennem azért, hogy szép legyen a nap. Nekem is, és a többieknek is... Erőlködés nélkül.
Aki menni akar, azt el kell engedni. Aki pedig bántani akar, azzal nincs dolgom.
Elengedni és elfogadni... gyakorlom...
Válasz 2.
Új évszak, új körítés. Ruhában, testben, illatokban, ízekben, emberekben... megdolgoz. Mert ilyen vagyok. Nehezen engedek el, és megrémít egy pillanatra...
...az új lehetősége.
Pedig olyan jó, hogy mindig van távlata is a pillanatnak.
És ha sikerül elfogadni és elengedni, az egyenlő a megerősödéssel.
Hogy tudok türelmesebb lenni a gyerekekkel, magunkkal.
Hogy képes vagyok figyelni magamra, és örülni az apróságoknak.
Épp, mint tegnap...
És már megint melankólikusra sikeredett a bejegyzés... pedig könnyedet és szellemeset szerettem volna...