Otthonkérdés

Néhány átforgolódott éjszaka után úgy tűnik, billent a mérleg.
Hogy tisztábban lássam a döntések okait, szépen sorba vettem, hogy mik voltak a szempontok.
Több kardinális is volt (Dani munkahelye és a lakás közti távolság, opcionális óvoda a gyerekeknek, és a közeg), ezeket nehezen tudtuk azonnal átlátni, amikor egy egy lakást megnéztünk.
Végül az utolsó körben azt tartottam szem előtt, hogy egy közeget találjunk elsőként, amiben hosszú távon képesek vagyunk látni magunkat, ismerve az erősségeinket és a gyengéinket egyaránt.
Erősségen pl azt is értem, hogy nem riaszt el, ha autózni kell nekem is, ha nincs karnyújtásnyira pláza, vagy tömegközlekedés, gyengeségen pedig pl. azt, amennyire zajérzékeny vagyok, amennyire a gyerekeknek szükséges a nagy tér kívül és belül egyaránt.
Részemről otthon egy tanyán volna a legjobb, már ami a csendet illeti. Emiatt minden condóban gyomorgörcsöm volt, a kiszámíthatatlansága miatt, mikor honnan kopognak, zörögnek... Illetve mindkettőnknek kell az intim tér, ami egy kisebb lakásban nem nagyon van. Sőt egy egy ilyen hatalmas komplexumban még az udvaron is elvétve, pedig mennyire szeretünk csak úgy sétálni egyet... nem belebotolva lépten nyomon ismerősbe vagy ismeretlenbe.
Az elmúlt héten két újabb kört futottunk, a már említettek mellett, amelyekből idő közben több kizárásra került, részint az élettér nyújtotta intimitás hiánya, részint az izoláltság érzése miatt. Mert persze azért az intimitásnak is van határa, néha bizony kell, hogy lehessen beszélgetni, találkozni a családtagjaimon kívül is emberrel, és az sem baj, ha ez egy felnőtt...vagy kettő.
Végül két, egymástól nagyon különböző irányt hagytunk nyitva.
Az egyik egy Condo, a Li Villas, (képek itt) Dani törzsmunkahelyéhez 2km-nyi távolságra, négy 20emeletes épület, nagy, zöld kerttel, benne két játszó, csúszdás gyerekmedence, kisbolt és mosoda, squashpálya. A sorompón kívül kertes házak, a közelben plázák, A Tulip 7 percre, úgyanúgy, ahogy néhány pláza. A lakóközösség zöme expat, sok a német, mert itt a siemens, de vannak angolok, és ausztrálok is. Kétszer jártunk itt, mindkétszer kizárólag fehérekkel találkoztunk.
A második látogatás alkalmával egy háromszobás lakást néztünk meg, szuper konyha, és ami itt nem jellemző, egy kád is (itt többnyire zuhanyzók voltak csak). A szobák mérete viszont épphogy elegendő, nemcsak a bútorainknak, hanem magunknak is. Ismerem a gyerekeimet, biztos vagyok benne, hogy egy másfél óra után már az ajtóban toporognának, hogy menjünk... Ha pedig bárkit vendégül szeretnénk látni az egyetlen opció, hogy a közeli szállodában bérel apartmant, ami nem igazán az, amit elsőre gondoltunk... bár lehet akár előnye is.
A másik lehetőség ennél sokkal vadregényesebb. Ez Gita Bayu.
A város szívétől nagyjából 20 km-re (bár a közlekedés elég hektikus, mert csúcsidőben lehet akár egy óra is az út, gyér forgalomnál negyed óra volt visszaérni a szállásunkra) egy kis sziget, a maga amúgy hatalmas területén ősfákkal, két kis tóval, önálló házakkal.
Bárki, akivel beszéltünk és nem ott lakott, óva intett bennünket attól, hogy ide tegyük a székhelyünket.
Mert: Messze van a belvárostól, mert a sorompón kívül nincs semmi, illetve ami van, az nagyon "local". Ez az a környék, ahová az angol gyarmatosítás idején a kínai munkásosztályt kiköltöztették, és ez a hatás a mai napig érezhető. Vagyis nem egy ötödik kerület... Nincs a közelben csillogó bevásárlóközpont, és a két nemzetközi iskolán kívül nemigen van lehetőség a gyerekeink közösségi életének megoldására.
Vagyis az első impulzusok alapján nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy ezt válasszuk.
Pedig a közeg az, amit kerestünk.
A ház olyan és akkora, ami jóleső, és budgeten belül van. Ide bármikor meg tudunk hívni akár egy teljes családot is, kényelmesen elférünk.
Az első ottlétünk lelkesedését egy nehéz éjszaka követte... Az autópályáról lekanyarodva igazi ázsiai hangulatot árasztó, kicsit kopott emeletes házas övezeten kell keresztülmenni, ez nem az a környék, ahol szívesen tologatnám a babakocsit, ha már elég volt az idill odabenn. Hová adjam a gyerekeket? A helyiek közé, akik az angolt sem beszélik rendesen? Vagy mindegy,legfeljebb kínaiul fognak beszélni? És mi van, ha Dani naponta másfél órát áll majd a dugóban.
Nekiláttam iskolát keresni, és hamar ráakadtam az Australian International School-ra. Leültünk Danival, és újra átrágtuk magunkat a témán. Amikor a fizetése összetevőiről tárgyalt, az iskolát nem vették bele. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lehet. Ebben a felállásban viszont nagyon nagyon sokba kerül nekünk... És persze itt nemcsak Hannáról van szó. Ha őt kigazdálkodjuk fogösszeszorítva, de Mimit nem tudjuk, akkor felesleges gondolkodni. (most először éreztem, hogy mit jelent taníttatni a gyerekeket... anyagilag)
Pedig itt egészen biztosan azt kapná, amit adni szeretnék. Sportolnak, játszanak, nem túl nagy a létszám... és közel van.
Másodjára gyerekestül mentünk, taxival, út közben megnéztük az au iskolát is, a közeli bevásárlási lehetőséget is (nem volt annyira ijesztő, mint hittem, bár az alagsorban egy teljes kínai piaccal találkoztunk...), majd újra a házat, a halastavat, a medencéket, és találkoztunk egy ausztrál házaspárral, akikkel végre érdemi beszélgetést tudtunk folytatni, azzal kapcsolatban, hogy milyen az itteni élet.
Megnyugtató volt...
Van egy másik bevásárló egység is, ami jobb felszereltségű annál, mint amit mi néztünk, a közösségi házba terveznek játszóbölcsit, van balett 6 éven aluliaknak, és minden ünnepet megtartanak, így volt oktoberfest és lesz karácsony is. Vagyis van itt élet, expat is, sok gyerek és mégis elég nagy a hely ahhoz, hogy ha nem akarok, akkor nem muszáj folyton emberek között lennem.
Tény, hogy az itteni játszó nem elég szerintem, és a medence is sokkal kevésbé gyerekbarát, mint az eddigiek, de a ház, és a környéke összehasonlíthatatlanul több, és ránk szabottabb, mint bármi eddig.
A háznak két orvosolandó hibája van, az egyik a master bedroomban terpeszkedő beépített kingsize ágy, mert ezt a szobát szívünk szerit gyerekszobának keresztelnénk át, lévén ez a legnagyobb, és ehhez tartozik fürdőkádas mellékhelyiség, a másik, hogy fehér rolók vannak, pedig itt a függöny ezerszer praktikusabb volna, mert gyakorlatilag földig érő ablakok vannak mindenütt.
Ezen a éjszakán is forgolódtunk eleget, számba vettük az összes pro és kontra érvet Li Villas és Gita Bayu ellen és mellett, illetve eléggé lehangoltan vettük tudomásul, hogy legalábbis az első évben nem tudjuk finanszírozni az ausztrál sulit... Vagyis újabb óvodakeresés a feladat.
Hogy megnyugodhassunk, még egyszer megnéztük azt a Federal Hillt, ami még a belsőbb részen érdekes lehetett volna, de már egyikünknek sem volt szíve választottja, így ezt is elvetettük. Ezen a délutánon Robert, aki amúgy a segítségünk a költöztető cég által is elkísért, és nagyon flegma sítlusban sorolta Gita Bayu ellen szóló érveit. Mindketten eléggé lefagyott ábrázattal bújtunk vissza a csigaházunkba.... aztán megint forgolódtunk egy sort, aztán reggel lett.
És Robert reggel telefonált, hogy talált óvodát, és menjünk nézzük meg. Út közben kiderült, hogy a helyi kórház majdnem új, jól felszerelt, és bár nincsen magánklinika karnyújtásnyira ez éppen annyira jó, mint otthon egy jobb állami.
Az óvoda a Country Heights nevű telep bejáratától nem messze található, ez a terület egy kertes házas övezet, hatalmas ingatlanokkal, széles utakkal, nem költöznék ide, de az ovi kitűnő helyen van. Csendes, nagy kertje van, és a vezető is nagyon szimpatikus volt a maga kicsit határozott de meleg lényével. Ráadásul szépen beszélt angolul.
Arra is rá kellett jönnöm idő közben, hogy Malajziában nem fogok olyan ovit találni, ami kicsit is hasonlít az otthon megszokotthoz. Itteni viszonylatban viszont ez remek... mégha itt is kevés a szerepjátékra alkalmas eszköz...
Viszont csak fél napot mennének a lányok, és délután még mindig ott a lehetőség kimozogni, kijátszani magukat.
Megnyugodtam...
Sőt mivel odafelé egy kicsit eltévedtünk, autóztunk egyet a környéken, és már nem is volt annyira ijesztő. Itt is vannak nagyobb plázák, ezen a környéken vannak a nagy stadionok, köztük az úszó is, erről pedig eszembe jutott újra a lovaglás Hannának. Robert szerint két helyen lehet gyerekeket lovagolni taníttatni, az egyik épp CH, ahol az ovi is van... Kerekedik a dolog...
Délután leültünk Danival, és megszületett a döntés. Menjünk Gita Bayura. Próbáljuk meg amit tudunk, és meglátjuk, sikerül-e.
Először az ittlétünk során, a gyerekeink rendesen vacsoráztak, és időben elaludtak.
Perszehogy egy csomó kérdőjel van bennem... perszehogy drukkolok még mindig. Perszehogy fogalmam sincs, hogy tényleg jól döntünk-e... de mint ahogy azzal, hogy elindultunk Malajziába ráléptünk erre az útra, most folytatódik tovább... és hiszem, hogy mennünk kell. És azt is, hogy ez a mi utunk. Sokkal inkább, mint bent a városban.
Ja és van vonat.:)
Mostmár csak kitartónak kell lennünk, és elhinnünk, hogy sikerülhet... És ha igen, akkor nyitva az ajtónk. :)
Íme a közösségi ház és a környéke:
és a ház, valamint az utcakép, a háztól balra és jobbra:
Olyan jó volna olvasni a benyomásotokat...

Gymboree classes

Azt hiszem, annak, hogy elvágyódom a városból, több oka is van. A legkardinálisabb talán az, hogy ez a város, nem olyan, mint Budapest, sőt egyik eddig életemben utamba kerülő nagyvároshoz sem tudom hasonlítani, hacsak nem Camberra jut eszembe. Ami azonos a két helyben az az, hogy mindkettő épített, újonnan kitalált dolog, nem évszázadok alatt magától kialakult, aztán végül valamiféle rendezőelv alapján kikristályosodott város, hanem szerkezetileg igencsak élhetetlen, hiszen menet közben erül ki, hogy működik-e vagy sem.
KL szerintem belül működik, kívül kevésbé. Mintha minden kisebb élettér köré keresztül-kasul autópályákat építettek volna, hogy ezzel könnyítsék a közlekedést, de ezzel szerintem csak annyit értek el, hogy egy kicsit elszigetelődtek, és nagyon zajossá váltak az egyes kerületek. Egyikben sincs önálló belvárosi rész, inkább a plázák határozzák meg a központot. Kevés itt a park, ahová csak úgy lemegy az ember és sétál egyet, de biztosan én vagyok csak annyira elvakult, hogy erre vágyom egy ilyen éghajlaton...
Az állatkert 2 órányi távolságra vagyon, és gyerekprogramot szervezni sem túl egyszerű... A nagy lakóparkokon belül lehet játszótereket találni, de ezeket sorompóval őrzik, így ha nem ismerek valakit, akit meg is kérdeznek, ha a kapunál hivatkozok rá, akkor nincs esélyem bemenni... Vagyis vagy ott játszunk, ahol lakunk, vagy nyilvános, közös játszókon, de ezek igencsak ritkák, főleg az új építésű részeken.
Ahol most lakunk, az 15 éve még teljesen lakatlan volt. Ma az egyik belsőbb résznek számít. A Petronas Towers 1993ban épült, láthatóan akkor indult meg valamiféle gigafejlődés, azóta is amerre a szem ellát, mindenhol daruk, újabb és újabb épületkomplexumok épülnek. Vagyis a fejlődés folyamatos, de minden új. Nekem kopár, kong, kicsit személytelen.
És bár itt a Lake Gardens, ez az egy hely mégsem elég... Olyan ez, mintha odahaza csak a városliget volna a belsőbb részeken és ezzel ennyi. Nyilván még én sem ismerem az egész bel és külvárost, de három hét alatt nyitott szemmel jártam, bármerre is mentünk Josephyvel, (és mentünk egy pár irányba...) nem az volt a jellemző, hogy buszmegállókban ácsorognak az emberek, vagy parkok követik a lakóházakat, hanem nagy utak, hatalmas házak, plázák, sok zöld, de ez inkább dzsungel, nem pedig használható zöld.
Így talán érthető, miért gondoltuk azt, hogy jobb egy kicsit kijjebb menni, ahol legalább a lakóterületen belül megvan az, amit itt hiába kerestem... hiszen a belvárosban ugyanúgy autóba kell ülni ahhoz, hogy bármit elérjen az ember, hacsak nem egy oázis féleségen lakik, mint amilyenek mondjuk Petaling Jayan vannak (földszintes házas részek keveredve kisebb léptékű condokkal), ahol azonban a lakosság összetétele a 100%-hoz közelítően helyi. Amivel ismét semmi gond, de azért azt az elvet sem érdemes figyelmen kívül hagyni, miszerint az egyformák inkább az egyformákkal barátkoznak...
És csak magamat tudom ismételni, a programok változatosságát tekintve majdnem mindegy, hogy itt lakunk Mid Valleyben vagy kijjebb Gita Bayun. Kivéve a plázázást, amitől nekem személy szerint hamar gyomorgörcsöm van.
Az egyetlen dolog, amit ezen a környéken kifejezetten fakultatív programként a gyerekeknek találtam, az a fent említett Gymboree Classes. Bangsarban van az egyik hely, ami elég erőteljesen expat környék, vagyis esélyes, hogy találkozhatunk külföldi anyukákkal és gyerekekkel.
Elmentünk, és megnéztük.
Az első benyomásom nagyon pozitív volt, szép, színes belső, sok eszközzel, sokrétű foglalkozás, minden korcsoportnak külön. Amin meglepődtem, hogy a foglalkozások zöme drop off, vagyis a gyerek egyedül vesz részt rajta. Pl. két és fél évest is simán be lehet küldeni egyedül... A másik szembetűnő dolog az anyagi rész volt. Hihetetlenül okosan van felépítve, és véletlenül sem lehet annyira kedvező megoldást találni, amit szerettem volna, mert mindenhol a ha, akkor drágább elv érvényesült.
Az összes gyerekemnek más korcsoportot javasoltak, pedig ha valahol, akkor nálunk nem nagyok a korkülönbségek.
Nincs fedésben egyetlen olyan két foglalkozás, ahol legalább az egyiküket be tudom adni egyedül, míg a másikkal én vagyok bent.
Mimi foglalkozására pedig Áronnal nem mehetek be...
Nagyon bíztam benne, hogy sikrül valami köztes megoldást találnunk, és végül annyit lehetett tenni, hogy míg Áront a mamám tologatta kint, addig én a két lánnyal megnéztem egy zene foglalkozást. Ide amúgy a két kislány járhatna együtt, talán akár velem is.
Csakhogy... maga a foglalkozás nem volt valami átütő. Azt gondoltam, hogy a mi csiribereinkhez, vagy ringatónkhoz, vagy tücsökzenénkhez hasonló, végiggondolt, a gyerekekre szabott, struktúrált órát fogunk majd abszolválni, de ehelyett iszonyú hangos, szerintem egy kétésfélévesnek teljesen, de még egy négyévesnek is nehezen követhető koreográfiával tűzdelt, egyáltalán nem gyerekeknek való órán vettünk részt.
Beatles zenét hallgattunk, miközben rumbatökkel kellett a földet verni olyan hangosan, hogy Mimi rendesen az ölembe bújt... (valószínűleg nem fog akarni legközelebb egyedül bemenni...) Volt egy rész, amikor mindenféle ütős, rázós hangszerek kerültek elő egy nagy dobozból, többek között egy hatalmas dob is, ami úgy püföltek a fiúk, hogy alig hallottam a hangomat, amikor megkérdeztem Mimit, akar-e maradni.
Végül végigcsináltuk, de nem sok kedvem van újra elmenni, legalábbis erre...
Emelem kalapom a Ringató előtt, ami ugyan nem a mi szájunk íze, a Tücsökzene előtt, ami igazán szépen átgondolt és felépített lassú tempójú foglalkozás volt, és Mónit csak magasztalni tudom... valamint emelem kalapom Orszáczky Ildi előtt is, aki a csiribirit kitalálta. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha ismerném az angol gyerekdalok csak 20 százalékát, holnap csinálnék itt egy csiribirit... Mert a gyerekeknek szerintem nem Beatlesre van szükségük (nem mintha az nem volna értékes...), hanem sokkal inkább valami olyanra, ami ritmusban, dallamban közel áll hozzájuk... a zajszintről és a foglalkozás struktúrájáról nem is beszélve. Persze az se ártana, ha mindezt nem egy 18 éves fiatalember vezénylené, hanem valaki olyan, akinek van fogalma arról, hogy az az életkori közeg, amiben dolgozik, milyen skillekkel rendelkezik...
Azért befizettünk, és kíváncsian, sőt reménnyel telve várom a többi foglalkozást.Mert van jóga, művészet, sport, játszófoglalkozás és családi alkalom is.
Kifelé jövet megkérdeztem Hannát, jöjjünk-e még, és bólintott. Azért nem hagyott nyugodni és este megkérdeztem, melyiket szereti jobban, azt vagy a csirit... Az utóbbit favorizálná... Én is... :(
És mielőtt amolyan rossz szájízzel fejeződne be a mai tudósítás Malajziából, azért megemlíteném, hogy egyébként az utcán, a boltban, a szállodában mindenki végtelenül kedvesés figyelmes a gyerekekkel (lehet, hogy azért, mert fehérek?), és van olyan játékbolt, ahol lenyűgöző a kínálat a fejlesztő játékokból... Van tehát remény, de az egyik első, nagyon vágyott közeg picit megbukott. Azért lelkesen próbálkozunk. :) És az se rossz, hogy van mit mutatni itt is. Jár a fejem, nagyon jó volna valami értéket teremteni itt is.

Ami vár ránk

17 nap.
November elsejére le van foglalva hat jegyünk a Vistában.
Az aláírt papír még mindig sehol, de tudjuk, hogy nagy erőkkel dolgoznak rajta kint.
Így egy kicsit kamikáze üzemmódban azzal a tudattal éljük a maradék időt, hogy megyünk.
Addig lesz egy születésnap, egy elköszönős esemény, és egy meglepetés félnapos program is.
A köztes időben pedig zajlik a szelektálás, három kupacot képezve. Vagy nevezzük inkább hegynek.
1. Amit viszünk.
2. Amit nem, de egyszer még kelleni fog.
3. Ami sosem fog már kelleni.
Az az illúzióm, mint minden költözésnél, hogy sikerül szortírozni, a feleslegnek jó helyet találni, az éppnemkell-et pedig szisztematikusan bedobozolni és a megfelelő helyre bepakolni.
Vannak persze kicsit nehezítő tényezők, mint pl. a garázsban a fahalom, amit először el kellene szállíttatni, hogy legyen hely, aztán a gyerekek jelenléte, ami predesztinálja a beosztható idők hosszát és minőségét (amit én be, azt ők kipakolják), végül pedig a rám-rámtörő bizonytalanság, vajon ez már tényleg sosem kell majd? :)
Hát így állunk. Negyedkészen...
A centi pedig fogyóban... a 17 az nem sok...

Csend van...

A lányok ma először alszanak máshol. Nélkülünk.
Mari hívott, hogy Hanna azzal jött le, hogy ő ott sehol sem tud elaludni. Abban maradtunk, megpróbálják, és persze, ha úgy alakul, akkor Dani értük megy.
A kis 10 hónapos, aki a héten többször felállt az ölemből és pár másodpercig délcegen ácsorgott a saját lábaicsáin pedig a miágyunkban szuszog békésen.
Ezekről akartam írni, aztán jött egy sms. Meg mégegy... Megérintett...
Ma délután moziban voltunk. Ez a film most nagyon sokat adott nekem. Útravalót, kis kitekintést önmagamra, töltekezést...
Ma este, mikor Áron álomba szopizta magát, potyogtak a könnyeim.
Aki ismer, tudja, folyton utazom... hol belül, hol kívül. Nem hagy nyugodni a megismerés vágya, legyen szó önmagamról, vagy a világról.
És nem hagy nyugodni a határaim feszegetésének a vágya sem.
Pedig nem vagyok bátor. Legalábbis nem vagyok az, a hétköznapi értelemben. De úgy élek, hogy mindig nyitva legyen a szemem az útra, és akkor is végigmegyek rajta, ha az fájdalmakkal jár.
Hálás vagyok. Mindazért, ami most történik velünk.
Ritkák azok a pillanatok, amikor úgy érzem, a kirakósom egy újabb darabja a helyére került.
Annyi minden kellett ahhoz, hogy ez a mostani létrejöhessen, hogy azt véletlennek felfogni nehezemre esne.
Kaptunk.
Mi felnőttek élünk vele, a gyerekeknek pedig igyekszünk mindent megmutatni belőle, amit csak lehet. Remélem, bízom benne, hogy ez az ő útjuk is.
És már megint itt az elengedés ideje...

Csak próbáljuk ki...

Mondta Dani, amikor hüledezve néztem, amint cibálja át Áron kiságyát a gyerekszobából a miénkbe.
Mert eléggé lepukkantnak vél, és valóban az is vagyok. Szebben mondjuk harmatos mása egykori önmagamnak.
A napokban a moziba igyekezve (a kocsiból még gyors segítséget kértünk Petitől vajon játsszák-e nekünk kedvező időpontban a nekünk tetszőt, majd a mozival, hogy beengednek-e, a csilingelő hangú 19 éves kissé megrökönyödve kérdezett vissza, hogy nem zavar-e, hogy a film már egy fél órája megy? Engem? Három mellől nem egyszerű elszökni egy délutánra... ) Dani olyan kitörő kacagással illette egy megszólalásomat, amitől szabályosan megijedtem. Mármint a reakció harsányságától... Ő akkor mondta először, mióta gyerekeink vannak, változtassak valamin, mert ezt az arcomat (a brillírozó humorral telit) nem látta idestova négy éve...
Motyogtam magam elé, najó, de a 24 órás szolgálat után/mellett/közben nem olyan eccerű az.
És akkor született meg benne az elhatározás.
Az elmélete szerint, ha Áron nem érzi az illatomat éjjel, akkor majd jól nem akar szopizni, és mind békésen alhatunk reggelig.
Megbontva a gyerekszoba sokadjára kialakított harmóniáját, visszatelepítette az amúgy használaton kívüli kiságyat a miágyunk mellé.
Esésbiztossá párnáztam, és reménykedés, beleélés, elvárás mentesen feküdtem le ma este is Áronnal magam mellett, aki vagy fél órán át ficánkolt, tépte a hajam, ütögette a fejem, majd mély álomba zuhant.
Megfogtam és párnástul (János kórház: Anya, ugye nem gondolja, hogy a kisbaba párnán alszik? Nem, nem gondolom, úgy alszik, ahogy neki jó... perpill felső testtel párnán...) betettem a fészkébe. Mimitől kölcsönvettem az egyik papalt, szerintem finom puha helyet sikerült előkészíteni.
Álltam és csodáltam (ki tudja meddig tart a varázs...), aztán szóltam Daninak, nézze meg ő is.
Jó kis hely. :) Mondta. Most már egy kicsit remélek is...

Útra készen

Tegnap este (egy sokfelvonásos vita záróakkordjaként (vagyis mit szólok én ahhoz, ha kék ikeás zsákban utaznak majd a gyerekek ágyneműi (meg a játékok, és a maradék, ami a két meglévő bőröndbe nem fér bele)... hát nem kapok tőle kacagórohamot...)) meglátogattuk a premier oc-t és vettünk egy naaaaagy és könnyű bőröndöt.
Nem volt óccsó, viszont megnyugodtam, hogy mindenünk elfér majd.
Hazatérve a gyerekek ki is próbálták... :)
Dani a nappaliból szólt ki utánam:
- No Kinguskám, mehetünk is, a gyerekek becsomagolva! :)
Szó mi szó, a lényeg kész...

Szofi és Vazul

Néhány hete Feri lelkesen viszi a lányokat valamelyik hétvégi délelőtt Csobánkára, lovagolni.
Hanna minden alkalommal lelkesen készül, és nagy örömmel mesél az ottani élményeiről, a póniról, akit Szofinak hívnak, és akinek a hátán először ügetett.
Mikolt is lelkesen emlegeti Szofit, bár ő az a lassan melegedő fajta, sosem gondoltam volna, hogy egyszer neki is megjön a kedves és lóra pattan.
Pedig így lett... Ibolykánál szóba sem kerül Mimi lovagoltatása, Borzsi nem is póni, Mikolt pedig azt hiszem leginkább a termettől tart.
Volt persze motiváció, amivel Szofi kivételezett helyzetbe került, ugyanis Feri az egyik alkalommal egy szál virslivel kínálta meg a mi kis oroszlánunkat, akik kapva kapott az alkalmon. Igenám, de az ára az volt, hogy üljön fel Szofira. Nekem sosem jutott volna eszembe hogy ilyen csellel vegyem rá Mimit bármire, de tény, hogy a félelmének leküzdésében, és a magabiztossága kialakításában nagy lökést adott az az első szál virsli. Pláne, hogy mindenki a csodájára járt, hogy milyen édes ez a gyerek... Naná. Fapofa, eszegeti a virblit, közben Szofi lassan, gyengéden ringatja.
Ezen a hétvégén, hála a jóidőnek, még egyszer elmentek a lányok Ferivel, de ezúttal én is velük tartottam. Vittem a fényképezőgépet is, hogy megörökítsük kis Mikolt 2 éves lovastudományát.
Szofin aznap egy kislány gyakorolt, így Hannának egy igazi nagy ló jutott, Vazul. Mikolt, mikor meglátta, elszaladt... Mi tagadás, nekem is lettek volna fenntartásaim, Hannának viszont a szempillája sem rebbent, beszaladt egy kobakért, majd indult is.
És míg egyik ámulatból a másikba estem, Mikolt már meg is kapta a megelőlegezett jutalmat, és mikor Szofi Mimikész állapotba került, felült, és ment. Mit ment... Gyakorlatokat csinált. Nyújtotta magasra a csöpp kis kezét, megfeledkezve a virsliről, amit Feri közben elkért tőle. Ragyogott az arca, simogatta Szofit, és negyed órán át kitartóan, ügyesen végigcsinált mindent, amit Barbi kért tőle.
Fantasztikus élmény volt nekem is, látni, ahogy a két kislányom otthonosan mozog a lovak között, az istállóban, a helyiek között. Nagyon örülök, és végtelenül hálás vagyok Ferinek, hogy "elkérte" és ilyen jó helyre hordta a lányokat.
(És nem tudom szó nélkül hagyni, hogy ez mennyire fog hiányozni... ez is)

A legkisebb is elmúlt már 10 hónapos

Gyorsan egy kép, és ígérem, meg is írom, mit főzött...
Úgy szeretnék eljutni idáig, nyomot hagyva erről a különleges, gyönyörűséges időszakról.
Ájjjiiii :):)
Egyszóval mondjuk szerelem... még mindig :)
9700 gramm és 76cm. Foga nincs, pedig az ínyén már vagy másfél hónapja ott a jel. A kidudorodás, amiből akár holnap fogacska lehetne... de nincs. :) Udvariasan megvárja a nővéreit...
A haja nőddögél, egyáltalán nem kopasz, a látszat csal, pihepuha, tejfölszőke, és rengeteg apró haja van. Csak levágattuk... (10.28-án másodszor is :))
Erős, akaratban is, fizikailag is, bár amikor a fürdőkádban nézegetem, inkább egy egyévest látok, mint egy tömör 10 hónapost.
A kedvenc időtöltése a pakolás. Rezzenéstelen arccal szedegeti le a könyveket a polcról, vagy mondjuk inkább, söpri, és nem érti, miért sziszegek fel egy egy kedves darabnál. Nem akarok elpakolni előle, egyre többször megérti, hogy nem. És még nem huncutkodik ezzel...
A mozgással haladunk, a héten Kornél rendesen megmozgatta, be is indultak a támaszok. Ezzel egyidőben pedig a beszélőkéje is. Mondogatja, hogy mama, papa, hamm. :) Nagy öröm ez, főleg azzal a tudattal, hogy nem látjuk Kornélt most egy ideig..
Visszakerült a kiságy, az esti elalvás után be is teszem, valamikor hajnalban pedig újra költözik mellém. Jó ez így, mert neki mindegy, nekem pedig van egy pár órám szabadon forgolódni. :)
Továbbra is jó evő, jólalvó, mosolygós, kiegyensúlyozott, édes kisbogár. Kerekfejű, kékszemű. És persze imádjuk...

Ahol ikea van, ott minden van...

Ahányszor szóba kerül, hogy hol fogunk élni, az első kérdések között szerepel, hogy mihez hasonlítható Malajzia... nomeg főképpen Kuala Lumpur, ahová megyünk.
Édesanyámat izgatta leginkább a kérdés mostanában, hiszen ő is elkísér bennünket egy pár hétre, esetleg hónapra, hogy velünk legyen, míg megtaláljuk a helyünket...
Sokat meséltem neki a hat évvel ezelőtti benyomásainkról, az emberekről, akikkel ott találkoztunk, az ételek sokféleségéről, a piac színes és jórészt ismeretlen kínálatáról, a hindu templomok ezerarcáról.
Aztán valahogy eljutottunk oda, hogy vajon mennyiben más mint Magyarország... és akkor eszembe jutott, hogy van ikea. :)
Hanna hallgatta, ahogy magyaráztam, hogy milyen érdekes a maláj népviseletben közlekedő férfiak látványa, keveredve a húzott szemű, kendős muszlim asszonyokéval, hogy milyen sok vallás megfér ott egymással, legyen szó kínaiakról, indiaiakról, vagy európaiakról. Hogy mennyire szerettük a rambutánt, és milyen büdös volt a duriam... mindezek valószínűleg nem voltak túl informatívak, de mikor végre elérkeztünk az ikea szóig, felcsillant a szeme...
- Mama és majd bemehetek a golyókhoz?
Kérdezte...
No igen, azt hiszem helyben vagyunk...
Nem csak a kiskendő (aminek két hete lába kélt...) hanem az ikea is fontos összetevője a létnek.
Íme a maláj ikea honlapja... természetesen angol nyelven ;)

Elérkezett a búcsúzások ideje

Ha valami igazán jó abban, ahogyan most élünk, az az, hogy folyamatosan erősödni, tisztulni, szilárdulni érzem a kapcsolatainkat.
A barátainkkal, az ismerőseinkkel.
Nyilván attól, hogy véglegessé válik a költözésünk, mindenkiben megmozdul valami, és vagy ránklegyint, vagy intenzívebben, őszintébben jelen van.
Hat évvel ezelőtt épp ez volt a tanulság. Ami nem volt fontos elmúlt, ami pedig igen, az még fontosabbá vált.
Kapcsolatot tartani, ápolni nagyon nehéz 10ezer kilométer távolságból. Viszont cserébe hosszútávú, tartalmas, izgalmas barátságok köttettek, hála a virtuális térnek.
Most is hasonló cipőben járunk. :)
Nem szeretek búcsúzkodni. Szeretek viszont megállni, magamba szívni a pillanat minden adományát, ünnepelni, megadni a módját egy egy alkalomnak. Kapok is érte eleget, amikor nem alszom a szülinapok előtt, vagy a karácsonyi készülődésben túlságosan befelé fordulok... :) Pedig fontos, hogy felkészítsem a szívemet, a körülöttünk lévőket, no meg mondjuk a lakást. Dani folyton azt kérdezi, hogy ez kinek is fontos. Hát persze, hogy elsősorban nekem, közben meg azt is hiszem, hogy azzal, ahogy ezt teszem, adok is.
Mit érne az egész, ha nem örülnének neki a gyerekek, ha nem volna ettől a sok készülődéstől varázslatos az ünnep, ha nem tudnék adni a körülöttünk lévőknek? Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen sok, hogy ne a fáradtság maradjon a végére, és mégis minden úgy alakuljon, ahogyan a legjobb, legszebb.
Pár napunk maradt itthon arra, hogy mindenkitől elköszönjünk, hogy magunkba szívjuk az ősz ezer színét, a csípős hideget, megegyük a magunk lángosát és túró rudiját, elkészítsük a karácsonyi ajándékokat, összecsomagoljunk, és még sorolhatnám. Nyilván nem elég az idő, bármennyi is legyen belőle, hiszen ez az otthon, itt vagyunk leginkább önmagunk.
Nem lehet bespejzolni semmiből. Legalábbis nem eléggé.
De amit lehet, megtettünk.
Remélem, hogy hiányérzet nélkül kelünk majd útra és visszafelé pedig hozunk legalább annyit, mint amennyit most "elviszünk".
Szeretnék mosolyogva útnak indulni, és örömmel várni az első leveleket, üzeneteket, aztán a nyarat, amikor eljövünk, hogy kapjunk egy kis magyart és adjunk egy kis malájt.
Lassan eljön az idő, és már most tudom, hogy majd a repülőn fogom először komolyan azt gondolni, valami új kezdődik... Kötődöm, nem vitás, és ezzel párhuzamosan nyílt szívvel várom mindazt, ami jön.
Baik jalan. Jó utat...

Búcsúbuli a javából

A címben benne is van a lényeg.
No ne tessék egy amolyan ereszd el a hajamat, hajnalig tartó dorbézolásra gondolni, mert bár az sem lenne ellenemre, a realitások talaján maradva mégiscsak három gyerekünk van. Velük pedig még jókora kihívás volna egy igazi lazulós, tequliázós éjszaka... Talán már nem is bírnám ;)
Viszont...
Vasárnap reggel óta készülök e bejegyzésre, a vajúdás hosszúra nyúlásának az oka pedig az, hogy olyan erős érzelmeket élek meg azóta, mint egy kamaszlány, mikor először érzi a szerelmet...
Őszinte vagyok, ez talán átsüt a posztokon.
Most is az leszek, de olyan nagy az igyekezet bennem, hogy a hatalmas őszinteség okán ne ömlengjek, ne csapongjak, vagy ne csillámporozzam túl ezt az estét, hogy már vagy a századik piszkozat kerül a kukába. Egyszerűen nem megy... Mert ez az este a maga egyszerű bájában végül olyan elképesztően jól sikerült, hogy nagyon nehezemre esik nem ömlengeni, vagy szuperlatívuszokban zengedezni róla.
Azért megpróbálom.
Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztuk, egyszerre hívunk meg mindenkit, aki a jelenben, vagy a múltban annyira fontos, hogy nem hagyhatjuk ki, hogy meg ne ölelgessük egy utolsó alkalommal. Hamar egyértelművé vált, hogy ez jóval nagyobb szám, mint amennyi a házba befér, így nekiláttunk helyet keresni. Hasonlót az otthonunkhoz, mégis elég nagyot ahhoz, hogy kényelmesen legyünk.
És innentől minden úgy sikerült, mintha valaki a tenyerén hordott volna minket. Egyszer Balczó Bandi bácsi az udvarunkban összefutott Zoltán atyával. Kezet ráztak, Bandi bácsi pedig azt mondta: Zoltán atya, imádkozzon, mert ha ketten akarunk valamit, akkor az úgy lesz. Valahogy így volt ez nálunk is. Egyet akartunk Danival, nem is pontosítottuk, és lett. Magától. Ajándékba.
Ahogy a gondolat megfogant, már meg is született.
A hely, amit az öcsém ajánlott tárt karokkal fogadott. Nem mellesleg tökéletesnek bizonyult.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy mit fogunk kezdeni 100 emberrel hat órán keresztül egy zárt térben, ráadásul majdnem fele arányban hat éven aluli...
Az utolsó napokban percről percre történtek olyan találkozások, beszélgetések, elköteleződések, amik egyértelművé tették, hogy minden, amit elképzeltem, megvalósulhat.
Bár sokkal több vendégre számítottunk, végül épp így volt teljes, ahogy volt.
Sajnálom, hogy akik nem voltak, azokat nem tudtuk megajándékozni, és mégis úgy érzem, kerek volt... nagyon is.
És akkor itt jön a béna próbálkozás, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik a jelenlétükkel, a segítségükkel, a szeretetükkel, a ragyogásukkal megismételhetetlenné tették nekünk ezt az estét. A legőszintébben így gondolom... bár leírva szirupos, és télleg béna...
Köszönöm az Öcsémnek, hogy megtalálta nekünk a Pastramit.
Köszönöm a Pastrami egész csapatának, elsősorban Böbének, hogy az első perctől kezdve úgy egyengette az utunkat, mintha a saját búcsúbulija volna.
Köszönöm a pincéreknek, akik nemcsak pincérek voltak, hanem a jobbkezeink is egész este. Még a gyerekekre is maradt energiájuk, pedig dolgoztattuk őket épp eléggé. Mosolyogtak, közvetlenek voltak, és mindemellett nagyon profik is.
Köszönöm az egész vendégseregnek, hogy egyben láthattam azt a sok embert, akiknek fontosak vagyunk, még úgy is, hogy fejenként csupán három mondatot sikerült váltanom mindenkivel.
Köszönöm, hogy mindenki írt az emlékkönyvünkbe, hajnali kettőkor még nyolcadszor is végigolvastam mindet.
Köszönöm Petinek és Palinak a totót, Danival hazafelé azt emlegettük, hogy elképesztő profi volt a power pointos aláfestés, mókásak a kérdések, jók a képek... egyszóval jobbat még mi sem tudtunk volna ;) Ráadásul mi is csak 9 pontosra teljesítettünk, vagyis Ti többet tudtok nálunk Malajziáról! :)
Köszönöm Marinak és Csillának, hogy egy kicsit levették rólunk a figyelő szem szerepét, és a gyerekeinkkel voltak egész este. Jó volt a picinyeinket kicsit messzebbről látni. :)
Köszönöm Misinek, hogy mindent (és tényleg mindent) lefotózott...
Köszönöm Orsinak, aki az összes gyerek arcára csodákat varázsolt abból a nagy táska festékből, amivel érkezett. Komoly lelkiismeret furdalásom van, mert Orsival pénteken beszéltünk először (Ekkor hívtam fel ugyanis mindenkit, aki nem jelzett vissza, vagy másképp még nem értem el), hogy megkérdezzem, számíthatunk-e rá. Majd eszembe jutott, hogy micsoda fantasztikus képesség van Orsi kezében, ugyanis ő a testfestő világbajnokság harmadik helyezettje...) és egy pillanat alatt ígérte meg hogy jön, valamint hogy fest. Arcot...
És csak festett és festett és festett... Sok arcfestést láttam már, de ez valami egészen különleges volt.
Orsika!!! Nagyon nagyon köszönöm!!!
És végül, amire nincsenek is szavaim...
Köszönöm Gryllus Vilmosnak, hogy megérezte, hogy ő valódi családtag minálunk. Hogy nélküle a jelenünk nem értelmezhető. Hogy sosem szokott, és most mégis megtette. A kérésemért, Mikolt miatt, a picit talán közös tő miatt. Muzsikált nekünk, énekeltette Hannát, aki saját költésű dallal ajándékozta meg Vilmos Bátyánkat.
Remélem, hogy az intimitás hiányában is átsejlett, hogy mennyit kaptunk Tőled, és remélem, hogy egy picit mi is adtunk... Szívből köszönöm!!!
A gyerekek az este alatt számtalanszor játszották újra a találkozást, hol egyedül, hogy csoportosan mentek fel a színpadra és énekeltek hosszan, hosszan.
És el ne felejtsem megemlíteni a művház technikusát, aki kérdés nélkül rendelkezésünkre bocsátott egy mikrofonállványt... A sztori hosszú, ám kalandos, hely hiányában most nem részletezem... :)
Hát így... azt hiszem sikerült megadni a módját.
Lesz mire emlékezni.

Négy éve

Négy évvel ezelőtt már javában a kórházban voltunk.
Vártam, és vártam és vártam és vártam.
Hajnaltól félálomban azt álmodtam, hogy szülök...
Nagyon lassan haladtunk, lépésről lépésre, nyolcpercenként történt valami, és egészen hihetetlen volt, hogy egyszer majd a kezemben tarthatom azt a kis gyűröttarcú, pislogó, nyugodt, bölcs kis csomagot, akitől az egész életem végleg felfordult.
Nehéz első év volt, nagyszerű második követte.
A harmadik nagycsaláddal ajándékozott meg mindannyiunkat.
A negyedik pedig egy gyönyörű, okos, kedves kis csodával.
Hanna mindig az első lesz. A viszonyítási pont, a legélőbb tükör, minden bénázásom és a legapróbb sikereim záloga. Mindig tudtam, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok, és sosem gondoltam volna, hogy mivel is jár mindez.
Hanna nagylány lett.
Elhagyta a babapocakot, túl van az első hajvágáson, fülbevalót hord, pelenkát pedig már nem.
Megnyúlt, az arca is, a combja is, szereti a rózsaszínt, a királylányokat, a csillogó dolgokat.
Szereti a könyveket, ezernyi dalt ismer, és gyönyörűen beszél.
Ügyes, mint amilyen kiskorában is volt, semmi nem akadály számára. Csodálattal figyelem, ahogy lovagol, ahogy falra mászik, ahogy a vízben mozog.
Rajzol, felismerhetőt, krétázik, gyurmázik.
A legkedvesebb játéka még mindig a babázás, olyan bensőségesen gondozza őket, legyen az Bori, vagy Lili, vagy egyszerűen csak Nagybaba, hogy néha csak ülök, és szívom magamba a melegségét.
Egyszer, még a pocakomban volt, azt álmodtam, hogy két kislány és egy kisfiú van velem, és én megkérdeztem a legnagyobbat, hogy hívják...
Hanna... hát nem tudod?
Pont ilyen lett. Mint álmomban. Mert az álmok tényleg valóra váltak.
Édes Hanna!
Isten éltessen sokáig.

Ünneplés az óvodában

Mióta Hanna óvodába jár, a Micimackó lett a kedvenc dala.
Mert a születésnaposok mindig ezt kérik. :)
Megtanultuk mi is, és persze ha kérdeztem Hannát, ő mit fog kívánni a sajátján, azonnal rávágta, hogy a Micimackót.
Mióta tudom, hogy elmegyünk, két kívánságom volt. Az egyik, hogy Hanna az óvodában meg tudja ünnepelni a születésnapját, a másik, hogy Dani itthon legyen ezen a héten.
Az első Hanna miatt, a második a családunk miatt...
Ma reggel Dani egy Micimackóval díszített tortát vitt be az oviba, délben pedig hatalmas sprint után végül beértem én is, a fényképezőgép is, a gyerekek már épp énekelték a Dalt :).
Lerugdostam a cipőmet, és igyekeztem lelassulni hozzájuk... és megörökíteni az utolsó napok egyik legfontosabbikát.
Egészen elérzékenyültem, annyira édesek voltak, egytől egyig.
Volt gyertyafújás, tűzijáték, és még ajándék is, hiszen Hanna mindenkitől kapott egy egy rajzot.
Tegnap mondtam Csillának, hogy hoznék egy emlékkönyvet, hogy rajzoljanak a gyerekek Hannának bele, mire Csilla azzal küldött haza, hogy már majdnem mindenki rajzol... :)
Ilyen családom van...
A kis rajzok bekerülnek egy könyvbe, és szombaton megkapja az ünnepelt.
Mindet láttam... egészen varázslatosak...